Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-05-28 / 22. szám

új ifjúság 7 KULCSÁR TIBOR ROVATA hM't-LT évek óta vadászott egy vércse a galambokra, • ** míg — ahogy mondják — emberére, illetve ga­lambjára talált, aki rendre tanítja. Szegény ga­lambok, ha tavasszal vagy ősszel kinn a vetésen sze- melgették a szántójöldön maradt magvakat, ugyancsak tekingetniük kellett az ég felé, hogy nem jelent-e meg még a vércse. Mert számtalan eset volt már rá, hogy a vércse úrft galambpecsenyét vacsorázott. Es bizony a galamboknak nem volt semmi kedvük a vércse gyom­rában szállást kapni. Ezért most is egy csoport galamb nagy .figyelemmel kémlelte a felhőtlen eget, vajon mikor érkezik meg a számukra oly nagy veszélyt jelző pici fekete pont, és mint a nyíl csapódik feléjük. De ma valahogy váratott FÁBIÁN FRIGYES A GALAMB ÉS A VÉRCSE magára a rettenetes orvvadász, pedig az ő számára is ideális, szép napsütéses idő volt. Ami késik, nem múlik, mondja a közmondás, s lám, a vércse úr is megjelent a vadászmező fölött. Lett is nagy riadalom, az összes galamb úgy röppent föl, mint­ha csak puskalövés hangzott volna. A vércse mint egy kő zuhant alá a magasból. Kiválasztott magának egy vörös begyü, fehér szárnyú galambot. Ha tudta volna• őkelme, hogy milyen rosszul választott, akkor bizony nem erre csap le. Éppen a környék leghíresebb postagalambját szúrta ki magának, amelyik már nem .. jy versenytávot repült, és nem is akármilyen eredménnyel. De a vércse sem volt ám az utolsó vadász, úgy húzott a galamb után, mint a villám. A vörös begyü, mindjárt ahogy felröppent, kivágódott a többi közül-, de nem igyekezett a magasba emelkedni, inkább alig néhány méterre a föld fölött csalogatta a vércsét maga után. és bizony csak az ügyes cseleknek, az út menti bokrok között leírt cikcakkok­nak köszönhette, hogy mindjárt az első rajtaütésnél nem kapta el a vércse. A galamb alig tett néhány húzást az országút fölött, amikor nagy sebességgel egy szép fekete autó közele­dett. A vörösbegy cselezett még egy keveset a bokrok között, s mintha zsinóron húzta volna maga után a vér­csét, alig egy méterre a közeledő fekete autó előtt, közvetlen azJ út fölött keresztülvágott, majd könnyedén a magasba emelkedett, mit sem törődve azzal, hogy mi történt a háta mögött. A vércse csak az utolsó pillanat­ban fedezte föl a veszélyes csapdát, de már késő volt. Megpróbált ugyan még egy fétrebillenést, de ez már nem segített rajta, mert abban a pillanatban egy Óriási koppanás hallatszott, s utána már csak egy tollcsomó szállt az országút fölött. SZÁRAZ PÁL: Tavasz van Tavasz van ■ harangvirág kondítja el magát lila harsonát, fúj a sok felsorakoztatott virág léggömb száll pöttyös katicabogár Páll Tibor: A nagyapára mesélte (linóleummetszet) FÁBIÁN FRIGYES Körtánc A pajtának négy sarkában hoppszaráré hopp oda tojik négy tyúkocska hoppszaráré hopp négy tojásból négy kiscsibe hoppszaráré hopp de jövőre nyolcán lesznek hoppszaráré hopp te teszel a kilencedik hoppszaráré hopp körbe ugróm s így kiáltom hoppszaráré hopp ugorj hozzám tizediknek hoppszaráré hopp négy kotlósnak négy kiscsirke hoppszaráré hopp milyen szégyen mindegyikre hoppszaráré hopp a körtáncot vígan járjuk hoppszaráré hopp három kotlóst elzavarunk hoppszaráré hopp negyediknek téged várunk hoppszaráré hopp körbe ugróm s így kiáltom hoppszaráré hopp ugorj hozzám kispajtásom hoppszaráré hopp Dömötör Erna: Nagymamánál (linóleummetszet) Felhívjuk munkatársaink és olvasóink figyelmét, hogy anyagtorlódás miatt a szerkesztői üzeneteket jövő hó­napi rovatunkban közöljük. Gyermeknapi összeállításunkat a brattslavai Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanulóinak linómetszeteivel illusztráljuk. GÁSPÁR MÁRIA’ Valamikor régen, ezer meg ezer eszten­deje talán, de lehet, hogy még annál is ré­gebben, túl a tengeren és az óceánon, volt egy csuda magas hegység: Az emberek csak Ördöghegynek hívták, mert úgy hírlett, hogy a hegy belsejében mélységes mély barlang tátong, s benne tanyázik az egész ördög­nemzetség. Ha úgy hírlett, bizony úgy is volt! S ezt azok az emberek tudták a leg­jobban, akiket csillagtalan, sötét éjszaká­kon kifosztott az ördöghadsereg. Roppant sziklafalak borították a hegy csúcsát, és a sziklák közül sötét, bűzös füstfelhők szálltak az ég felé. Eltakarták a napot, beárnyékolták a földet. Kormos és csupasz volt a hegység völgye, egyetlen fű­szál, egyetlen kis virág sem sarjadt ki a megmérgezett földön. Emiatt aztán sem em­ber, sem állat, de még egy picinyke madár sem merészkedett arrafelé. Történt egyszer, hogy lenn, a pokol bar­langjában összeüllek az • ördögök. , — Végül még kilyukad a gyomrom az éhségtől! — nyöszörgőit Tóbiás, a leg fa­lánkabb ördög, és bosszúsan nézett az ösz- szegyűlt seregre. — Hetek óta mást sem rágcsálunk, csak aszalt piócát, mást sem szagolgatunk, mint parázsló büdöskövein­ket.. . Akárhogy nézzük, mi, a bátor és erős ördöghadsereg, nem érhetjük be eny- nyivel! ■' — Való igaz! — bólintott Dömötör, az ör­döghadnagy legfőbb tanácsosa, —r Csak dő­zsölünk és heverészünk hosszú napok óta, pedig egy ökörcsontocska nem sok, de any- nyi sincs már az éléskamránkban! Bonifác, az ördögök hadnagya fejcsóvál­va hallgatta alattvalói. zsörtölődését. Meg- hányta-vetette magában a dolgot, végigné­zett a lesoványodott seregen, és elrendelte, hogy még aznap éjszaka másszanak ki bar­langjukból, nyargaljanak el a legközelebbi emberlakta földre, és vegyenek magukhoz egy kis eleséget: zsenge húsú kecskegidát, néhány kisborjút, csikót vagy egyéb jószá­got. Mese az ördögök hadseregéről így is történt. Dérdúr, a futár máris fel­kapaszkodott a barlang nyílásához, és mesz- szelátó ördögszemével alaposan körülnézett. Szélesen vigyorgott, amikor visszaugrott társai közé. — Nosza, induljunk, ne lazsáljatok! — rikoltotta jókedvűen. — Ilyen vaksötét éj­szakán nincs emberfia, aki megláthatna minket! Mákszemnyi csillag sem világít az égen, a holdat pedig biztosan egy felhő vágta zsebre ... Rabolhatunk kedvünk sze­rint! Annak, hogy az ördögök csak vaksötét éjszakákon bújnak elő a pokolból, s ugyan­csak óvakodtak, nehogy bárki is észre ve­gye őket, bizony nagy oka volt. Bár harc­ban, ravaszságban ez ideig senki sem tett túl rajtuk', mégiscsak volt valami, ami elől a világból is kifutottak volna. Hogy mi?. Mindjárt megtudjátok. Bonifáccal az élükön az ördögök szép sorjában kiosontak a pokolból, és elindultak a legközelebbi falu felé. Nagyon óvatosan szedték a lábukat, nehogy zajt csapjanak durva patáikkal. Nemsokára el is értek a falu határába. Egyetlen mécsvilág sem pis­lákolt már az apró házak között, így hát bátran szétszéledtek, egyik érre, a másik arra vette az útját a szűk kis utcákon. De bizony egyik sem juthatott messzire, mert hogy, hogy nem, valahogy mégiscsak meg­leste őket az öreg kecskepásztor, akinek hosszú éveken át megtizedelték a nyáját. Most aztán nem maradt adósuk! Nagy bajt, nagy szerencsétlenséget zúdított az ördö­gök fejére. Gondolt egyet, s mielőtt az ör­dögök észre vették volna, a templomhoz futott, s jó erősen megrángatta a harang kötetét. Hej, lett ám kongás-bongás, akko­ra, hogy azon nyomban felébredt és talpra ugrott a város apraja-nagyja. Kiabáltak, si­koltoztak az emberek, azt hitték, hogy tűz ütött ki, vagy a folyó lépett ki a medréből, és készül a várost élönteni, azért kongat­ják éjnek idején olyan vészesen a nagyha- rangot. Az ördögök pedig, ahányan voltak, annyi felé menekültek nagy rémületükben, Csak úgy dübörgőit alattuk a föld! Mert tudjátok meg, hogy az ördögök el nem vi­selhették a harang zúgását. Amint meghal­lották, úgy érezték, mintha korbácsai üt­nék a hátukat. Reszketni kezdtek egész tes­tükben, s azt hitték, itt a világ vége. Ezután a kecskepásztor összehívta a fa­lu valamennyi jó vitézét, azok sebtében ló­ra pattantak, és meg sem álltak az Ördög­hegy csúcsáig. Ott aztán zutty! — rengeteg nagy sziklát gördítettek a pokol nyílására. Akkorát, hogy ha az ördögök mind a hetve­nen újra összegyűltek és nekiveselkedtek volna, azt a roppant sziklatömböt onnan többé el nem mozdíthatták volna. így aztán az ördögök mindörökre kint rekedtek a föld színén, a pokol barlangja pedig nemsokára beomlott, mert senki sem mélyítgette, sen­ki sem támogatta ki már a falait. S hogy milyen sorsra jutott a pórul járt ördögsereg? Egy ideig céltalanul kószáltak a világban, aztán megmosdottak szépen, rendbe szedték boglyas Üstökűket, embert ruhába bújtak, és igyekeztek elhagyni go­nosz ördögi szokásaikat. Nem égettek töb­bé büdöskövet, nem rabolták el az emberek jószágát, és piócát sem gyűjtögettek többé. Lassan elvegyültek az emberek között. Mi mást tehettek volna, ha nem akartak éhen veszni, és keservesen bujdokolni holtuk napjáig? S az emberek, akik így már nem ismerhették fel őket, azt hitték, ha közéjük vetődött valamelyik ördög, hogy valami ván­dor telepedett meg a falujukban. Ezer meg ezer év telt el azóta. Rég meg­vénült és elpusztult már minden ördög. De bizony sok gyermekük született e földön, ? azok unokái és azoknak a sarjai, akikben még maradt egy kis ördögvér, ma is közöt­tünk élnek. így aztán nemcsak jószívű és igazságos embereket hord a hátán a föld­golyó, de találkozhattok hazug, gonosz lel­kű emberekkel is. Ám ha óvatosak vagytok, és nyitott szemmel jártok a világban, ezek nektek nem árthatnak. Karaffa Andrea: Amit nagyon szeretek (linóleummetszet)

Next

/
Thumbnails
Contents