Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-21 / 21. szám
Roszen Boszev: A számla A német sörrel kínálta a két fiút: látszott rajta, hogy szenved. — Nem tudok a- ludni — panaszkodott. A sör habja és köny- nyei végigfolytak szőrös fehér mellén. — Nem tudok aludni — fordította az egyik fiú apróbb barátjának, aki csak angolul tudott. — Mondd meg neki, hogy a sör az egyik legjobb orvosság az álmatlanság elleni A német sokáig nevetett a tréfán, de könnyei tovább hulltak. Ezután még három sört rendelt. A pavilon felszolgálónője már számított erre, és az üvegek egy szempillantás alatt a homokba kényelmesen besüppedő faasztalon voltak. Más vendég nem volt. A többi leendő és korábbi vendég a tenger sós vizével fröcskölte egymást. A víztükör csodálatosan sima volt. És minden csodálatosan' békésnek, szelídnek látszott, csak az éjszaka, vagy talán már évek óta részeg germán zokogása zavarta meg a reggel nyugalmát. — Nem tud aludni — folytatta észrevehetetlen kacsintással a tolmácsolást a magasabb fiú —, mert'mocskos a lelkiismerete. Azt mondja, valamikor náci volt, és piszkos munkát végzett. Az alacsonyabb fiú a csöndes strandot nézegette, Ivott a sörből, majd egyszer csak elfogta a méreg, és nem is leplezte: — Meddig lenni még foglalkozni magával? — Nagyon nehéz nekem — a német rózsaszín kezét szélesen meglendítve a mellére csapott, ahol folt maradt utána. — Miért olyan nehéz neked? — kérdezte ugyanez a fiú, aki még a kikötőből Ismerte Goethe nyelvét. — Én egy fenevad, én egy náci szörny vagyok! — Részeg vagy, mint egy disznó — hagyta rá a fiú. — Hibbant, őrült, agyalágyult, tökkelütött — ez vagy te. — Részeg vagyok — vallotta be a német —, nem tudok nem részeg lenni. Én ezekkel a kezekkel: tra-ta-ta-ta-ta... Ugyanezekkel a kezekkel eltakarta szemeit, mintha most rákerülne a sor. Ilyen roskatagon egészen öregnek látszott. — Ostobaság — nyugtatta az alacsonyabb fiú. — Hogy képes egy érett ember legnyomorúságosabb pillantait egész életében magával hurcolni? A fiú húszéves volt. falun született, néhány szemeszter óta kémia szakos hallgató. — ■ Meg akarok, meg akarok szabadulni az emlékeimtől! — bódult el a részeg, és öklével a pavilon deszkafalára sújtott. A felszolgálónő újabb három sört hozott. — Nem hűtötted be, mi? — förmerit rá a magasabb fiú, és utánakiáltott: — Ché- rie, dobjál be egy ládával a jégre! A fiú tengerparti városkából jött. és az egész üdülőszemélyzettel úgy beszélt, mint haverokkal szokás. A német elcsendesedett. Busa feiét kezére támasztotta, és az emlékek elől a palackok üvegfedezéké mögé menekült. — Ide hallgass, te germán —• fordult felé a tengerpart! fiú —. ne szégyenkezz annyira az emberiség előtt, mi megbocsátjuk neked! Ugye? — kacsintott barátjára. — Of course — felelte a diák. — A nemzeti gyűlölködés már kiment a divatból. A magyarok például a múltkor elütötték minket a továbbjutástól, de ez mégsem akadályozott meg, hogy egv szegedi lánnyal tölt- sem az éjszakát. Igen szívélyesek voltunk egymáshoz. — A foci is más — sóhajtotta a német fedezéke mögül —, meg a szerelem is más. Én náci vagyok — zendített rá Ismét. — Elég legyen! — fortyant fel a magasabb fiú. — Hallottuk, hogy valaha náci voltál. — Na. menjünk! — állt fel a diák. A német megrettent, hogv magára marad, rendéit még három sört és megpróbált mosolyogni. — Ha nem zavarja önöket, hogy ilven ember voltam, beszélgethetnénk a fociról és a nőkről. A futballhoz azonban nem értett. Csak Müllerről hallott valamit, azt is főleg a reklámokból. Ez bizony édeskevés, rettenetesen kevés! Nőügyekben már tájékozottabbnak bizonyult, Nemzetisége és kora ellenére igen modern ízléssel rendelkezett. „Minél soványabb, annál erősebben!“ — kiáltott fel cinikusan, mire az alacsonyabb fiú helyeslőleg vállon veregette. — Mit szólsz hozzá? És még azt állítja, hogy náci. A német a bőkot még három sörrel viszonozta. A felszolgálónő kilépett a pavilonból. Fehér köténye alól kilátszott a bikinije, és bár nem felelt meg a háromtagú társaság ízlésének, a tekintetek mégis követték. Mosolyogták ,rá, dicsérték fürdőruháját, megkérdezték, mikor végez, és nem engedték, hogy leszedje az üres üvegeket. — Ez a mi büszkeségünk! — ordította a német. — Csak semmi „Über alles“l — figyelmeztette az alacsonyabb fiú. A palackok az asztalon maradtak, amely a vibráló nehezékekből teljesen a homokba fúródott, és a körülötte ülök még magasabbnak látszottak. A megivott sörtől mindnyájan azt gondolták magukban, hogy erősek és jóképűek. A két fiú is akképp vélekedett, hogy ezen a keserű-habos dél- előttön ők igazán derék emberek, a dolgáról visszatérő német is egy pillanatra úgy találta, hogy ő is derék ember, de lelkiismerete elhessegette fejéből ezt a gondolatot. Ekkor még három sört rendelt. És senki sem szakította félbe, amikor az „Über alles“-t kezdte dúdolni. Elénekelte végig, és úgy érezte, hogy most jól érzi magát. A könnyei már régen felszáradtak, és leikébe határozottság költözött. Vizenyős szemével a fiúkra meredt, és azt gondolta: jól tette, hogy ma reggel meghívta őket asztalához... Ah! Kis híján sírva fakadt előttük! Ah! ők meg majdhogynem nagylelkűen rehabitálták! Undorral rántott egyet azon a vállán, melyen az elismerést kapta. Ezek bocsátottak meg neki a lehúgyozni- való világ nevében, ezek a poliglott ci- gánypurdék, sőt, talán még bibslk is! — Zahlen, bitte! — kiáltotta. A szakképzett felszolgálónő tudta, mit kell tennie, és azonnal ott termett az asztalnál. Gunder Andersson: Két barátnő vasz, ez nem lehel Igaz! Valóban te lennél az, Klal Ott állnak, és nézik egymást, majd egy perc múlva egyikük megtöri a csendet. Az autóbuszra várakozók kíváncsian bámulnak feléjük. Megfordulnak, nyakukat nyújtogatják, újságokat tekergetnek, mintha épp véletlenül tennék. Mindig megható és szórakoztató, ha két ember hosszú idő után újra találkozik. Ilyenkor sok minden történhet. — fin, hátI Szevasz, Ulla. Felszegen kezet ráznak. Kia méregzöld kabátban és loknts frizurával idősebbnek látszik. Ulla haja kétoldalt valóságos pamacsként eláll, sejtelmesen pirosas svájci- sapkát visel, zöld dzsekit és kordnadrágot. — Micsoda remek dolog, hogy látjuk egymást — próbálkozik Ulla. — Hát igen, szalad az idő. — Mit csináltál azóta? — Otthon vagyok. — Szóval háziasszony vagy? — Igen. Hirtelen Ullának is világosan az az érzése, hogy körülöttük mindenki feszülten figyel. — Sietsz? El kell érned ezt a buszt? Nem mehetnénk gyalog? Es közben beszélgetnénk a régi dolgokról. — Dehogynem — mondja Kia. Szinte kötelessészerüen mondta, minden lelkesedés nélkül. Mintha csak nem akarna, és nem is tudna megfelelő kifogást találni. A bevásárlótáskát fölveszi a földről. — De nem túl sokáig — fűzi hozzá energikusan. Amikor belépnek a cukrászdába, megszólal a csengő. Ulla kávét és dobosi rendel, Kia teát és csokis zabpehely rudacskát. A hely szűk ts, sivár. is. A székek ülőkéje zöld műbőr, az asztallap fényesen csillogó, barna márványutánzat. — Kihez mentél feleségül? — kérdezi Ulla, miután végre leültek. — Ismerem? — Slxtenhez. — Szóval hozzá. Hangjából érződik a lelkesedés hiánya. — Es nem unalmas egy kicsit a háziasz- szonyosdi? Ogy gondolom, nagyon unalmas lehet. — Nem. nem hiszem. A lakást természetesen rendben kell .tartant, de teljesen modern, nincs vele sok dolog. Minden olyan nyugodt és szép! — fis nem unalmas ez a folytonos nyugalom és szépség? — Nem. hiszen ott van fohan. — Mennyi idős? Kétéves. Ulla öntudatlanul is előrehafol. — Műszál voll? A bizalmasságra való célzást Kia válasz nélkül hagyta. Mereven és egyenesen ül a széken, és könnyedén beleharap a süteménybe. — Végül is összeházasodtunkI A hirtelen támadt csendet mindketten arra használják fel, hogy igyanak egy-egy k&rtyot. A felemelt csészék ,széle fölött, gépiesen egymásra mosolyognak, Kia finoman megfújja a forró teát. A tejszínhez nem nyúl. — Szóval, te még nem mentél férjhez? — kérdezi Kia. Hangjából némi fölény csendül ki. — Nem. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy van-e kedvem. — Még nem találkoztál az igazival, így érthető. — Azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán kedvem találkozni az igazivall — Így beszél mindenki, amíg meg nem állapodik egynél. Es Goran? Mi volt a hibája? Volt kocsija, és nagy jövő előtt állt... — Goran? Te jó Isten, már három éve, hogy szakítottam vele! Ilyen régóta nem találkoztunk volna? Hát igen, szalad az idő, ahogy mondani szokás. De te nem értesz engem. Egyszerűen nincs kedvem jérjhez menni, mert félek, hogy beleragadok ebbe a szerepkörbe. A háziasszonyéba. Kia zavartan pillant fel, igazán nem is tudja, hogy mit mondjon. — Szerep? — ismétli végül. — Nem egészen értelek. Nem vagy te színész! Ulla elneveti magát, nem is próbálja palástolni. a nevetést. — Nos, az utóbbi évben elkezdtem tanulni. Kia egyre nagyobb csodálkozással bámul rá. — Tanulni? Szóval már nem az adóhivatalban dolgozol? — Csak félállásban. Belefogtam az esti gimnáziumba. — Esti gimnáziumba? Mi a csudát akarsz vele? — Hát igen. Komolyan még nem tudok mit mondani, l.ehet, hogy egyetemre megyek. talán beiratkozom az újságíró-föisko- Iára. Tudod, hogy mindig is érdekelt az írás. Majd meglátom. -Mindenesetre ez \6 alap lesz. A tudás sosem árt. — Hamarosan professzor leszel — mondja Kia kissé kesernyésen. Ulla . nem vesz tudomást erről a kis tű- szúrásról. — fis te nem akarsz elkezdeni valami esti tanfolyamot? Mindenképpen hasznos lenne. És mindig ló. ha az ember például tud egy nyelvet... — Nyilván megérted, hogy nem Is menne. Csak esténként lehetek együtt Sixtennel. — Hetente eqy este azért méq kibírja nélküled? — Persze hogy kll De nekem nincs kedvem Azt hiszem, az asszonynak otthon a helue. Nem mehet csak úgy el. nem futkoshat összevissza A gyereket akkor óvodába kell adni, meg minden egyéb. Ennek aztán züllés, ital és kábítószer a vége. Ulla nem szól semmit. Tölt magának még egy csésze kávét. A kávé halvány, még langyos. — Bárcsak eszedbe futna, korábban menynyi remek dolgot csináltunk együtt! — mondja hirtelen. — Az iskolában! SzombatonkéntI Meg ünnepnapokon! — Igen — de Kia hangjában nincs semmi lelkesedés, -. ' • ' — Emlékszel, amikor stoppal elmentünk Gövléhez? — folytatja Ulla. — fis találkoztunk azokkal az östervalai srácokkal? Nevet, ahogy mindezt felidézi. Kia azonban nagyon is zavartnak látszik. — Bizony, nem voltunk valami okosak azokban az időkben, sőt inkább buták és felelőtlenek. Ulla felhagy a nevetéssel. — Buták? Azt hiszem, nagyon is klassz volt minden. — Éretlenül és felelőtlenül viselkedtünk. Az ember szinte szégyelli magát, így utólag. Mi mindent csináltunk! Ulla csodálkozva mered rá, a kuncogást azonban nem tudja visszatartani, — De hát ez volt benne a klassz! Es az izgalmast — Mindenesetre ma már éretlen dolognak tartom — válaszolja határozottan Kia, és felhörpinti az utolsó korty teát is. Ulla rágyújt egy cigarettára, megkínálja Kiát is, de ö fejével nemet int. Ulla fái megszívja a cigarettát, a füstöt felfelé fújja. — Nem is sejted, hogy milyen szép szabadságom volt — mondja Kia hirtelen lelkesedéssel. Sixten vett nekünk egy víkend- házat Härjedalenban. Ez aztán a bőkezűség, gondold, csak éli Két udvar. Kilátás a tó fölött a hegyekre. A barátaink is kijöttek, hogy meglátogassanak minket. Halászgat- tunk, beszélgettünk, szóval nagyon szép volt. És méq meg is hívtak bennünket ... — Miből tudtátok ezt kihozni! Előléptették Sixtent? — Ahogy mondod. Most osztályvezető. A főnök főbb keze. Legalábbis a gyakorlatban. Meglehetősen fői keres, persze az állandó drágaság mindent fölemészt. De azért marad is valamicske. A házat például készpénzért vette, fis minden évben egy új kocsi. Valamilyen Ford, nem értek én ehhez. Nos, most már talán neked is világos, hogy miért nem dolgozom? — Szereted? — kérdezi Ulla bizalmasan, és jól megszívja cigarettáját. Kia elpirul. — Hát persze hogy szeretem — válaszolja halkan. — Különben minek mentem volna hozzá? Es rettenetesen csodálom ... igazi férfi, ha egyáltalán érted, hogyan gondolom ezt? — Hogyne, hiszen találkoztam vele. Már akkor is csak 0 akart dönteni és felelősséget vállalni mindenért és mindenkiért. Csak az volt a különös, hogy a felelősség nem a vállára nehezedett, hanem a száj szögle- tét biaayesztette le. — Ulla! De Ulla csak most jön bele igazán a pisz- káiódásba. «- Sehogy se viseled el, ha kigúnyolják, új ifjúság 7 — Huszonöt sör, tizenhét ötvenöt — közölte. A germán kotorászott a pénztárcájában, és a bankjegyek közül előhúzott hat levét. — Apó! — kacsintott rá a magasabb fiú. — Még egy keveset! A pénztárca felé nyúlt, hogy segítsen. A német ellökte a kezét. — Kilenc söröm volt — mondta józanul. — öt nyolcvanöt. — És ezek? — mutatott az alacsony fiú az üveghalorpra. — Kilenc söröm volt — ismételte szárazon a német. A felszolgálónő bizonytalanul nyúlt a hat leva felé. A kisebb fiú felkelt, és eltessékelte az asztaltól. — Na és ez ml? — bökött a saját és a barátja széáe előtt álló palackokra. A germán az asztalon hagyta a pénzt, és felegyenesedett. A magasabb fiú meglegyintstte. Nem túl erősen, de a germán székestül felfordult. — A fasiszta anyádat! — kiáltott fel az alacsonyabb fiú, és feje fölé emelte a székét. A felszolgálőhő felvisított, de inkább’ csak az illendőség kedvéért, és bebújt a pult mögé. A náci mindenedet! — morogta az alacsonyabb fiú, és rugdosni kezdte a német mellét: — Na rajta, rajta, ezekkel a kezekkel tra-ta-ta-ta... A nagyobbik fiú pedig hallgatagon, de pontosan ütötte. A német egy pillanatra megremegett az ütésektől, majd elvesztette az eszméletét. ... A felszolgálőnő levette a vizes rongyot a német fejéről, aki nehézkesen felállt, és az asztalra támaszkodott. Néhány palack, mint partra vetett hal, vergődött a homokban. A német köpött egyet, és csodálkozott, hogy szájában milyen kevés a1 vér. — A- számla — mondta a felszolgálőnő tenyerében tartva a hat levát — még tizenegy ötvenöt. A német csendesen fizetett, és eltámoly- gott szállodája felé. Éjszaka nyugottan aludt. A harmadik világháborúról álmodott. Bolgárból fordította ADAMECZ KÄLMÄN mi? Pedig azokban az időkben te is ezt tetted. Hiszen rá sem pillantottál, a,szemed mindig csak Jojjén volt. Miért nem öt választottad? Ogy odavolt érted! Kia habozik a válasszal, kibámul az ablakon. — Sixten sokkal többet tudott adni —< mondja végül. — Ügy? Bankszámlát? Nem hiába olyan jó az ágybán? Kia arca egyszerre vérvörös lesz: — Ulla, én igazán ... — Mi van veled? Velem hiába akarod elhitetni, hogy úgy éltél, mint valami szenti Emlékszem, amikor a szemem láttára csábítottad el Christert. Milyen közönséges volt, és milyen átkozottul rossz nekem .. ■ — Ö volt a hibás, nem én ... — fis Lei}? Dettó? Es Öve? Kia nem felel. Felemeli teáscsészéjét, közben eszébe jut, hogy már üres, és újra leteszi. — Ne hidd, hogy panaszkodom — folytatja Ulla. — Te voltál közülünk a legcsino- sabb, a srácok beléd voltak bolondulva. Hálás lehettem, hogy megtűrtél magad mellett. fis megtanítottál élni, hogy túltegyem magam a félénkségen, a szorongáson meg minden ilyesmin. Nem voltál az a kis szü- zikel Kínos csend. Kia újra az ablak felé fordul, mintha támaszt keresne a tovarohanó forgalomban. Majd összeszedi magát, és barátnőjére néz. — Mit csináltál a szabadságod alatt? — Csodás volt! Írországban jártam. Négyen mentünk. A többiek is az esti gimnáziumban tanulnak. Néhány évvel idősebbek, mint mi, olyan huszonnégy-huszonöt körüliek. Először Dublinben töltöttünk egy hetet. Aztán tizennégy nap alatt körbekószál- tűk a vidéket. Egy hétre bérbe vettünk egy lovat meg egy szekeret is, egy ekhös szekeret, és abban laktunk. — Mind a négyen egy szekérben? — Igen. Na és aztán? Kia nem felel. Egyszerre hevesen az Órájára pillant. — Nos, meg kell bocsátanod — sóhajtja. — Haza kell mennem. A lány ötig vigyáz a gyerekre, és hét-fél nyolc körül jön meg a férjem a munkából. .. Fölállnak. A csengő ismét megszólal, a- mikor kimennek. Az átkelőnél Ulla hirtelen megáll. — Azt hiszem, gyalog megyek — mondja. — Csak egy ugrás hazáig. Kezet ráznak, egymásra mosolyognak. — Szevasz, Krisztina, milyen remek, hogy találkoztunk — mondja Ulla. — Szevasz — válaszolja Kia. Néhány másodpercet habozik. — Tel — Igen? — Nem találkozhatnánk néha? Azt hiszem, mindig nagyon klassz, ha ... — Hogyne — feleli Ulla. — Benne vagyok a telefonkönyvben. Integet, és elindul a vállán himbálodzö táskával. Barátnőfe utánanéz, és enerqikus léptekkel a megálló felé igyekszik. Svédből 'fordította ANTAL MÄR1A
