Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-30 / 18. szám

új ifjúság 8 (Beszélgetés Dolán György festőművésszel) Régi barátságban élek Dolán György fiatal festőművésszel, ezért régtől e- sedékes volt már, hogy végre leül­jünk, és megvallassam élményeiről, életút járói, művészi elveiről. — Meglepetés volt a számomra, a- hogy a természethez viszonyulsz — vetem oda a gondolatot. — Tudod, ha én kimegyek, vagy még Inkább kijutok a természetbe, mint valami nagy zuhatag szakad rám az egész mindenség. Ez azon­ban nem azt jelenti, hogy máris on­tom a képeket. Nem! Az első két hé­ten még csak akklimatizálődom, még nem érzem a táj lényegét, s csak úgy egy-két hét után kezdi az ember lát­ni, érezni a nagy dolgok mellett az apróbb, kisebb jelenségeket is. Ezek mind ott voltak, csak éppen még nem vettem észre. — Te faluröl vagy. Ügy látszik, ez maradandóbb nyomot hagyott ben­ned, mint bárki gondolná. — Már nem vagyok falusi, de iga­zán városivá sem váltam. Ezt úgy is mondhatnám, hogy sajnos, de jó, hogy nem, mert hiszen akkor nem maradt volna meg az érzékenységem. Belevesztem volna abba a világba, amelyből elindultam. Egy darabig megvagyok a természet nélkül, de az­tán egyszer csak el kell indulnom, mert hihányzik. Néha meg fordítva van: úgy érzem, hogy majdnem el­merülök a mindenségben, vissza kell térnem a városba, mert már nem ér­zem sem a táj, sem a képek lénye­gét, a mondanivalót. Én nem tudom magamat megtalálni a műteremben, ott elveszik számomra a tárgyak, a világ lényege. Az ember csak a ké­pek formái, esztétikai elemeivel fog­lalkozik, és nem tudja kimondani a lényeget. Számomra a tárgyak lénye­gé, a világ értelme, megszemélyitése csak a természet révén válik világos­sá. Csak a természet által tudom ma­gamat kifejezni! Ezért is nagyon sze­retem a Mátyusföldet, amely szülő­földem, és a Csallóközt, amely u- gyanolyan, és ugyanazokat az élmé­nyeket adja a számomra. Izgat pél­dául a víz. A víz, a folyó, a Duna szinte vonzza a tekintetemet... — Azt mondtad, hogy Nagymácsé- don (Vefká Mafia) születtél? — Mátyusföldön, Nagymácsédon születtem. Édesanyám nagymácsédi, az apám pedig magyarbéli. Gyermek­koromban Nagymácsédon éltünk, majd amikor apám szülőfalujában felépült a családi házunk, átköltöztünk ide. E- lég népes családban nőttem fel. Hatan voltunk testvérek, és itt kezdődött minden. Itt szerettem meg a vizeket, nádasokat. — Hogyan? — A kertünk alatt is volt egy tő, amelybe belefolytak a környező föl­dek vizei, de források, buzgók is táplálták. Édesapám nagyon szerette azt a környéket, a tavat körülölelő természetet, és mindezt velem is meg­szerettette. Ha tehette, halászott, ma­darászott, kint volt a víz partján. Té­len például a nagy hideg idején be­fogta a pusztulásra ítélt madarakat, gondozta őket, etette, tavasszal meg kiengedte a nádasok, bogáncsok, fák közé, a tó partjára. Volt idő, amikor tél végére vagy százhúsz madár is csicsergett a nagy kalitkákban. Néha, ha kora reggel besütött a szobánkba a nap, kész madárhangversenyre éb­redtünk. Úgyhogy számomra a viz, a sár, a nádas még ma is mint elem! szimbólumok, egyszerűen az életet jelentik, és ezért mind a mai napig jelen vannak az életemben, és még ma is bele tudok feledkezni a látvá­nyukba... Az apám a kenyérkeresettel volt el­foglalva. Ezért aztán az anyám volt az, aki nevelt, aki összefogta a csa­ládot. Nem mondhatom, hogy az a* pám nem nevelt volna, de a család­ban az anyám volt az összefogó erő. Volt, amikor rajtunk kívül ott ült körülötte a szomszédság egész gye­„...összefogni múltat és jelent“ rekserege, és estébe nyúlva hallgat­ták a felolvasásait. Verne regényeit olvasta például fennhangon. Ezek a felolvasások aztán sokszor észrevét­len átmentek a mesék sejtelmes vi­lágába. Mácséd népe, amely a maga nemében talán még ma is sokkalta zártabb és magának valóbb közösség, mint a többi falué, tele volt még az én koromban sok babonával, sejtel­mes, mesehősökről tudtak hosszú-hosz­szú történeteket mesélni. A tél végén beöltöztek dőréknek, járták a falut, mókáztak, kunyeráltak. Ezek a ké­pek még ma is elevenen élnek ben­nem, mint ahogy az egész csodála­tos mesevilág is, amely tele volt bo­szorkányokkal, szörnyekkel, varázs­latokkal. Nálunk például nem az ördöggel ijesztették, rémisztgették a gyereke­ket, hanem a Kókóval és jellemző módon, amikor az elbeszélésben a legfeszültebb volt a hangulat, a drá­ma csúcspontján, egyszer csak a sa­rokba vágták a kalapjukat, s mi úgy reszkettünk, mint a nyárfalevél. — Mihez kezdesz ma ezekkel az élményekkel? — Én még főiskolás koromban megpróbáltam megfesteni a dőrejá- rást, és más képekben is visszatér­tem gyermekkori élményeimhez, ku­tatom a fényt... — Mikor tűnt fel előtted ez a fény? Tudtommal előbb szakmát tanultál. Miért hagytad magad mögött a kétke­zi munkások világát, és indultál el a művészi pálya felé, teljesen magad mögött hagyva a régit? — Zsenge gyermek korom óta, ta­lán az apám hatására, sokat rajzol­tam, majd festegettem, és ezt később sem hagytam abba. A családi kör­nyezetben azonban nem tudatosult. tudatosulhatott, hogy ez hivatásom is lehetne, így aztán minden később­re maradt, s előbb természetszerűleg a kétkezi munkások világa felé in­dultam el. Mezőgazdasági gépjavító lettem, nyolc évet dolgoztam a szen­ei (Senec) traktorállomáson, de köz­ben a képek sem maradtak el mellő­lem, s egyre inkább tudatosítottam, hogy talán megpróbálkozhatnék a to­vábbtanulással. Beiratkoztam a vá­ros gimnáziumának az esti tagozatá­ra, leérettségiztem, hogy felvételiz­hessek a képzőművészeti főiskolára. Felvettek és két évvel ezelőtt be is fejeztem. Nekem a főiskola adta meg a szakmai alapokat. Amikor bekerül­tem, a többiekhez képest, akik job­bára a képzőművészeti szakközépis­kolából jöttek, elég nagy volt a hát­rányom, de ezt fokozatosan behoz­tam, és olykor még a társaim elé is kerültem, hiszen mások voltak az én tapasztalataim, emberileg jobban meg tudtam állni a földön. — Ekkor jött a nyárasdi (Topol'ní- ky) képzőművészeti alkotótábor... — Igen, harmadikos voltam, s ak­kor már a diák lassan kezd kinőni az iskola kereteiből, s megpróbál a saját világa felé tájékozódni. Mind­az, ami akkor történt valahogy logi­kusan következett be. A saját életem eseményeiből indultam ki. Szerettem a természetet, és különösen a Mátyus­földet. De előfordul, hogy egy időre bizonyos dolgokról megfeledkezünk. Hát velem is így volt. Megfeledkez­tem ezekről az érzéseimről, de azok egyre jobban követelőztek. Itt éltem a városban, ahol az emberek között egészen más a viszony, ott kinn a szabadban viszont a természet köz­vetlenebbé alakítja ezeket az embe­ri kapcsolatokat is. Ha akarjuk, ha nem, a természet közelsége által mi is megváltozunk. Ügy érzem, éppen ez volt a tábor lételeme, összetartó ereje. Hogy kimentünk, ebben nem­csak az addigi élményeink voltak meghatározók, hanem a hiány álla­pota is. A falut ugyan elhagytuk, de még nem váltunk teljesen városiak­ká, és szükségét éreztük a természet­nek, hogy ki tudjuk magunkat fejez­ni. Ma már nekem is vannak város­lakókhoz mért élményeim, s lehet, egyszer majd meg is festem őket. Viliódzik előttem egy kép például az új lakásba való költözésről. Én is egy új lakónegyedben élek. Naponta látom ezt a jelenséget. Már-már té­mává növekszik bennem, ahogy az emberek elfoglalják az új otthonu­kat. Kivonulnak a régiből és elfoglal­ják az újat. Hozzák magukkal a múl­tat, akárcsak én is. Van már elkép­zelésem, látom a színeket, a táj mel­lett egyre jobban izgatnak a figurá­lis kompozíciók, elővillannak a régi élményeim a műhelyből, a gépekről. Szeretném összefogni múltat és je­lent, ábrázolni az embert, aki múlt, jelen és jövendő. NÉMETH ISTVÁN A szerző felvételei Fűzfák Csendélet Noé bárkája BEMUTATÓ UTÁN Hosszú idő után mutatkozott be is­mét új műsorral a CSEMADOK KB népművészeti csoportja; a Szőttes. A közkedvelt együttes fellépését nagy érdeklődés előzte meg, hiszen az u- tolsó bemutatójuk óta változás tör­tént a vezetésben. Varga Ervin sze­mélyében a művészeti vezető poszt­ját olyan ember töltötte be, aki ma­ga is a Szőttes neveltje, de „kinőve“ az amatőr együttes táncosának sze­repét, elvégezte tanulmányait a Szín- művészeti Főiskola tánctagozatán, és koreográfus! oklevelet szerzett. Ma hívatásos koreográfusként tevékeny­kedik. Egy művészeti vezető egyénisége, ízlése, művészi hitvallása nyilván rá­nyomja pecsétjét az általa vezetett, irányított csoportra. Nem volt ez más­képp a Szőttessel sem. Az együttes valóban új műsorral lépett színpad­ra, ami nemcsak az egyes számok újszerűségében mutatkozott meg, ha­nem megváltozott a műsor művésze­ti koncepciója, „művészi filozófiája“ is. Elmaradtak a régebbi műsorból ismert kísérletezések, a táncház irányába való eltolódás. Visszatértek ismét az eredeti folklórhoz, a tiszta forráshoz. Sallangmentesen, ragasz­kodva az eredeti táncanyag egy-egy Jellegzetességéhez, csak a legszük­ségesebb beavatkozással állították színpadra táncaikat. A koreográfust dicséri az a tény, hogy ennek elle­nére bele tudta vinni az egyes kom­pozíciókba gondolatait, elképzeléseit, és esztétikailag is értékeset tudott alkotni. A műsornak mint egésznek a megkomponálása is dicséretet ér­demel. Hiszen felöleli szinte Dél- -Szlovákia magyarlakta vidékeinek összes tájegységét, csak a legkele­tibb rész maradt ki a műsorból. E- mellett ízelítőt kapott a néző néhány más magyar tájegység népviseletéből is. Bár a műsoron érződött egy kis fokú kiforratlanság (ez azonban csak idő kérdése, hogy felszámolják), meg­állapíthatjuk, hogy az országszerte ismert és közkedvelt Szőttes jó úton lépett ki, és értékes műsorral gazda­gította nemzetiségi kultúránkat. Ha mégis volt valami, ami talán egy ki­csit megbontotta az egységet, az a férfitáncosok túlsúlya. Ezért elsősor­ban ezután érdeklődtünk az előadás végén, amikor néhány kérdést tet­tünk fel Varga Ervinnek: — Egyetértek az észrevétellel, hogy a műsorunk egy kicsit a férfitánco­sok irányába billent el. Azzal is, hogy ez nem túlságosan használt a műsornak mint égésznek. Csakhogy ennek objektív okai vannak. Amikor közel két évvel ezelőtt átvettem a ve­zetést, az együttesben, két-három em­ber' kivételével, kicserélődött együt­tesünk férfikara. Ez természetes fo­lyamat egy amatőr együttesnél, de most a véletjep folytán nem foko­zatos, hanem „tömeges“ volt. Az ú- jonnan jött táncosok nagyon tapasz­talatlanok voltak, és nagyobb odafi­gyelést igényeltek. Fel kellett őket hozni a Szőttes, és a szerencsére megmaradt leánykar színvonalára. Ezt parancsolta az együttes hírneve, ha­gyománya. Ezt azonban csak úgy le­hetett elérni, ha több táncolási le­hetőséget teremtünk nekik. Ebből pe­dig az együttesben támadtak kisebb feszültségek, mert bizony jóval ke­vesebbet tudtunk foglalkozni lá­nyainkkal, amiért pedig azok orrol- tak. A végeredmény azonban azt mu­tatja, hogy megérte. Ma már a fiúk is közönség elé léphetnek. — Hogyan ment végbe ez a felzár­kózási folyamat a fiúknál? — Ennek több összetevője volt. El­sősorban itt volt a táncosok techni­kai képzése. Tehát fejleszteni az esz­tétikus táncos mozgásképességet. Majd meg kellett ismerkedni azzal az ősanyaggal, amit a színpadra vi­szünk. Tanítottuk tehát egy az egy­ben az eredeti, felgyűjtött táncokat. Ügyeltünk, hogy megismerjék az e- gyes táncok, tájegységek jellegzetes­ségeit, megismerjék és megértsék bel­ső szerkezeti felépítését, megtanul­ják, mit miért tesz a táncos, akitől az anyagot felgyűjtötték. Egyszóval Igyekeztünk táncanyanyelvükké tenni az eredeti népi táncot. Csak ezután következhetett a színpadi kompozí­ciók tanulása és csiszolása. — Van-e olyan gondolati vezérfo­nal, amely a műsoron belül összekö­ti az egyes számokat? — Van. Persze az ilyen koncepció­nál nem lehet egy egészen konkrét gondolatot kifejezni, hanem inkább elvontabb kategóriákban kell gondol­kodni. Műsorunkban az emberi kap­csolatokat igyekeztünk kifejezni. Az egy pár, az egyén és csoport, a két csoport kapcsolatának gondolata ott rejlik minden egyes számunkban. Per­sze nem mindegyikben egyformán; helyenként erőteljesebben, helyen­ként árnyaltabban. — Ez a műsor kétségkívül új sza­kaszt nyit a Szőttes életében. Milyen lesz a további út? — Pontosan olyan, mint ez a mű­sor. Nem kívánunk kísérletezni, új utakat felfedezni. Igyekezetünk a né­pi hagyomány feltárása és bemuta­tása a maga szépségében, eredetisé­gében. Tehát megismételhetem, ezen az úton haladni, s egyre magasabb művészeti szinten, őszintébben. Horváth Rezső Évadzáró bemutató a Thália Színpadon A Magyar Területi Színház Thália Színpadának együttese Horváth La­jos rendezésében Karel Capek: Az anya című bemutatójára készül. Szo­katlan cselekményfl, síkerdrámaként tartjuk számon. Talán a neves cseh író miatt, talán a mű tartalma vagy a háborúellenes igazságtevés meg­csillanó szándéka, a történetből és a párbeszédekből kicsengő humanista állásfoglalás miatt fogadják minde­nütt nagy megbecsüléssel. A dráma tartópillére a féltő édesanya, akinek szilárd dramaturgiai kötőanyaga tart­ja egybe kifejezőerejű jeleneteit s fo­kozza intelmeinek igazát. Az író ere­detileg „Fiaim“ című művében úgy vetíti tehetségét a nézőkre, hogy a játék cselekménye a szívükbe mar­kol. Karel Capek szereplőinek jellem­rajzával világít rá az anya víziói­nak borzalmaira: örömök és bána­tok, élettörténetek és sorsok több képsorára, amelyek elképesztő uta­kon vezetnek keresztül és okoznak feszültséget színpadon-nézőtéren egy­aránt. A címszerepet V. Szabó Rózsi ala­kítja. Rég játszott ilyen realista igé­nyű drámában, ahol felvillanthatja a színész sokszínű ábrázoló képessé­gét, amelyben a türelem és- a türel­metlenség, a szorongatottság és az elszánt küzdelem emberi értékei öt­vöződhetnek. Ez persze a társulat feladata is — a dramaturgé, a ren­dezőé és a színészeké. így a siker az övék is. De hogy valóban így le­gyen, ahhoz aktív közönségre, értő nézőkre is szükség van. A bemutató 1985. május 9-én lesz a kassai (KoSice) Thália Színpadon. Komáromi (Komárno) vendégjátéku­kat pedig május 15—17-én tartják a Szakszervezetek Házában. Az élmé­nyekben gazdag előadást érdemes megtekinteni. (suchy) \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents