Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-23 / 17. szám

SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT SZÜLETETT

Egon Erwin Kisch (1885. 4. 29. — 1948. 3. 31.) németül Irő prágai pnblicista és riporter. Polgári család sarja, újságírá volt, részt vett az 1. világháborúban, Bécsbcn belépett a KP-ba, és a Vörös Gárda vezetője volt. Beatazta csaknem az egész világot. Riportjaiban a megismert ország áttogft kulturális-társadalmi ábrázolására törekedett. 1933-ban a nácik letartóztatták, de cseh tiltakozásra szabadon engedték. Sokoldalú aktív harcot folytatott a fasizmus ellen, részt vett a spanyol polgárháborúban. 1946-ban visszatért Csehszlovákiába. Az egyik kötetéről „száguldó riporternek“ nevezett K. első írásaiban a prágai alvilág és Iúmpenpcoletariátus életéről, bűnügyi esetekről és ezek társadalmi hátteréről számolt be. A munkásmozgalomhoz való csatlakozása után társadalomkritikája határozottak lett. Éles raegfigyelőképessége, publicisztikai igényessége és eszmei elkötelezettsége a szocialista riport egyik megteremtőjévé és jelentős képviselőjévé tették. Az elsők között rajzolt képet a sok nehézséggel küszködő fiatal SZU-ról. Stílusában az ironikus-szatirikus hangvétel objektivitásra való törekvéssel, anekdotázó oldottsággal párosult.

Longen karikatúrája E. E. Kischröl (1928)

M

int arra az olvasó bizonnyal a legkitűnőbben emlékezik, Edmond Dan- test, a későbbi gróí Monte-Christót egy becsvágyó kollégája megrágalmazta, féltékeny vetélytársa feljelentette, és egy karrierista államügyész bebörtönöztette, így került hősünk a Marseille melletti If várának kazamatáiba, ott azután egy föld alatti járat révén, melyet egy cellaszomszédja, Faria abbé sokéves kínlódással ásott, Dantes megismeri egy kincs titkát, azután a szabadságot is megint, lévén hogy az elhunyt pap helyett magát varratja be a zsákba, melyet „a hullával“ a tengerbe vetnek.

Nem igaz, hogy valaha is élt volna Edmond Dantes, akiből Monte-Christo grófja lett, valótlan az egész feljelentési história, sosem létezett sem Faria abbé, sem az a kincs, kitalálás (és giccs) a kiszabadult rab terjengős bosszúterve. Igaz viszont, félelmetesen igaz a vár, benne a pincebörtön pokla, és Alexandre Dumas borzongva nézte If várának rémtömlöceit, s mint a Bastille egyik ostromlójának fia, megpróbálta elképzelni az itt élők iszonyú sorsát; s egy szűk lyuk, két cella közt, ez adta regényének, a világirodalom legolvasottabb könyvének alapötletét — s ha tréfásan úgy mondják néha, hogy az ágyúkészítéshez csak egy lyuk kell, melyet akkor már köny- nyű dolog fémhengerrel borítani, bizony, a lehető legkomolyabban ez volt az író receptje, „a lyuk köré“ írta könyvét... Látta

ezt a lyukat, melyet egy elevenen eltemetett ember vájt, hogy a másik élő halotthoz jusson, látta a tengerzajos, szélnyö- gette kopár mészkőszigetet, látta a könyörtelen falakat és a sötét boltíveket, a rácsos lőréseket. látta a helyet, ahol a múlt oly sok ismert,“ híres elitéltje keserves kínok közt raboskodott reménytelenül, és akkor elkezdte mesélni egy fogoly életét, valakiét, aki sosem létezett...

És ennek a fantomnak a kedvéért, az ö emlékére hajóznak át az emberek tömegestül a szigetre, hadd látnák, hol is élt drága regényhősünk, eszményképünk a mozivászonról. Borzongva állnak cellája előtt, mely az övé ugyan sosem volt, és csak úgy mellesleg, hiszen megfizették a belépődíjat, s a gyertya még nem égett le, benézegetnek a többi cellába is, és tapasztalják, hogy Franciaországnak volt még egy Bastille-ja, itt a Földközi-tengeren, s ez a várbörtön mintegy ama lerombolt helyett is jól helytállt

A regényíró visszakalauzolja hősét a beteljesült bosszú után az egykori cellába — ez már szintén csak amolyan látogatósdi, hiszen az 1830-as júliusi forradalom óta nem börtön már e vár, jöhetnek szemlélésére a

új ifjúság 1

kíváncsiak. Azt azonban sem Dumas-pere, sem gróf Monte-Christo nem álmodhatta, hogy e borzadályos helyeken még kény- szetiakók fognak egyszer megint szoron- gani: méghozzá 1919-ben, igen. ily kései esztendőben isi Az ismét régi rendeltetésének meefelelően üzemeltetett If vára „adott szállást“ az első világháború idején a német és osztrák civil foglyoknak.

Három és fél évszázadon át dugdosták ide azokat, akik egyház, király vagy állam ellen mukkanni mertek, és közülük csak nagyon kevesen jutottak vissza az életbe ebből a sziklasírból. Az első rabot, a csodatévő Alberto del Campót maga az ink- vizíciós törvényszék hozta ki innét, hogy a nép autodaféval szórakozhasson: 1588 karácsonyának napján Aix-ben megégették a hamis abbét, szeretőjét. Margarita í-’achettit pedig megkorbácsolta a hóhér. Mezítelenül, szintén népszórakoztatásul. A Richelieu bíborossal szemben tanúsított ellenzéki magatartásáért If várába zárt marseille-i kereskedő. Bernardot találta fel a bűnügyek történetében azt a módszert, amellyel a legkétségbeesettebben kurtítható meg a

fogság, igaz, a legtöbb lelki erőt is ez a testi gyöngülés, az éhségsztrájk követeli; önkéntes, gyötrelmes böjtölésének tíz napja alatt egy darab szénnel és a saját vérével írta fel a falra, miféle kínokon ment át, és a tizennegyedik napon holtan rogyott össze.

Jeles és nevezetes urak vonultak be ide az idők során, az úgynevezett „cachots - -lakásokba, így például a lengyel Kázmér herceg, aki a spanyolok oldalán óhajtott volna harcolni, bár fivére, VII. Ulászló király fegyverbarátsági egyezményt kötött XIII. Lajossal; hajószerensétlenség vetette partra Kázmért, árulás révén került francia fogságba, s akkor már egyenes út vezetett ezekbe a kazamatákba — jeles szándékát mindhalálig a Földközi-tenger háborgó hullámai locsolgatták eztán. Még fenségesebb királyi fivér volt a vasálarcos férfi, akinek titka túlélte halálát; őt a párizsi Bastille kormányzója, Cinq-Mars úr személyesen kísérte ide 1686-ban; első emeleti cellája magasabb boltozatú, tágasabb, mint a többi, de ugyanolyan hideg, csupasz és nyirkos, és a Louvre-ban s Verseil- les-ban bizonyára jobb lakás esik — se kastélyok alighanem őt illették volna.

S ha itt egy fantázia szülte gróf, a híres Monte-Christo bosszútervet forralt — egy igazi fogoly, egy hús-vér gróf valóban bosz- szút is állt. Könnyelműségből csinált adósságaiért került ide 1774. augusztus 23-án Honoré-Gabriel de Riqueti, comte de Mi- rabeau. Később beszámolt sorstársairól, a- kiknek bűne igen sokszor csak annyiban állt. hogy volt egy szép feleségük vagy leányuk, akivel egyik-másik hatalmasság zavartalanul akart éldegélni. If várában írta

I

Mirabeau az „Esszé a despotizmusról“ című pamfletját; a forradalom egyik leghatásosabb előhírnöke lett ezáltal, s az események élén is ott találjuk aztán, és ezek az események megnyitották a sziget kazamatáinak ajtaját —

— hogy Napóleon uralkodásának idején újabb áldozatok kerüljenek ide. Dezertő- rök merénylők, royalisták, kémek, zendü- lők és frondeurök voltak az új lakók, poroszlók és csendőrök kísérték őket a bár- i; kákon, hogy azután az első restauráció első napján kiszabaduljanak, azután a Száz Nap első napján ismét a szigetre kerüljenek; s akkor a második restauráció első napja újfent bonapartistákkal töltötte meg a kazamatákat. így tévelyeg s őrjöng örök- kön-örökké az igazságszolgáltatás; az igazság az, hogy csak a politika szolgálja. Ma ez, holnap az a hatalom határozza meg, mi jogos, mi nem. Aztán tehetetlen öklök verhetik a vasajtókat, győz az erőszak. Azaz; győz az igazság, mert — mint a mondás tartja — mindig az az igazság, ami győz. Összeesküvéseket, szökési kísérleteket If várában halállal büntettek. Az egyik rab leüti a porkolábot — felakasztják. A másik a ciszternába veti magát, mely a tengerfenék alá nyúlik, az édesvíz rétegébe. - Valahány hullámcsapás, annyi nyögés a porózus sziklákból — mintha rég elhalt sóhajok élednének bennük újra.

A júliusi forradalom megszünteti a szigetbörtönt, ám az 1848-as forradalom leverése után egy nap 261 rabot hoznak ide, csaknem mindegyikük odavéste a nevét a terasz egyik kőlapjára; az 1851. december

2-i államcsíny — „Louis Bonaparte Brumai- re 18-ája — lefogott köztársaságiakkal tölti meg If várát, az 1871-es kommün után 513 fogoly szenved a kazamatákban, köztük nők, és a legtöbbjüket halálra vagy száműzetésre ítélik. (Itt hal meg a guillotine a- latt Gaston Crémieux is.) Aztán arabok költöznek ide, mert részt vettek az algíri felkelésben; és az 1914—1919 között Ifbe i internált civil németek és osztrákok Monte- -Christo gróf első és utolsó utódai itt a huszadik században — egyelőre.

KJ át ez itt a külváros. Ilyesmit gondol jaz ember, amikor a Ruhr-vidéken Essenbe érkezik. Mert az utcák oly szükek, hogy még a villamos is sokjelé csak egyvágányú, tekintélyes terjedelemmel csak a posta főépülete és a Handelshoj irodaház büszkélkedhet. De az áradó embertömegről akkor is tudnunk kellene, hogy nem kisvárosban vagyunk, ha nem tudnánk: ez Németország egyik legnagyobb városa.

A bankcégek díszpalotái úgy hatnak itt, mint egykor a nyomorúságos Cetinjében a követségi épületek. A magánházak keskenyek, a legtöbbjük egyemeletes, már a kettőzés is ritkaság, színüket a szénporral szennyezett levegő adja, ezért némelyiket — bölcs előrelátással — már eleve Tudor- stílusban építették, ekképp a születésüktől fogva feketék lehettek. Mindegyre elcsodálkozunk, hogy itt, a rajna-vesztfáliai iparvidék fővárosában, a szén-acél ipar központjában tájjellegű házakat látunk, meredek oromtetővel, a palahomlokzattal, fűzőid ablaktáblákkal, amelyek igazából a Wupper völgyébe illenének, fákat-virágokat hívogatnának, s aztán csak korom és füst csapódik le rájuk. Alacsony a székesegyház is, nyitottak a terek, tyúkmellüek és púposak és dadogósak az utcák.

A házak falán plakátok, hirdetmények — nem költőiek, hanem az egyik például a Keresztény Szakszervezeti Szövetség következő nagygyűlésének napirendjét adja tudtuk „Viszonyunk a , Cuno-kormányhoz“; a másikon a Kommunista Munkáspárt és az Általános Munkásunió hív megfelelőképp közös állásfoglalásra, vele szemben a Német Kommunista Párt így kiált: „Olvassátok a Ruhr-Echotl A szociálpatrioták új á- rulásat“ A szociáldemokraták találkozójának programja a következő kérdéseket ö- lelte fel: „1. Ruhr-vidék megszállásának antant-fenyegetése. — 2. Szervezeti kérdések.“ Más érdeklődésű próféták is kínálták bölcselmüket: „Van-e élet a halál után?“ — „Magad légy Isten!“ Az üdvhadsereg fűrészmalma; egy itt megtelepedett vándorcirkusz kerek faépülete sötétszürke, és sötétszürke még a komédiáskordék is, melyek befoyatlan állnak a bejárattól jobbra és balra. A Gertraudís-templom és a Városi Gépészeti Iskola között egyébként is minden olyan, mint a külkerületi vurtslikörnyékek, falusi búcsúterek, ha a mutatványosokra várnak: tarkán rikító, földszintes házak. Az egyik a céllövölde, a másik a jagylaltozó- -kávézó. a harmadik a htppodrom, aztán van mozi fez a legnagyobbI, és különkiállítás is, a nemi betegségek leküzdésére. Falusias, kisvárosias utcanevek: Vágóhíd utca, Gesz- tenyefa sor, lóvásár tér, Lövész allé.

Egy cég falragasza a Westendre hív, és az idegen, aki a szépen hangzó szót látja, bizonyosra veszi, hogy ez a „Nyugat a tulajdonképpeni modern Essen lesz végre, míg ő itt a Fő- és az Északi pályaudvar

közötti részen csak a silányabbjával érte be eddig. Hát akkor, fel az előkelő és a- ranyban bővelkedő Nyugatnak!

Hamis minden diagnózis, mást mond a gonzis! Egyre feketül a házak szép szürkéje egyre sötétül a sötét, és csakhamar akkurátus koromszínt és kátrányszínt idéz minden. Csupasz, kopár, sivár téglafalak, végtelen hosszú gyárterületek mentén, és végtelenül rút munkásházak csakígy — íme, az utcák oldalkulisszái, aztán a háttérben egy fúrótorony gerendázata, hihetetlen széles kéménykürtő, vas csigalépcsővel a kül- felén; barátságtalan égbolt a háttér. Sehol semmi dísz, semmi csinosság, reprezentatívabb formája csak a mauzóleumra emlékeztető igazgatási épület kupolájának van. Utcazaj nem hallatszik — mert elnyomja a gyárakból és a kéményekből bömbölő lárma. Vasak zuhognak, vasak gördülnek, vasak csúsznak a földön és egymáson; verik a vasat. Nyugatnak haladunk; talán órák hosszat tart e fülszaggató kálvária.

Aztán ahová megérkezünk — ez az igazi gyárváros, a jellegzetes \ külváros. Es azt hihetnők, hogy ez afféle kapcsolt része csak az iménti utcarengetegnek,

„K“ — itt nem azt jelenti, hogy „Külön". De nézzük előbb: K.-temetö, K-kórház, K.- -igazgatóság, K.-fogyosztási szövetkelet, K.- -emlékmű, K. és K. és K. Nem, a szokványos jelentések itt elesnek; és a rövidítés nem „körzeti“, nem „királyi“, nem „kolo- niális“. Hanem: Krupp. És ez az egész város. ez a sötét világ, lakosaival s életükkel Iami a gyár), egyetlen nevet visel: Krupp Acélöntöde. „A" Friedrich Krupp. Itt áll a Kruppok szerény ősi háza is, melyet a roppant méretű célépületek között hűséggel megőriztek, s a város legkülönb terein emlékműveket emeltettek őseiknek; aranyszámok mutatják, hogy ki meddig uralkodott: I. Krupp, 1811—1826, II. Krupp, 1826—1887,

111. Krupp, 1887—1902. A dinasztia első nagyurát még üllővel ábrázolták — azon kalapálta meg ő ezt a várost, lakosait s az idegenből ideszármazott munkásokat, hogy erejük szerint szolgálják életcélját: a pénzkeresést. A harmadik Kruppnak viszont már nem akármilyen emlékjele van, hanem ful- mináns szobra: kőben-ércben áll, életnagyságnál hatalmasabban, s legalább ilyen ízléstelenül bukik a szalonnadrág kényes éle a bronz fűzős cipőre; jobbra és balra a korondon négy munkás hódol neki, arcukon a Meunier-féle szobrok eltompult kifejezése, testüket azonban nem e társadalmilag vádló művészettől kölcsönözték, hanem Franz Metzner német izomkolosszus óriásaiétól. Demonstratív emlékmű ez. Az a Friedrich Alfred Krupp ugyanis, akinek állították, agyonlőtte magát, amikor a szociáldemokrácia a nevezetes 175-ös paragrafus eltörléséért folytatott harca során rávilágított, hogy az üldözés csupán a szegényebb rétegek betegségeit sújtja, miközben például egy Krupp Capriban homoszexuális orgiákat rendezhet — s erről az o- lasz és á francia sajtó is felháborodott cikkekben irkái már. Bár Vilmos császár valamivel azelőtt még kikelt a Kruppak árpolitikája ellen, amely a haza kizsebelésé- vel volt egyértelmű, bár néhány héttel az öngyilkosság előtt Kruppné asszony gyámság alá helyeztette F. A. Kruppot, s bár még a halotthoz közel álló sajtó is úgy írt a megboldogultról, mint aki „nem volt kimagasló jelentőségű személyiség“ — II. Vilmos mégis elutazott az esseni temetésre, hogy az ottani indóház várótermében megtartsa híres beszédét, melyben a szociáldemokratákat rágalmazók, méregkeverők és gyilkosok gyülekezetének nevezte, fálatto- mos és alantas" népségnek, szólítván a munkásságot, hogy becsületes ember ezekkel egy asztalnál nem ülhet anélkül, hogy valami módon erkölcsi cinkossággal vádolható ne legyen". Majd egész Németország munkásait rákényszerítették a szociáldemokratáknak küldendő távirat- és iizenet- özönre; a Reichstagban e fejlemények eredményeképpen Ballestrem elnök széke elhagyására kényszerült.

De Vilmosnak ez sem volt elég; ,ösztönzést adott“ a kolosszális emlékműhöz, a- mely provokatívan és gúnyosan áll ott az úton, melyet a munkások reggel hatkor és este hatkor el nem kerülhetnek. Vilmos maga keresett vőlegényt a Krupp család egyetlen törvényes vér szerinti leszármazottjának;: a leányt von Bohlen-Halbach, egy feudális úr, egy követségi tanácsos vette el, és nászuk után a Krupp név viselésére is jogot nyert: IV. Kruppként vonult be az ágyúgyártás történetébe. Állítólag megkérdezte tőle egyik porosz testőrgárdaez- redbeli bajtársa: „Es mondja csak, kamerád, most magának azt a bádogosműhelyt is át kell vennie, he?"

Átvette a bádogosműhelyt is, és ha Essent tartósabban szállták volna meg a franciák, nem lett volna azért olyan megszállott hazafi, hogy — persze, kezdeti heves tilta- •kozás után, nehézségeket tornyosítva, körülményeskedve és nagy esre-hasra — ne gyártott volna annak rendje és módja szerint ugyanolyan grandiózus ágyúkat, mozsarakat, torpédókat, ugyanolyan hathatós lőszert és ellenálló páncéllemezeket a külhoni hadseregeknek is, mint a németek. Mert a Berta K. kisasszonynak ez a 11. Vilmos által választott férje a K. ház hagyományait oly fejedelmien óhajtotta ápolni, mintha ő is született K. lenne: kifogástalan áru, kifogástalan szállítás. Nála készültek a legváltozatosabb skálán a gyilkos szerszámok, itt érték el a felfegyverkezés rekordteljesítményeit, és szállítottak, míg megnézhettük magunkat: Es százezrek robotoltak itt, gyerekkoruktól végnyugvásukig ja K.-temetőbenf, és bizony nem bűvölték örömtelivé az életüket a nevezetes lés példás, mintaszerű, mégoly híres j népjóléti K.-intézmények sem. így jött létre ez az új Essen, az új külváros, mely a régi centrumot legyőzte, ekképpen keletkezett a fekete föld fekete fővárosa... Gyorsvonaton alig egy óra innen a csodaszép, napfényes Düsseldorf, ahol Heine írta verseit, Richard Wagner komponált, Achenbach festett, ahol minden szín és művészet virul — a roppant gyárak ellenére is. Hanem Essenben esténként mindkét kabaréban változatlanul ki- vénhedt komikusok verklizik a kilencvenes évek ósdi dalait az örökké protestáló Sebeiről meg a Sarah Bernhardt-i kebelről, s hogy most minden szecessziós, és egyre több az adó/sj. Es ott a befagyott vándor- cirkusz is, persze. Nappal meg? A nappal az egyszerű emberek világa — akiket maga alá gyűr az öntöttacél, megmérgez a szénpor.

Uraik pedig? Nos, a dinasztia utolsó halottjának pompázatos emlékműve áll. De hát nem ö maga menekült-e el saját világából, ebből az örömtelen városból, e n%p- fénye-nincs vidékről, e kifacsart emberei: köréből, elérhetetlenül tökélyes tömegpusztító fegyvereit odahagyva? Délre menekült, a szabadság szigetére, ahol az éltető, derűs nap körallokat és egészséges fiútesteket perzsel, meztelen fickándozókat a Kék-barlang öblének vizében. Itt elfelejtette birodalmát, elfelejthette — éppen mert iparmágnásként „nem volt kimagasló jelentőségű személyiség" — az acélöntést és áldozatait; itt megfeledkezhetett önmaaáról is, belefeledkezhetett valami másba. Álmodozhatott róla, hogy ide ő majd mindörökkön visszatér... Amikor ebből a paradicsomból is kiűzték, amikor ez a menedék is odalett, akkor nyúlt a fegyverhez, fordította maga ellen a K.-acélt — harmonikusan ősz- szekötve az eszközt s a célt.

AGYŰKIRÁLYOK FÉSZKE:

ESSEM

f'y

h

Monte-Chrísto gróf tömloee