Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-16 / 16. szám
N em állíthatom, hogy Ismerném az Illedelmes viselkedés valamennyi szabályát, jóllehet, úgy vélem, hogy mégiscsak finom és disztingvált ember vagyok. Számos könyvet olvastam már az illedelmes viselkedésről, sok-sok olyan idézetet tudok, melyet felhasználhat az ember a társaságban, ám, bevallom, jóval többet tudok azokból, melyeket jól nevelt ifjú nem mondhat el társaságban. Tudom, hogyan kell asztalnál társalogni hölgyekkel. Sohasem kérdezősködöm az intim családi ügyek felöl, mint például ilyet: nem száradt-e szét nyáron a dagasztóteknő- jük és más hasonlókat. . Egyszer a sitten voltam, és leszoktam a késsel-villával való evésről, mert ugyebár a börtönben nem adnak kést az ember kezébe. így tehát ott is magamra szedtem valamit az illemtanból. Azt is tudom, hogy amikor vendégségben, ha kézről kézre adják a tálat, miután tetézve teleraktuk a tányérunkat, nem illik megnyalni a szedpkanalat és ismét visszadugni a tálba. Vagy a lakodalom estéjén kölcsönkérni egy ötöst a vőlegénytől, a házmesternek, és ’ biztosítani őt afelől, hogy holnap korán reggel visszaadom. Ügyszintén semmilyen lakomán sem mondjam a mellettem ülő hölgynek afféle megvetendő szellemességet, mint például ezt: gentleman sem az egyiket nem teszi, sem a másikat. Az lllemtankönyveknek köszönhetem, hogy tudok viselkedni a villamoson: Az igazi gentleman sohasem ül hölgyek ölébe és a peronon senkinek sem köpi le a cipőjét. A jó modorú embertől elvárható, hogy ha szivarjával valakinek lyukat éget a kabátján. vagy ráadásul a szomszédját, akár egy csűrt, felgyújtja égő gyufával, melyet szórakozottságból a zsebébe dob, hogy illendően bocsánatot kér tőle. Ha egy hölgy kötőtűvel kiszúrja a szemedet, nem szabad ám sértődött képet vágnod, ahelyett inkább nyájas mosollyal szipogj egy kicsit és mondd: „Ne méltóztasson, kérem, nagyságos asszonyom, nyugtalankodni miattam, én egészen jól megleszek fél szemmel is.“ Ha elájulunk, ügyeljünk rá, hogy ne essünk idősebb hölgyre vagy úrra. Az igazi gentleman tisztelettel viseltetik az öregség iránt. Az sem vall nagy társasági tapintatra, ha valahol ráülünk egy gyerekre és agyonnyomjuk. Öh. ti arany könyvek, ti bensőséges ismeretekkel teli könyvek! A legfőbb alapvető illemszabály — békességben élni mindenkivel! Ha netalán előfordulna önnel, hogy megsértene valakit, akkor: „Igyekezzék másra terelni a sértett gondolatait.“ JAROSLAV HA$EK: S3 „rettenetesen telefaltam magam, kisasszony, muszáj leszek ereszteni a derékszíjamon, ha azt akarom, hogy még valami beférjen a nadrágomba“. Általában bánt, ha a legcsekélyebb mértékben is megsérti valaki a jó Ízlést, és borzongva gondolok vissza a kis bajor fürdőhelyek éttermeiben olvasható efféle feliratokra: „Tisztelettel kérjük a P. T. fürdővendégeket, hogy ebéd közben ne böfögjenek.“ Ezzel szemben mily példamutatóan viselkedik egy igazi úriember. Az tudja, hogy egy könyvben, melyet a jó modorról írtak, szó szerint az áll: „Ha úgy érzed, hogy böffentened kell, kérj bocsánatot a szomszédaidtól és vendéglátóidtól, hogy halaszthatatlan kereskedelmi ügyben el kell távoznod. Viszont ha már előre tudod, hogy az ilyenféie gyomorbántalmaiddal esetleg ronthatnád az ünnepi hangulatot, küldess magadnak egy hamis táviratot, hogy vízbe fulladt a nővéred vagy a sógorod, vagy valami hasonló történt, bizonyos, hogy senki sem fog tartóztatni.“ Ismerem az illemtan egész irodalmát. Tudom, hogy nem illik más tányérjába nyúlni saját evőeszközünkkel, és miközben a szomszédunk másfelé néz, elszedni a tányérjáról a legfinomabb falatokat. A társasági jó modorról írott különféle könyvekben vannak dolgok, amelyek első pillantásra egyszerűeknek tetszenek. És ez véleményem szerint helyes is. A társasági ember efféle kioktatásával sokféle kellemetlenség „megelőzhető“. Hiszen már az ószövetségben is egészen egyszerűen ott áll a társaságbeli tapintat egyik szabálya: „Ne kívánd felebarátod feleségét.“ És a társaságbeli jó modor ilyetén alapvető szabályai után a jó erkölcs bonyolultabb pontjai következnek, mondjuk a szalvéta helyes használatáról. Ismeretes az íllemtankönyv egyik idevágó tanácsa: „Az illemtudó ember sohasem használja a szalvétát zsebkendő helyett. (Lásd a zsebkendőt, a náthát, a tányérba tüsszentést.) A szalvétát vagy az asztalkendőt az állunk alatt átvéve a nyakunkba kötjük, de közben vigyáznunk kell rá, hogy túlságosan meg ne húzzuk, mert megfulladhatnánk, ami rontaná a társaság hangulatát. Az asztalkendőt ellopni nem illik. Ha valamilyen érdemrendet, keresztet vagy medaliont viselünk, úgy kössük föl az asztalkendőt, hogy a kitüntetésünk látható legyen. Nem tekinthető illedelmes dolognak, ha valaki ünnepi ebéd alkalmával asztalkendővel fényesíti a medalionját.“ Annyira megszoktam, hogy sohasem felejtettem el belepillantani valamilyen íl- lemtankönyvbe a társasági érintkezés e szent katekizmusaiba, bármit csináltam is közben. Néhány utasítást nem találtam meg bennük (mint például: hogyan kell viselkednünk a nyilvános vécén, hogy megnyerjük mások tetszését), de ezek a dolgok maguktól fejlődnek tovább, esetről esetre, és az ember az Illem alapfogalmainak ismeretében gyorsan túlteszi magát azokon a dolgokon is, melyekre az említett könyvekben nem talált magyarázatot. Egyébiránt mindig bizalommal ütöm fel őket. Belőlük tanultam meg, hogyan kell viselkednie az embernek a borbélynál: a jó erkölcsű ember nem szokta lökdösní azokat a vendégeket, akiket éppen borotválnak. s kiszorítva őket a székből a helyükre nvnmakodni és kiabálni, hogy ezek az urak várhatnak. Fölöttébb kellemetlen dolog a bnrbélvnál kölnivizet lopni vagy más bérletére borotváltatni meg magunkat. Az igazi Ha tehát például valakinek letépi a fülét, ami előfordul és amit néha sehogy sem kerülhet el, igyekezzék mulatságosnak maradni, és elmésen jegyezze meg: „Addig jár a korsó a kútra, míg... le nem törik a füle.“ Beszéljen továbbá a szólásmondások és közmondások jelentőségéről, azután térjen át a népi bölcsességekre, egyszóval addig nyomja neki a szöveget, amíg el nem felejti, hogy nincs füle. Ne felejtse el a sértettet mindig kellőképpen szórakoztatni! A jó modor szabályait ismételgettem én is legutóbb, amikor a brániki iszapfürdőbe utaztam. Fölfegyvereztem niagamat különféle előírásokkal, hogyan viselje magát a jó modorú ember, ha közös gyógyfürdőbe megy, ahol urakon kívül hölgyek is fürödnek. Egyik okos könyvemben olvastam és jól az eszembe véstem, hogy ha fürdőben van az ember, hölgyek fejét a víz alá nyomni illetlenség, mint ahogyan csipkedni sem illik őket. Ha az ugróhídról netalán valamelyik fürdőző hölgynek a fejére ugrunk, gyorsan kimászunk a vízből, magunkra borítjuk fürdőköpenyünket és futunk azonnal elnézést kérni tőle, ha közben bele nem fulladt a vízbe. Ha viszont megesett ez a szerencsétlenség, gyorsan tűnjünk el a helyszínről, de ne felejtsünk el az áldozat családjának részvéttáviratot küldeni. A temetésre természetesen nem illik fürdőruhában menni. A különféle intézkedések közül, amelyeket az egészségünk edzésére, és egyensúlyban tartására szolgáló gyógyfürdőkben ja- vallnak a könyvek, engem leginkább a gyógyfürdőben étteremre vonatkozóak kötöttek le. A körbefutó vászonfalra itt-ott fákat festettek helyenként homokba ültetett babérral próbálták a liget illúzióját kelteni. E gyönyörűség közepén asztalok és székek álltak. Azonkívül, noha nem is középütt. hanem inkább baloldalt, ott álltam én is, ide-oda tekingetve. Szemben velem fekete fürdőtrikóban egv meglehetősen testes hölgy ült. persze azért nem volt kövér, hogy ne szerzett volna bizonyos örömet a szemnek... És én rajta pihentettem a szememet. Képzeletben két részre osztottam a hölgyet, A felezővonal a dereka volt. Ilyenképpen hol az egyik részét, hol a másikat nézegettem, és arra a következtetésre jutottam, hogy bármiféle bűnös gondolatok kellemesebbek, ha módszeresen kettéosztjuk őket. A hölgy figyelemmel kísért engem, majd felállt, odajött az asztalomhoz és azt mondta: — Uram, miért bámul rám olyan szemtelenül, no csak várjon, majd mindjárt jön a férjem. — Az csak természetes, hölgyem, hogy megvárom őt — mondtam nyájasan —, bőven van időm, az utolsó gőzhajó különben is csak kilenc órakor indul. A fekete fürdőruhás hölgy felháborodott pillantást vetett rám, és elindult vissza az asztalához. Hamarosan megjelent a férje, egy nyurga sovány úr aranykeretes csípte- tővel az orrán. Kis ideig beszélgettek, majd az úr nyelt néhányat az asztalon álló sörből, felállt és elindult felém. — Uram — szólított meg határozott hangon —, ön szemérmetlenül fikszírozta a feleségemet. — Majd lágyabb hangon hozzátette: — Én Kraus vagyok, a Brsánsky és társa szén-nagykereskedelmi vállalat képviselője. — Ön tehát Kraus úr, 6 mennyire megtisztel — kiáltottam fel örömmel, mert hirtelen eszembe ötlött, hogy a társasági jó modor egyik aranyszabálya: minden esetben igyekezzünk másra terelni a sértett fél figyelmét. — Ö, én több Kraust is ismertem — folytattam —, Bohuslavot, Josefet, Zikmundot, Antonint, Karéit, Metodéjt, Bohumilt, Viktort ... — Uram — szólalt meg Kraus úr —, én azt akarom . .. — Tudom, mit akar — mondtam —, azt akarja mondani, hogy ön se nem Bohuslav, se nem Josef, se nem Zikmund, se nem Antonin és Karel sem, Metodéj sem, Bohumil sem, Viktor sem, egyszóval ön egy másik Kraus. Valóban én sem emlékszem önre. Olyan magas, mint Metodéj Kraus, a hangja olyan, mint Bohuplav Krausé, a szeme mint a Josef Krausé, a haja és a bajsza, mint Anton Krausé, igaz, hogy ön szintén Kraus, de egyik sem azok közül, akiket felsoroltam. Ez több mint csodálatos, és szerfölött érdekes, nem gondolja? — Uram, én ide jöttem ... — Én szintén — mondtam behízelgő hangon —. ráadásul gyalog jöttem. A gőzhajó rettentően tömve volt, még elképzelni is borzalmas, hogy az embernek egy fél órát kell szorongnia, míg ideér, ön melyik gőzössel szeret inkább utazni, a kicsinnyel vagy a naggval? — De már megbocsásson, én nagyon kíváncsi volnék ... — Ami azt, illeti,, sokkal. főbb utazni a nagvobbikkal. erről biztosíthatom, esetleg megismerkedhetne a hajóskapitányokkal. s az ő közvetítésükkel valamilyen szénszállítására is egvezséeet köthetne. Az önök rége talán nem adja drágán a szenet. És mondja, kérem, antracitot is árusítanak? Mennyiért adják? Ha legközelebb érkezik kőszenük, elárulhatná nekem, uram, hogy alkalmas-e az minden kályhába ... — Uram — mondta lágv hangon a sértett férj —. kőszénnel csak különleges kályhában lehet fűteni, mert igen magas a hőértéke. Most egy fél mázsát négy nyolcvantól hat koronáig vásárolhat, de nincs ideje elgyönyörködni a lángjában. Borzasztó gyorsan ég. Persze másfajta szenünk is van, a csehországaik közül ajánlhatom pédául a lomi szenet, ami az osekinél vagy a mosti- nál is jobb. Az a mi bányánk, a mi cégünk bányája. Mostanában csak erre az említett lomi szénre kötök ügyleteket, nagyon olcsó, hasonlíthatatlanul olcsóbb a kladnóinál. Ami pedig a fűtőértékét illeti, nagyon gazdaságos, és hát azonfelül hasonlítsa össze, kérem, az árakat. Azzal visszasétált az asztalukhoz, amelyen aktatáska feküdt. A táskából valamilyen papírlapokat kotort elő. s miután visz- szatért hozzám, élénk magyarázatba kezdett: —■ Hasonlítsa össze, kérem, mennyibe kerül tíz mázsa a duchcoviból, és mennyibe kerül tíz mázsa a mi hornolomi szenünkből? Jelentős az árkülönbség, kérem. És ugyanakkor, ami a minőséget illeti, a mienk 1. A osztályú, a duchcovít pedig II. A osztálynak megfelelő árban tűntetik fel. És most, kérem szépen, hasonlítsa össze a klad- nói szénfajták árát. A szikár úr kényelmesen letelepedett mellém. Körülbelül úgy éreztem magamat, mintha egy folyóban örvény szélére sodródtam volna. Akár rúgkapálhat Is az ember, az örvény először perdít egyet rajta, azután szép lassan beszippantja és leviszi a mélységek mélységébe. És senkinek föl se tűnik, hogy elnyelte. Számok tömkelegével árasztott el, briketteket dobált hozzám, beavatott a felsősziléziai szénpanamákba, azután megható előadásba kezdett a tőzegfajtákról. Egy óra múlva beadtam a derekamat. Harmincfokos júliusi hőségben, a perzselő napon írásban megrendeltem öt vagon szenet. Természetesen abból, amelyet az ő hornolomi bányájukban fejtenek. Kitántorogtam a hőgutával fenyegető fürdőből, és csupán az a tudat adott valamicske erőt, hogy úgy viselkedtem, ahogyan azt az illemkódex előírja: Igyekezzünk előnyös iránvba terelni á sértett fél gondolatait, és adjuk meg neki a lehető legnagyobb elégtételt. Vajon nem kellő elégtétel e öt vagon szén?, Kövesd! Ténns fordítása Nagy Zoltán illusztrációja Bll'll Az oldalt részben a véletlen, részben pedig a tudatosság hozta össze. A véletlen, hogy kövesdi János lefordította Jaroslav Ha- äek elbeszélését. De mit mellé, mi az, amit a fiatalok esetleg szívesen elolvasnának, s ugyanakkor a humor sem hiányozna belőle? Örkény István egyperces novelláit, Hel- tai Jenő, Gábor Andor verseit...? Vagy mondjuk Weöres Sándor tréfás verseit...? Weöres Sándor különös regénye, verses regénye nem ugyanaz a kor, nem ugyanaz a műfaj, de érdekes és izgalmas olvasmány — játék és szerelem, igazi költészet is persze... Ez a néhány vers persze csak ízelítő, de aki kedvet kap az egész történet elolvasásához, az könnyen mégtalálja a „hajdani költőnő írásait“. WEÖRES SÁNDOR: PSYCHÉ AVAGY: EGY HAJDANI KÖLTŐNÖ ÍRÁSAI Eggy lovász filioz. I Oldalad mellyül borúsan szököm-fel, | Óriás kígyó ropogat: magányom, Bolgatod fészkin, tova még-sem űzöd, S forr derekomra. Almád lep, el-gyürtt iszap ágy, te kis hal, Uszonyod lágy még s lihegő kapoltyúd, Gondtalan czompó, ha be-harmatoztál, Nyugton el-alszol. Mint fejér tűz-nyelv rohanok mezltleh Szomjúságomban, ki az éjtszakába, Ott a Cosmosnak ridegebb s hitetlen Tarlója füstöl. V, Baden, 1814. Szózat Katitzához * a férfiak ügyiben. Kátai Kata, Menta illata, Levendula harmatai Halld kérésemet, Hogy kedvesemet, Ki engem híven szeret, Te ne izgassad, Ne háborgassad Es kedvemre hagyhassad. Keressed párod, Meg is találod, Ha szereted, imádod; És ő is téged, Tulipán szépet, Rubintos ékességet. Ha legény vólnék, Reád omolnék, Rajtad mindent tsókolnék; De leány vagyok, ' S ha lesz rája ok, Várj, szemedbe-karmolók. Mádon, 1811 tavaszán. Dali. Kis kertemet üprod, féktelen lovatskám, . Tiéd vagyok, érts-meg, légy ovatos hozzám. Nem örömest mondám, De gonoszok Szája morog Reám vádaskodván. Ha feléd gondolok, harmatos a testem, Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben, FA-bágyasztol engem. Mérd eszedre, Ha kedvedre Nem mindent tehettem. Ügy el-alélattál, most sebzetten élek, Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek; De még is remélek. Magam vagyok, Meg is fagyok; Véled el is égek. Tállya. Februári! Í81Í. 4
