Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-08 / 2. szám
ARKAGYI] AVARCSENKO: TALLÖSI BÉLA: A bohóc magánya csak az arc üzen a bohóc hangtalan szomorú a tárgyak hangulatai úgy hozzászoktak úgy szeretik nélküle nem beszélnének ERICH KÄSTNER: Nagy Zoltán rajza Rejts el, 6S ■ ■ ■ úgy félts magadban mintha sokasodnál vesztenivalómat kezedbe tettem le már nem lehetsz magad egyedüllétedben hitemet őrizd t A HALLGATAG LÁNY Nagyon fiatal volt a lány, nagyon tapasztalatlan és nagyon kíváncsi. A férfi ugyanolyan kíváncsi volt, nem éppen tapasztalatlan és majdnem húsz évvel idősebb. Ennek ellenére egy s mást tanulhatott a lánytól, hiszen az, ha lány is, mégiscsak nő volt. ö pedig, ha férfi is, mégiscsak gyermek. Persze őket nem foglalkoztatták ilyen kézenfekvő gondolatok. De talán az is lehet, hogy ü- gyeltek arra, nehogy ilyesmikkel foglalkozzanak. Azokon a napokon, amikor a férfi titkon fölkereste a lányt, hogy lerajzolja, megfejtse vonásai varázsát, néha-néha így szólt hozzá: — Nyugodtan beszélhet, amíg dolgozom. Elvégre nem fényképeket készítek magáról. Beszéljen csak nyugodtan, gyermekem! — Nem vagyok gyermek — felelte erre nyugodtan a lány. Így hát a férfi helyette is beszélt, s közben pillantása a rajzmappa és a lány arca között Ingázott. A lány hallgatott. Idegenül nézte a férfit, és néha azt dünnyögte: — Áhál — vagy: — Persze, persze, — vagy: Bizony, bizony. — Szokott szerelmes regényeket olvasgatni? — kérdezte a férfi egy szép napon. És amikor, mint általában, nem , kapott választ, folytatta: — Ne is olvasson, gyermekem. Azokból nem tanulhat semmit, gyermekem. i— Nem vagyok gyermek — mondta nyugodtan a lány. — Semmi sem'olyan alávaló — folytatta a férfi —, sehol sem hamisítják meg annyira a valóságot és az igazságot, mint a szerelmes regényekben. Ha egy író azt írja le, hogyan öl meg valaki valakit, vagy hogyan szabdalja darabokra áldozatát a gyilkos, vagy hogyan akasztja fel magát az öngyilkos, vagy hogyan gyújt fel egy várost a gyújtogató — pontossága nem ismer határt. Eszébe sem jut senkinek, hogy rossznéven vegye tőle alaposságát. Egyetlen hatóság sem tiltja meg neki. Némely regény valóságos kézikönyv a rabolni vagy gyilkolni szándékozóknak. Ha viszont a költő a szerelem dolgait ecseteli — amelyek a legnagyobb, ha nem az egyetlen boldogságot jelentik —, akkor a szó szoros értelmében elveszett ember. Jobban tenné, ha megölné magát, mielőtt ezt mások megtennék helyette. A borzadályt föltárhatja, de a leggyönyörűségesebb dolgokra még u- talnia sem szabad. Persze, az utalás maga is főbenjáró bűn lenne. Az állam, a társalalom alapjai reszketnének meg belé. És minden, ami csak erre épült, kártyavárként omlana össze. A hagyományok védelmezői éjjel-nappal rettegnek a boldogság és a szerelem elementáris hatalmától. A lány szenvtelenül nézte a férfit, és tétován így szólt: Ahál — Alapjában véve — mondta a férfi egy más alkalommal —, ha két ember szereti vagy azt hiszi, hogy szereti egymást, soha nem ismerhetik meg egymást. Valószínűleg kételkedik ebben az állításomban, gyermekem. — Nem vagyok gyermek — válaszolta a lány szelíden. — Egy híres mai francia költő — '■folytatta a férfi — érzékletes és pesszimista allegóriában jelenítette meg az egymás megismerésének lehetetlenségét. A két szerelmes, írja a költő, olyan, mintha durva vászonzsákba varrták volna, úgy hogy nem láthatnak, és nem mozoghatnak. Ilyen korlátozott lehetőségekkel állnak egymással szemben, érzik a másik boldogító közellétét, érzékelik a fájdalommal határos vonzalom világát, a sötétséget, vászonfal érintkezik a vászonfallal, gyámoltalanul és elégtelenül, és egyikük sem tudja, milyen is a másik a valóságban. A hasonlat nem valami költői, s nem is nagyon vigasztaló, de úgy érzem, találó. Azt mondja a Biblia, hogy Adám és Éva szakított a megismerés fájáról, és elfogyasztotta. az almát. Szerintem ez tévedés. Csak elfelejtették érvényteleníteni. Az a titokzatos alma még mindig ott lóg a fán, és mindörökké elérhetetlen marad az ember számára. A lány szenvtelenül nézett a férfira, és halkan így szólt: — Bizony, bizony. — A Szerelem mifelénk szokásos tisztelete olyan régi, mint maga a világ — mondta a férfi egyik délután. De vajón valóban eszerint viselkedünk-e? Nem rejtegettük-e, és nem rejtegetjük-e ma is a szerelmet, mint valami bűnt és szégyent? Mintha méltán hallgatnánk róla, éppúgy, mint arról, ha az ember ezüstkanalat lopkod a rokonaitól. Pedig ez nem mindig volt így, tudja ezt minden gyermek. — Én nem vagyok gyermek — jegyezte meg szenvtelenül a lány. — Ez nem mindig volt így — ismételte meg a férfi. — Gondoljon csak a régi görögökre, akik templomokban imádták a testi szépséget. Nem mindig volt így, és ma sincs mindenhol így. Gondoljon csak a szerelem indiai tankönyveire. És ne feledkezzék meg a japánok természetes, őszinte nézeteiről, amelyeket a mai nyugati civilizáció gyermetegen agyonhallgat, vagy amelyen gusztustalanul csámcsog. De kérdem én, hogyan beszélhetünk őszintén a szerelem lelki és földöntúli részéről, ha megvetjük a földi szerelmet, és szégyenkezünk miatta? így az egész hazugsággá válik. A lény szenvtelenül rápillantott, és így szólt: — Valóban. így és ilyesformán beszélt a férfi, míg szakadatlanul rajzolta a lányt, aki azonban szüntelenül hallgatott. Mígnem elérkezett az a délután, amikor a férfi, fejét félrebiccentve vízsgálgatta az utolsó rajzot, és igy szólt: — Jobban már nem tudom megrajzolni az énjét, gyermekem. — Könnyelműség lenne, ha továbbra is azt kérném, hogy találkozzunk — folytatta. — A rajzok nem, rosszak. Pontosan ennyi telik a tehetségemből. Nem nézné meg ezt a lapot, gyermekem? A férfi a torkát köszörülte, majd megkérdezte: — Magának ajándékozhatom, gyermekem? — Nem — felelte a lány. — Majd odaakasztjuk a heverő mögé. A férfi ámultán nézett rá. A lány el-, mosolyodott, szeme végigpásztázta az! ablakokat, és megjegyezte: — Oj függönyöket is kell vennünk, ha te is úgy gondolod. A férfi elképedve nézett rá, megfogta a kezét, és azt suttogta: — Ó, én gyermek! KINCSES EDIT fordítása AZ elefántvadász Egy barátságos kis kávéházban ültem a minap és a következő szavak ütötték meg a fülemet: — ... amikor elefántra vadásztam Amerikában.., Átlestem a szomszéd páholyba: egy lenszőke hajú fiatalember tartott előadást két csinos hölgynek. Elbeszélésében, kétséget kizáróan elefántokat emlegetett. — Hadd mondjam el, hogy az amerikai elefántok különösen vérszomjasak... — folytatta a fiatalember. Becsületem, igazságérzetem lázadozni kezdett. Átmentem a páholyukba, úriember módjára a hölgyek elnézését kértem, majd e szavakkal fordultam az if jú titán felé: — Hazudik — mondtam és a szeme közé néztem. — Nem szeretem a hazug embereket. A fiatalember felpattant a helyéről, szeme szikrákat szórt. — Urami Ezért felelni fog! — Rögvest. De előbb a szemébe kell vágnom, , hogy szemérmetlen hazugságokkal traktálja a hölgyeket. — Csak amerikai elefántvadász élményeit beszélte el — szólt közbe az egyik hölgy. — Nagyságos asszonyom! Megértem becses érdeklődését a sportok iránt, de meg kell mondjam, hogy Amerikában egyáltalán nincsenek elefántok. Elefántok kizárólag Ázsiában és Afrikában élnek. Ez az úr arcátlanul hazudott! — Uram! — kiáltott fel szenvedélyesen a hirtelenszőke ifjú. — Ezért felelni fog! — Rendelkezésére állok, amikor csak óhajtja, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Amerikában nincsenek elefántok. Az egyik hölgy jóízűen felkacagott. A nevetés annyira kihozta sodrából az ifjút, hogy e szavakkal fordult hozzám: — Uram, remélem tudja a kötelességét! — Nocsak, párbajozni akar? Akkor kérem a név- jegyét... A fiatalember gondterhelten kotorászott a levéltárcájában, majd ellövett egy névkártyát és a kezembe nyomta. Már csak a szertartásos meghajlás maradt hátra, és elhagytam a kávéházat. xxx Nem vagyok gyáya ember, de... a párbaj, az párbaj. Az ilyesmit nem szabad félvállról venni... Rengeteg elintéznivalóm volt: gondoskodnom kellett orvosról, párbajsegédről és, minden eshetőségre felkészülve, levelet kellett írnom a családomnak... Másnap estére minden elrendeződött. Megérkeztek a párbajsegédeim. — Mindent elintéztünk — jelentették. — Holnap reggel, pontban hétkor. A tölgyes mögött. Ellenfele a pisztolyt választotta. — Hogy viselkedett? — tudakoltam. — Nem félt? — Egy csöppet sem. Nem úgy fest, mint aki megijed a saját árnyékától. XXX Már negyed hétkor kint voltam a párbaj színhelyén. Néhány perccel később a távolban feltűnt ellenfelem automobilja. A párbajsegédek néhány szót váltottak egymással, kimérték a távolságát, kiosztották a pisztolyokat. Ahogy ez már párbajnál szokás, ügyet sem vetettem ellenfelemre, amit ö hasonló viselkedéssel viszonzott. A kölcsönös megbecsülés, vagy a megvetés jele ez? Magam sem tudom. Elhangzott a „Felkészülni!“ vezényszó. Ellenfelem felé fordultam, felemeltem a pisztolyt — és... . — IdehallgassanakI — kiáltottam a segédeimnek. ■■— Mi az ördögöt jelentsen ez? Ki ez az ember?, »— Melyik? ■— Az ott szemben! Nála jártak tegnap? — Nála hát. Maga adta meg a címét, el is intéztünk mindent, annak rendje és módja szerinti — De hiszen ez barna hajú!!! Aki engem párbajra hívott ki, az szőke volt! Hasonló szóváltás folyt a túloldalon is. — Ki az az alak, aki pisztollyal hadonászik ott? ■— bömbölte ellenfelem akkora hangerővel, hogy minden szava áthallattszott. — Most látom életemben először. Izgatott kimagyarázkodás következett. — Mondja... ez nem a maga névjegye? — kérdeztem ellenfelemet. — De, az enyém. Magam adtam oda annak a kese hajú nyomoroncnak. — Várjon csak... — szakítottam félbe boldogan. — Nem egy olyan magas, keszeg, halszemű, szőke fickó volt? Ügy hazudik, mintha könyvből olvasná... — Ö az! Képzelje, azt akarta elhitetni a hallgatóságával, hogy ő Sarah Bemard férje volt. A művésznő egy ízben ki is törte a lábát miatta. Állítólag féltékenységből. Nem hallgathattam tovább... Galléron ragadtam és... érti, ugye? — Értem. Nálam viszont elefántok szerepeltek... Szó szót követett. Együtt hajtattunk vissza a városba. Aztán kettesben megebédeltünk. Aczél János fordítása
