Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-09 / 15. szám
új ifjúság 7 JOSEF HANZLÍK: Kék táj Hamlettel Igen itt lehet az azúrszínű partéidéit igen itt lehet az ultramarin távol igen itt lehet a galambszárnyaknak szürkésfehéres kéklő ezüstje s fájó búzakék igen itt lehet ujjaim elfakult feltartott kiáltó árnya is itt kutatnak tétovázva szánva bár életre halálra. GABULYÄ PÄL fordítása JORGE GUILLÉN: Forrás ’Az életből, ha jól megélt s megértett, S végül derűvel köszönt a megoldás, Nem marad vissza keserű utóíz. Csobogás szól. Az élet — mint a forrás. SOMLYÓ GYÖRGY fordítása GIORGIO CAPRONI: Hajnalban 'Mindenki őt kényszerűit követni, az egyetlent, kinek lámpája volt. De hajnalban mindenki szétszéledt, mint a köd. Mindenki. Ki erre, ki arra: ’(Bizony, olyan is volt, ki hamis útra tért. Aki lezuhant. Meglehetni ROBERT GRAVES: Harmatcsepp és gyémánt Hogy különböztök, te meg ö: Oly könnyen ecsetelhető! Kit egykor eléd helyeztem, Ő gyémántként ragyogott, de te, Mint harmatcsepp tündöklete, Remegsz egy rózsakehelyben. A harmat egybegyűjtöget Hegyet, vadont, tengert, eget, Felhőlátványt szemébe; A gyémánt, mit lát, szétszedi, Villognak csak tört képei, Egynek se lesz egésze. TANDORI DEZSŐ fordítása DANYI MAGDOLNA: Töredék Ügy lássanak. Levegőből is megformálhassanak. És sose kérdjék; te vagy-e az az érett magház, mellyel birkózik a szél, kereng vele a nehéz földek felett, s bár nem remél, de fél, hol ejtse le, ha mégis magja kél, s lesz belőle húsos zöld növény ... A televény majd betakar, ha fázol, mint gombát az avar, s nem reszket a mag a hó alatt. Mert tart a lét, mindegyre még, és fölemel. Ö, szabadság, szabadság. KISS IRÉN fordítása mikor annak az áprilisi napnak a hajnalán — amely napra a császári dekrétum elrendelte a kivégzést — az őrök beléptek a zárkába, a fiatal Esterházy a padlón térdelt, szorosan imára kulcsolt kézzel. Fejét mélyen lehajtotta, szőke haja oldalra omlott, fedetlenül hagyva hosszú, vékony nyakát és csontos nyakszirtjét a gallér- talan lenvászon ing fölött. Az őrök megtorpantak, vélhetően elegendő oknak tartván egy gróf Istennel való beszélgetését ahhoz, hogy egy pillanatra megfeledkezzenek a spanyol etikett szigorú előírásairól. A pap is visszahőkölt, némán tördelte imára kulcsolt kezét; izzadó tenyere áruló nyomot hagyott breviáriumának fehér csontfedelén: rózsafűzérén csendben himbálódz- tak az olajbogyó nagyságú szemek. Csak az egyik őr kezében csörrentek meg a kulcsok kétszer-háromszor a hatalmas karikán, ritmus nélkül. >—■ Amen — suttogta a fiatalember, bevégezvén reggel imáját. Majd hangosan hozzátette: — Bocsásson meg, a- tyám. ’Abban a szempillantásban, mint valami parancsszóra, felmorajlott a dobpergés, vészjóslón és egyhangúan, akár az eső. 'Egy szúrós bajszú, pirospozsgás huszártiszt, akit mintegy keretbe fogott kétoldalt a két horvát ulánus hosszú puskája, az ítélet felolvasásába kezdett. Rekedt hangját tompán visszhangozta a cella. Az ítélet szigorú volt és kérlelhetetlen: kötél általi halál. A fiatal főnemes, fegyverrel a kezében, lázadásban vett részt, ilyenek időről időre megrengették a császárságot, váratlanul és kiszámíthatatlanul törtek ki, véresek, kegyetlenek és reménytelenek voltak, és hamarosan ugyanolyan váratlanul, kegyetlenül és reménytelenül elfojtották őket. Az ifjú ember származását és családjának tekintélyét az ítélőszék súlyosbító körülménynek minősítette, s nemcsak az uralkodóval, de tulajdon rendjével szemben elkövetett árulásnak is. Példás büntetés kellett. Az elítélt alig értett néhány szót az egyhangú felolvasásból. A szótagpk dobpergésként zúgtak, a fülében. Az idő megállt. Összevegyült múlt, jelen és jövő, a dobolás mint nyugtalan érverés visszhangzott a halántékán, győztes csaták, diadalmenetek és rohamok távoli hangjai keveredtek másmilyen, feketével bevont dobok szavával, amelyek nem az ő halálát hirdették akkor, hanem másvalakiét. Bár fiatal volt (inkább hasonlított hirtelen serdült fiúra, mint érett fiatalemberrel, már látott igazi sebeket, a halállal is szembenézett, de még sohasem ilyen közelről. És épp ez a közelség, a halál leheletének érzése csupasz nyakán, ez torzította el a valóság képét tudatában, miként az asztigmiában szenvedőnek is a tárgy közelsége még inkább eltorzítja annak körvonalait. Most csak azt tartotta fontosnak — hiszen az ő világában a legnagyobb érték a becsületes élet mellett a dicső halál —, hogy mindvégig megőrizze azt a méltóságot, amit egy Ester- házytól ilyen pillanatban elvárnak. z éjszakát ébren, de lehunyt szemmel töltötte, egyetlen hangos sóhaj nélkül, hogy az őr, aki szemét le nem vette a »kémlelőnyílásról, tanúsíthassa: az elítélt mélyen aludt, mintha legalábbis esküvőre készülne, s nem a halál várna rá. Es ő, valami furcsa időrendben, már hallani vélte, amint az őr a tiszti kaszinóban meséli: — Uraim, a fiatal Esterházy azon az éjszakán mélyen aludt, egyetlen sóhaj nélkül, mint akt esküvőre készül, nem a halálba. Tiszti becsületszavamra mon- doml — Majd hallani lehetett fő hallottal a kristálypoharak koccanását. — Ex! Ex! A halálnak ez a mámora, a győztes önuralom adott néki erőt azon a reggelen, s lélekjelenlétét imádsággal erősítve, összeszorított foggal küzdötte le zsigereinek és idegműködésének, az akarat és szándék emez árulóinak gyá- váságát; férfiúi méltóságát a családi legendával áldozta. Ezért utolsó kívánsága, melynek teljesítését az irgalmas protokoll szerint felajánlották, nem egy pohár víz volt, bár bensője égett, hanem cigaretta, amiként egyik őse hajdan csipetnyi dohányt kért, megrágta és a hóhér arcába köpte. A tiszt összeütötte bokáját, és feléje nyújtotta ezüst cigarettatárcáját. (— Uraim, becsületszavamat adom, hogy a keze sem remegett jobban, mint most az enyém, míg ezt a poharat tartom! Ex! Ex!) A nap első sugarai rézsűt hatoltak a cellába, miként a régi festmények szentjeihez, s fényükban a cigaretta lilás füstje úgy lebegett, akár a virradat. Az elítélt érezte, amint a füst, e ragyogó illúzió, kikezdi erejét, megingatja, mintha messziről tárogató hangját hallaná, amely szétárad a puszta fölött; sietve dobta földre a cigarettát, és eltaposta huszárcsizmájával, amelyről levették a sarkantyút. — Uraim, készen állok! A katonás egyszerűség okán választott, vezényszó-rövidségű, kard-pőresé- gű és ugyanolyan hűvös mondatnak úgy kellett volna hangzania, akár egy jelszónak, pátosz nélkül; mint amikor ivá- szat után mondják: „Jó éjt, uraim!“ De most, úgy tetszett, ez nem méltó a történelemhez. . A hangja tiszta volt és csengő, a szótagok határozottak, az egyszerű mondat mégis valahogy lá- gyábbra sikeredett és megtört. Azon a napon, amikor anyja meglátogatta, megértette — noha valami őrült remény, eszelős és titkos remény felcsillant előtte hogy élete már csak tragikus játék, melyet emberek űznek vele, akik csaknem ugyanolyan hatalmasak, mint az istenek. / tt állt előtte a lefátyolozott arcú, erőteljes asszony, kitöltötte a cellát jelenlétével, személyiségével, jellemével, nagy tolldíszes kalapjával és suhogó ruhájával, noha egész idő alatt meg se rezzent. Elutasította az egyszerű háromlábú börtönszéket, melyet az ulánusok felajánlottak, tiszteletüket fejezvén ki ezzel, amire itt talán addig nem volt példa, s úgy tett, mintha nem látná, hogy odateszik melléje az ülőalkalmatosságot, amely a selyemfodrok közelében szörnyen közönséges volt. Állva maradt az egész látogatás alatt. A fiával franciául beszélt, hogy zavarba ejtse az ulánus tisztet, aki illő távolságban állt, kivont karddal — inkább a díszőrség tisztelgése ez, a nemesasz- szonynak szól (akinek nemessége legalább olyan ősi, mint az uralkodóé), mintsem óvatosság, vagy figyelmeztetés a császári kazamaták büszke látogatójának. — A lába elé borulok majd — suttogta az anya. — Kész vagyok meghalni, anyám! — mondta a fiú. Az asszony szigorúan közbevágott, talán túlzottan szigorúan: — Mon fils, reprenez courage! Először akkor fordította kicsit a fejét az őr felé. Suttogó hangja elvegyült ruhája taftfodrainak suhogásával. — Az erkélyen fogok állni — szólt alig hallhatóan. — Ha fehérben leszek, azt jelenti, sikerült... — Ellenkező esetben feketében lesz, feltételezem — mondotta a fiú: Levertségéből magához térítette az újból felhangzó dobpergés, melyet most közelibbnek érzett, és a megelevenedett kép, amelyet egészen mostanáig megkövült, néma állandóságban látott maga előtt, rádöbbentette, hogy az ítélet felolvasása véget ért; a tiszt összecsavarta az iratot; a pap ekkor föléje hajolt, és a kereszt jelével megáldotta; az őrök megfogták a karját. Ö nem engedte, hogy fölemeljék, hanem köny- nyedén egyenesedett fel, a két ulánus éppen csak kicsit megtartotta. Hirtelen, míg nem lépte át a zárka küszöbét, feltámadt benne, majd egész bensőjét elárasztotta annak bizonyossága, hogy ez az egész majd úgy fejeződik be, ahogyan az élet logikája megköveteli. Mert most minden a halál ellenében van, minden az élet oldalán áll ebben a lidérces álomban: fiatalsága, származása, családjának dicsősége, anyjának szere- tete, a császári kegy, de még a napfény is, amely elborítja, miközben a szekérre fellép, 'hátrakötözött kézzel, mint valami útonálló. D e mindez rövid ideig tartott, addig csupán, amíg a szekér a su- gárútra ért, ahol várta az egész birodalomból összecsődített zajongó tömeg. Az ütemes dobpergésen át hallotta a sokaság moraját, fenyegető zúgá- . sát, s látta a gyűlölettel felemelkedő öklöket. A sokadalom az igazságtevő császárt éljenezte, mert a tömeg mindig a győztest éljenzi. E felismerés ösz- szetörte. Fejét kissé leszegte, vállát fölhúzta, mintha ütések (vagy feléje hajított kőI elől térne ki, s derékban egy kissé előredőlt. A sokaság felüjjongott. (Mert a tömeg örömét leli abbán, ha a büszkéket és bátrakat megtörik.) A sugárút végén, ott, ahol a nemest kúriák kezdődnek, és ahol a tömeg is megritkult, az ifjú nemes fölemelte tekintetét. A reggeli nap fényében az erkélyen megpillantott egy ragyogó fehér foltot. A korlátra hajolva anyja állt, s ruhája liliomragyogását kiemelték a filodendron sötétzöld levelei. (Jól ismerte ezt a ruhát, hiszen családi ereklye volt: egyik őse viselte hajdan, császári esküvőn.) Hirtelen kiegyenesedett, szinte dacosan, legszívesebben odakiáltotta volna a fenyegető tömegnek: egy Esterházy nem halhat meg csak úgy, őt nem végezhetik ki, mint valami útonállót. Így is lépett az akasztófa alá. Amikor a hóhér kilökte lába alól a zsámolyt, még mindig várta a csodát. Aztán teste megpördült a kötélen, szeme kifordult, mintha váratlanul valami szörnyűt, félelmetest pillantott volna meg. *— Uraim, csupán két lépésnyire álltam tőle — mesélte még aznap este a szúrós bajszú ulánus a tiszti kaszinó- \ ban. — Amikor a nyakára tették a kötelet, olyan jámboran nézte a hóhér kezét, mintha az brokátnyakkendőt kötne rá ... Uraim, tiszti becsületszavamra! Két következtetés lehetséges. Vagy bátran és méltóságteljesen halt meg az ifjú főnemes, a halál bizonyosságának teljes tudatában, emelt fővel, vagy pedig az egész csak jól átgondolt színjáték volt, melynek szálait a büszke anya tartotta kézben. Az előbbi, hősi változatot éltették és terjesztették — szájhagyomány útján, majd később a krónikákba is feljegyezték — a sans-culotte- ok és a jakobinusok. A másik változatot, amely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodával határos fordulatban reménykedett, a hatalmas Habs- burg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, hogy elejét vegyék a legenda születésének. A történelmet a győztesek írják. A hagyományt a nép kelti. Az írók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál. VUJICSICS MARIETTA fordítása DANILO KIS: ICSŐSÉG A HAZÁÉRT HALNI DANILO KIS szerb író 1935-ben született Szabadkán. Iskolái egy részét Magyarországon végezte. 1947 óta Jugoszláviában él. Egyetemi tanulmányait Belgrádban végezte. Regényíró, novellista, esszéista és a magyar költészet kiemelkedő fordítója. Számos prózai műve magyarul is megjelent. P
