Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-09 / 15. szám

új ifjúság 6 Teremfoci SZíSZ-védnökséggel Amikor tíz évvel ezelőtt a prágai Sparta sportcsarno­kában sor került az uru­guayi Penarol Montevideo és a prágai ligaválogatott te­remfoci találkozójára, senki sem sejtette, hogy rövidesen milyen népszerűvé válik a labdarúgásnak ez a formá­ja. Cseh nyelven még nevet is találtak a gyereknek: lusta labdának nevezték el. A lusta labda — amely azonban nem is olyan lusta, mint a neve mondja — elin­dult hódító útjára. Fiatalok és idősebbek, korra való tekintet nélkül űzni kezdték. Prágában a Mladj? svét című Ifjúsági folyó­irat vette pártfogásába. Talán nem is tud­ta a szerkesztőség, hogy mire vállalkozik, mert hamarosan 'több tíz, sőt több száz csa­pat jelentkezett az általa kiírt bajnokság­ba. Munkaközösségek, utcai és diákcsapa­tok, SZISZ-csoportok. Vége-hossza nem volt az érdeklődőknek. Mivel a teremfoci népszerűsége egyre nőtt, két évvel ezelőtt a Szocialista Ifjúsági Szövetség karolta fel, és azóta szövetségünk védnöksége alatt szabályos lépcsőzetes or­szágos bajnokság folyik, amelyben az alap­fordulóktól az országos döntőig többezer fiatal vesz részt. A Lokomotíva Plzeii csarnokában a na­pokban rendezték meg az országos döntőt, amelybe a tíz legjobb csapat jutott. A Lo­komotíva és a SZISZ járási bizottsága olyan színvonalon rendezte meg a bajnokságot, amely minden eddigit felülmúlt. Elismerés­sel szólt róla Antoniq Alberto Garcia, a Spanyol Teremlabdarúgó Szövetség elnöke és Serrano Cecílio Lorent, az említett szö­vetség alelnöke. A két neves szakember nem átallotta eljönni Plzeftbe, hogy tapasz­talatokot gyűjtsön, mert idén ősszel Spa­nyolország rendezi a második teremlabda­rúgó-világbajnokságot. A győzelmet a príbrami tanítók csapata szerezte meg, amely találóan Kántorinak nevezte el magát. A második helyen a Fo­gyasztási Cikkek Fejlesztésének Intézete végzett Pieáfanyból. Érdekessége, hogy a csapat idestova csak egy éve játszik együtt, s máris ityen tökélyre tett szert. A végső sorrend: 1. KantoFi PFíbram, 2. Pieäfany, 3. UD PFíbram, 4. FC Opavice, 5. Koéice (a SZISZ városi bizottságának csa­pata), 6. Anatík Sebesfanová, 7. Boleves, 8. SZS Tachov, 9. SZISZ KroméríZ, 10. ÉS Prá­ga. Z. L. Jobb kapura lőni, mint... A világ sportjában közvéleményt formá­ló szerepet betöltő sportvezetők közül egy­re többen hallatják hangjukat a béke és az emberiség biztonságosabb, szebb jövője ér­dekében. Az a tény, hogy a sport csak bé­kében virágozhat, egyre inkább áthatja a világ minden táján a sportolókat és sport­vezetőket. íme néhány bizonyíték: Francis Taylor, a Nemzetközi Sportújság­író Szervezet (AIPS) angol elnöke legutóbb ezeket írta: „Napjainkban a világ bármely országában dolgozó sportújságírónak az a felelősségteljes feladat jut oroszlánrészül, hogy írásaival, szóbeli közléseivel és fény- képfelvételeivel naponként terjessze a ba­rátság, a kölcsönös megértés és az egymás iránti megbecsülés gondolatát. Én, mint a sportújságírók világszervezetének elnöke vallom, valamennyiünknek kötelessége, hogy munkánk közben ezeket a szempon­tokat irányelvként fogadjuk el. Mert min­dig jobb a labdarúgópályán a kapura, mint a harcmezőn emberekre lőni...“. Dr. Joseph Recla, a grazi egyetem 79 éves professzora, aki életéből 50 évet áldozott sportkutatásokra, és aki egy pillanatig sem szűnt meg a sport területén állandóan küz­deni a békéért, így nyilatkozott: „A sport elképzelhetetlen béke nélkül, és őszintén örülhetünk annak, hogy a sportolók egyre több országban ismerik fel az aktív béke­mozgalom jelentőségét. Senki sem nyugszik bele abba, hogy az ifjúságot újabb hábo­rúra készítsék fel.“ Dr. Bruce Howe, az amerikai Vlctória Egyetem professzora ezeket mondta: „Na­gyon sok amerikatt ismerek, aki a fegy­verkezés ellen foglal állást. Ki akar egy­általán háborút? Legfeljebb elenyésző ki­sebbség, de azt kényszeríteni kell arra, hogy hallgasson az emberiség Józan szavá­ra.“ (pi) an vagy húsz éve annak, hogy egy fiatal matematika-fizika szakos taní­tó, aki akkor került Nyárasdra (To- poíníky), elkezdett kézilabdázgatni a lá­nyokkal. Később azt mondta, sajnálta őket, hogy míg a fiúk futballoztak végkimerülé­sig, nekik nem volt semmilyen lehetőségük, hogy csapatjátékot játszanak. Tett róla, hogy legyen. Igaz, a falu lakossága a fejét csóválta, hogy ki hallott még ilyet, kézi­labda falusi lányoknak. Németh Pál, a fiatal tanító azonban ügyet sem vetett a furcsálló véleményekre, szorgalmasan dolgozott a lányokkal, szinte velük együtt tanulta meg a kézilabdázást. Időközben első osztályú edzői képesítést szerzett a főiskolán, és Nyárasd nevét pe­dig kezdték megtanulni az országban, ké­sőbb határainkon túl is. Erre úgy került sor, hogy a nyárasdi lá­nyok veretlenül megnyerték a területi ifjú­sági bajnokságot, bekerültek a II., majd az I. ligába. Közben felmerült a kérdés, mi legyen velük, ha „kiöregednek“ az ifikor- ból. Megint a fiatal tanítón volt a sor, hogy — ahogy a sakkozók mondanák — „lépjen“. A szövetkezet és a falu vezetőinek segít­ségével megfelelő feltételeket teremtettek a felnőtt csapat működéséhez, és elkezdődött a nyárasdi lányok diadalútja, ezúttal a felnőtt korosztályban. Ötéves ostrom után öt évvel ezelőtt jutottak fel a legfelsőbb osztályba, és egyetlen megingás után azóta az országon és a világon a sor, hogy rá­csodálkozzék: ki hallott még ilyet, falusi lányok, és milliós nagyvárosok csapataival mérkőznek egyenrangú ellenfélként. Mert a nyárasdi csapat az I. ligában Is remekül megáiJja a helyét. Egyszer elnyer­te a csehszlovák kupát, két ízben pedig a tabella második helyén végzett, és csak hajszálon múlott, hogy nem -nyárt országos bajnoki címet. Utoljára tavaly került ilyen közel az áhított címhez. Annál nagyobb volt a meglepetés, hogy a kis, mindössze háromezer lélekszámú községre nézve hízelgő ezüstérem után Né­meth Pál edző váratlanul megvált a csapat­tól és Nyárasdtól. hosszú évekig tartó si­kereinek színhelyétől. Az új idényben már az Iskra Partizánske kispadján találtuk őt, és felesége, aki évekig a nyárasdi csapat oszlopa volt, szintén a cipőgyáriak csapa­tában tűnt fel. Bizonyára sokan feltették a kérdést, amellyel legutóbb Neczli Károly bratislavai olvasónk fordult hozzánk: mi volt a Né­meth—Nyárasd szakítás hátterében? Bár a sebek — ha voltak — már bizonyára be­hegedtek, az Iskra fölényesen vezeti a ta­bellát, és minden valószínűség szerint baj­nokságot nyer, a Nyárasd váltakozó siker­rel a tabella középső mezőnyében szerepel, a levél adta az ötletet, hogy megválaszoljuk a kérdést, mégpedig úgy, hogy mindkét fél elmondta a saját érveit, véleményét: „VÉGERE jártunk az ügynek“ Dr. Lojkovics Sámuel, a Druzstevník To- poíníky kézilabda-szakosztályának elnöke: „Egy régi ügynek jártunk a végére. Mi május végén, amikor befejeződött a bajnok­ság, tudattuk Németh Palival, hogy nem hosszabbítjuk meg vele a szerződést. Mivel a sportegyesület alkalmazottja volt, felaján­lottuk neki, hogy eddze az ifiket. Ezt ő sajátosan fogta fel. Azt próbálta magyaráz­ni, hogy ez jogtalan, nem érdemelte meg ezt az eljárást. Hangsúlyozom, hogy régen is mindig tisz­teltem és tisztelem ma is a munkáját. Saj­nos, az ő idegállapota sok bajt okozott. Képtelen volt magát türtőztetni, a meccse­ken folyton kiborult, az első ligában így nem lehet viselkedni. Mint edzőt — ismét­lem — elismerem, és ebbeli képességeit talán senki sem vonja kétségbe, de mint embert nem tudom megérteni. Az előző vezetőségek sorra eltűrték a viselkedését. Ha kenyértörésre került sor, a vezetőség ment. Mi úgy gondoltuk, egy évig megpróbáljuk Pali nélkül. Lehet, hogy neki is jót tesz majd ez az év. Ajánlottuk neki, ha esetleg tanítani akar egy évig, segítünk, hogy helyet kapjon. Rá hagytuk a döntést. Annál jobban meglepett bennün­ket, hogy elment. Tudtuk, hogy Vágsellye (Sala) ajánlatát visszautasította. Közben karambolozott a fociedző, ajánlottuk neki, hogy a focicsapatot is edzhetné. Közben el­telt június. Július 6-án megkaptuk loll (Né­meth edző felesége — a szerk. megj.) át­lépési nyilatkozatát azzal, hogy követni akarja a férjét Partizánskéba. Akkor ná­lunk kritikus volt a helyzet, gyorsan össze­ültünk. Ök azt mondták, ha már ezt csinál­tátok velünk, akkor engedjetek el. Vállalta azt is, hogy felbontsuk vele a munkavi­szonyt. Olyan légkör uralkodott a csapatban, a játékosok olyan lelkiállapotban voltak, hogy valóban azt láttuk Jónak, ha elmegy. Az eredmények mutatják, hogy nélküle is bol­dogulunk. Vércsere kellett a csapatnak. Egyébként is ez már csak egy hosszadalmas folyamat végkifejlete volt. A dolog már odáig fajult, ha Pali marad, elmegy a ve­zetőség és az egész csapat. Tettünk még egy demokratikus húzást. Egyenként meghallgattuk a lányokat. Ketten mondták csak, hogy szeretnék, ha maradna az edző. A többiek nem nyilatkoztak nyíl­tan, de igen erősen gondolkoztak, hogy ha az edző marad, maradnak-e ők is. Volt olyan csúnya megnyilvánulása is, hogy cserbenhagyta a lányokat, nem ment el a csapattal. 1980-ban, amikor még a Szlo­vák Nemzeti ligában játszottunk, és arról volt szó, hogy feljutunk; s felépül a csar­nok, lemondott. Két hónap múlva vissza­vonta a lemondását. A lányokat megnyerte magának, legtöbbjüket tanította, az ő keze alatt nőttek fel, tudott rájuk hatni. 1983/1984-ben kezdődtek a rájátszások, a négy rájátszásos torna. Pénteken kikaptunk a PreSovtól, szombaton a Starttól. A Parti­zánske elleni meccs előtt lemondott, de eljött a meccsre, összefutottak körülötte az újságírók. Közölte velük, hogy a játékosok csalódást okoztak neki. A legközelebbi tor­nára Preäovba nélküle utaztunk. Akkor kel­lett volna vele szakítani. Kivett két hét szabadságot. A vezetőségben akkor már megszületett az elhatározás, új edző után nézünk. Közben próbáltunk rá hatni bünte­téssel, megpróbáltuk azt is, hogy a pálya­edző ment a csapattal. Nem használt. Korábban a lányok egytől-egyig tanítvá­nyai voltak, sok mindent eltűrtek neki. De az újak már nem tudták elviselni a modo­rát. A szülők, férjek, vőlegények előtt el­mondta őket mindennek. Az első krízis a Baku elleni kupameccs alatt volt, s már az akkori, tehát az előző vezetőség is azon a véleményen volt, hogy meg kell válni Némethtől. Gondoltuk, jó iskola lesz neki. Kérleltük, Pali, menj el, próbálkozz máshol, talán neked is jót tesz a változás. Akkor két sűrűn gépelt oldalon leírta a maga véleményét. Ebben a vezető­séget vádolta mindennel, aminek semmi alapja nem volt. Hogy nem becsüljük meg a játékosokat anyagilag, meg nem akarunk bajnokok lenni. Akkor még azonak a ro- konszenvét is elvesztette, akik mellette áll­tak. Nem akadt azóta Nyárasdon egyetlen ember, aki szemrehányást tett volna ne­künk. Sokan gratuláltak azonban, hogy vég­re valaki meg merte ezt csinálni. Az csak az ő híresztelése, hogy nélküle meghal Nyárasdon a kézilabda. Igaz, hogy vannak problémáink. Gross edző a bajnok­ság után megválik a csapattól, és még nem tudjuk, ki lesz helyette. Hogy valószínűleg Opaőitá, Zemanová, Mezőné és talán Pola- csekné is abbahagyja. A bajnokság mai le­bonyolítási rendszere sem felel meg a mi 18—19 éves játékosainknak. De mi ezekkel a fiatalokkal már bizonyítottunk 1983-ban. Hogy mi a tervünk? Az első négy között maradni és a Kupagyőztesek Kupájára össz­pontosítani. Ilyen lehetőségünk egyhamar nem lesz, hogy a döntőben játszhatunk.“ VILAGELETEMBEN megszállott voltam Németh Pál, a nyárasdi kézilabda­hagyomány megteremtője; jelenleg az Iskra Partizánske edzője: „Bár azóta már eltelt bizonyos idő, ha­zudnék, ha azt mondanám, hogy túltettem magam a dolgokon. Talán nem is teszem túl magam soha. Túlságosan is erős szálak fűztek engem a nyárasdi csapathoz. Mosta­ni csapatommal vezetünk a bajnokságban és minden valószínűség szerint meg is nyer­jük azt. Jolinak, a feleségemnek is nagyon jól megy most a játék. Néha még magam Is elcsodálkozom rajta, honnan is merít új­ra és újra. Partizánskéban megbecsülnek, nem avatkoznak a dolgomba, bíznak ben­nem, és valóban mindenben segítenek. De higgye el, ha megnyerjük is a bajnokságot, nem lesz teljes az örömöm, pedig — ha sor kerül rá — ez lesz az első bajnoksá­gom. Hiába, a szívemet otthagytam Nyárasdon. Most utólag, ha visszagondolok a kezdet­re, el kell mondanom, eszem ágában sem volt, hogy idáig visszük. Ahogy jöttek az eredmények, úgy nőttek ambícióink. Soha­sem az lebegett előttem, hogy na most min­denáron legyőzzük Prágát vagy Brattslavát, hanem az, hogy szorgalmas munkával ml is visszük valamire. A kitartó, szorgalmas munka volt az, ami idáig vitte a nyárasdi kézilabdát. Ebből a szempontból sohasem ismertem és ma sem ismerek pardont. Ke­mény munkát követeltem mindig és követe­lek ma is. Az első osztályú bajnokság nem ligeti sétány, ahol álmodozva lehet anda- logni. Ha észrevettem, hogy engem a já­tékosok nagypn szeretnek, kedvelnek, ak­kor magamban azt mondtam:. Pali. itt va­lami baj van. Jó lesz vigyázni, szigorúbb­nak lenni, ha nem akarsz hosszú távon bajt hozni magadra. A kemény munkára azért volt szükség, mert nekem Nyárasdon nem született te­hetségekkel volt dolgom, hanem olyan lá­nyokkal, akik akkor sajátították el a kézi­labda kisábécéjét és azelőtt nem is hallot­tak felőle. A rideg, megmunkálatlan köböl kellett szép, elfogadható szobrot faragnom. Én is tudtam, hogy könnyebb lenne feljebb jutni, ha két-három kész játékost szerződ­tetünk a csapathoz. Csakhogy nekem, pon­tosan az volt a célom, hogy azoknak a falusi lányoknak adjak lehetőséget, akik­nek az addig nem adatott meg. Hogy a nyá­rasdi szövetkezeti paraszt elmondhassa, lát­játok, ez az én vérem. Ugye, hogy akkor kétezren jártak a mérkőzéseísre? Ma leg­feljebb két-háromszázan mennek kt. Ésne-' kém mindig az volt a legnagyobb elisme­rés és a legszebb jutalom, ha a nyárasdi és a környékbeli közönség olyan szép szám­ban eljárt a mérkőzésekre és elégedett volt a csapat játékával. E helyen el kell mondanom, hogy aggó­dom a nyárasdi csapat sorsáért. Aggódom, mert hallottam, hogy csak heti 3—4 edzést tartanak. Opaőitának vagy Zemanovának ez elég, mert ők már mindent tudnak, de a fiatal nyárasdi lányoknak ez bizony édes­kevés. Ezért attól tartok, hogy ez hosszú távon megbosszulja magát, és a nyárasdi kézilabda visszaesik. A csapat eddigi sze­replése már engem igazol. Tudom, hogy kifogásolták a természete­met, a módszereimet, a viselkedésemet. Ke­gyetlen edzőnek tartottak, aki ólommellény­ben hajkurássza a lányokat. Ilyen vagyok, a bőréből senki sem bújhat ki. De mindig mondtam, hogy egy élvonalbeli mérkőzés nem templomi ájtatosség. Legalább ezer ma­gasabb szintű mérkőzésen ültem már a kis- padon, s hogy nekem ott mit kellett átél­nem, az nem igaz, s mit kellett időnként lenyelnem a bírók, az ellenfél, a nézők ré­széről. Előfordul aztán, hogy az ember kép­telen türtőztetni magát. Csakhogy én korábban is ilyen voltam, sőt talán még hevesebb vérmérsékletű is, és tizenhat évig jó volt, rendben volt min­den? Szóval ma sem tudok szabadulni a gondolattól,, hogy csúnyán elbántak velem. Nagyon fájt, nagyon bántott a dolog. Ma is úgy érzem, megaláztak. Hivatásomnál fogva pedagógus vagyok, tulajdonképpen csak az utóbbi években fog­lalkoztam főállásban a kézilabdával. Mint pedagógusnak soha semmilyen szakmai problémám nem volt, ismerem a pedagógia, a nevelés alapelveit, módszereit. Hogy o- lyan elviselhetetlen lettem volna? Kétlem. Felkínálták, hogy eddzem a. futballistá­kat. Ugyan kéreml A nyárasdi csapat a já­rási bajnokság III. osztályában játszik, és ott is csak nagyon az alsóbb régiókban. Ahhoz pedig nem kell főiskolai képesítés, hogy valaki ilyen szinten dolgozzon. Ügy hiszem, ezt a szakosztály és az egyesület vezetősége sem gondolhatta komolyan. Ta­lán ezt is lejáratásnak szánták. Mert min­den dicsekvés nélkül mondhatom, hogy en­gem azért elismernek mint kézilabda szak­embert szerte az országban, de lehet, hogy még a határainkon túl is. Amikor megkerestek Partizánskéból, hogy szívesen leszerződtetnének, rövid gondol­kodás után döntöttem. Azok után, amit tet­tek velem, nem volt más választásom. Fá­jó szívvel, de távoznom kellett. Partizánské­ban egy teljesen új, fiatal gárdát találtam, de minden támogatást megkaptam a veze­tőség részéről, és elkezdtem a lányokkal keményen dolgozni. Úgy, ahogy Nyárasdon szoktam. És lám, itt az eredménye, bár még most is azt mondom, hogy az Iskra egy teljesen éretlen, fiatal csapat. Lám csak, mit tesz a kemény munka. Megszállott, fanatikus voltam világéletem­ben, és igaz, hogy másoktól is ilyen meg­szállottságot és teljes odaadást vártam. A- mit kitűztem magam elé, azt igyekeztem mindenáron elérni. Hát baj ez? —o— Mindig tudtam, hogy az edzőség nem hű­ségdíjas foglalkozás. Ha valami történik egy csapat háza táján, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy kéne, rendszerint az edző fizet rá. Útilaput kötnek a talpa alá. Németh Pál esete merőben más, hiszen egy sikernek mondható második hely után vált meg a csapattól. Mellesleg a szakítás óta élteit egy év, Nyárasdon idestova edző után kell nézni. Nem lehetne valamilyen módon megbékélésre jutni? PALÄGYI LAJOS A szerző felvételei NEM HÜSÉGDlJAS I FOGLALKOZÁS \

Next

/
Thumbnails
Contents