Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-09 / 15. szám
új ifjúság 3 A fféle se suhanc, se legény voltam, amikor a világháború utolsóelőtti évében behívtak katonának. Három heti gyötrődés után elhatároztuk, hogy az éj leple alatt megszökünk. Kisebb csoportokba verődve a sűrű erdőkön át közelítettük meg az Ipoly folyót. Egyenest nem mehettünk haza, mert az országban már dúlt a nyilasorgia, összeszedték a katonaszökevényeket, és hadbíróság elé állították. Menedéket kerestünk néhány napra ismeretlen falvakban, nagygazdáknál, hadiözvegyeknél, s álnéven dolgoztunk egy kis eledelért. Mire hazamerészkedtem szülőfalumba, Ipolyszécsénkére (Seéianky), szörnyű látvány fogadott. Összedőlt házak, betört ablakok, bombatölcsérek, a házakban pedig gyászoló emberek. — Az angolszáz repülöraj „áldott meg a- jándékcsomagjával“, méghozzá világos nappal — fogadtak a falubeliek. Csaknem az összes ház megrongálódott, s tizennyolcán vesztették életüket a fronttól többezer kilométerre fekvő kisközségben. Nagy csapás volt ez az alig ötszáz lakosú községre. — De még ilyet, gyilkos bombákat szórni a mi békeszerető falunkra, azokra az emberekre, akik soha senkit nem bántottak, sőt még az idegent is megvendégelték, o- lyan vendégszeretők. Istenem, hogy milyen emberek is élnek még a világon! — sopánkodtam hazafelé ballagva. Még nagyobb volt a megrázkódtatásom, amikor szülőházunk ajtaján benyitottam. Anyám az ágynak esve, mellette meg ott kuporgott a húgom könnyes szemmel. Amikor ráköszöntem a ház népére, az összetört asszony oly zokogásba kezdett, hogy órák múlva is alig tudtam érthető szót váltani vele. Húgom közölte a szörnyű hírt, hogy bátyánk elesett a frontotn. Nem tudtam elhinni a hallottakat, hápogni kezdtem, mint a fuldokló kacsa. S mire úgy-ahogy magamhoz tértem, anyám, mintha csak a másvilágon lenne, úgy nézett rám. Nagy félelem ült a szemében. Tekintetéből ezt olvastam ki, hogy még valami közölnivalót rejteget, de az ajka csak nem -mozdult. — Húgom mellém lépett, s valami szörnyű félelemmel, alig hallhatóan mondta: — Apu is ... — Mi van vele? — Meghaltl — Nem, ez nem lehet! Hol van? — kiáltottam a két megtört lélekre. Válasz helyett húgom egy gyűrött papírlapot nyomott a kezembe. — Itt van ni, olvasd! „Édeseim, többé az életben már nem találkozunk! Ha valamivel megbántottalak benneteket, bocsássatok meg, hiszen mindent értetek tettem az életben. Csak az 1- gazságért küzdöttem, azért, hogy a szegény embernek is legyen kenyere. És szót emeltem a háború ellen, harcoltam a fasizmus ellen, ezért üldöztek... És ezért kísértek bilincsbe verve a balassagyarmati börtönbe. Már csak a halál vár rám. Néhányunkat ha. Iáira ítéltek. Az ég veletek- Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket, és becsüljétek az életet. Apátok“ — állt a gyűrött papíron. összeszorult a szívem, majd én is nagyon sokáig, keservesen sírtam. Azután a szomszédok elmondták, hogy három embert vittek el akkor a faluból: Takács Ferencet, Jámbor István és apámat, Major Lajost. A nyilasok „jóvoltából“. A nyilasvezér, a kocs- máros állított be házunkhoz két kakastollas csendőrrel. Apám volt az illegális párt- szervezet elnöke. Mint „közveszélyes“ sza- botálót két munkatársával vasra verve vezették végig a falun. Az emberek sopánkodtak, sajnálták őket, hiszen senkinek sem ártottak, csak jót tettek a falu népének. J öttek is a házunkhoz kifejezni részvétüket. De ez már csak a bánatunkat enyhítette. Apámat és bátyámat elsirattuk, s habár kiestek a sorból, a harcot tovább kellett folytatni. Rám bízták az összekötő szerepét a földalatti mozgalomban. Titokban híreket vittem Budapestre a faluból a német csapatok állásáról, a nép hangulatáról, és tartottam a kapcsolatot a szlovák partizánokkal is, akik nem messze a falutól, a szlovák határ közelében a korponai hegyekben táboroztak. Pestről röplapokat, tiltott újságokat és híreket hoztam falunkba a szovjet csapatok előrenyomulásáról. 1944 őszén gyakran bekopogtak hozzánk a szlovák partizánok. Gyorsan megbarátkoztunk velük, hiszen apám tevékenységét ismerték. Jozefnak hívták az egyik szeplős képű vörös gyereket, aki alig volt nálam idősebb. KruZliak János volt a másik, apja is lehetett volna jozefnak, olyan megtört, öreg volt. Orra alatt kis bajuszt viselt. Űk ketten tartották a kapcsolatot a mi ellenállási sejtünkkel. Mi a budapesti mozgalomról, a német csapatok összponto. sitásáról adtunk nekik híreket, ők a szlovák partizánok, a szovjet csapatok harcáról értesítettek. Amikor tudattuk velük, hogy az Ipoly túlsó oldalán dr. Csáky Endre tartalékos hadnagy és Nagy Károly tartalékos zászlós a magyar ellenállási mozgalom csoportjának tagjai munkásifjakból, egyetemi hallgatókból és a hadseregből megszökött katonákból ellenálló zászlóaljat szervezett, a szlovák partizánok arra kértek, hogy segítsünk nekik felvenni a kapcsolatot a magyar partizánokkal. Ennek az volt a célja, hogy közös akciók szervezésével gyengítsék az Ipoly völgyében és a környező hegyekben a német csapatok ellenállását, továbbá segítsék a budapesti térségből Vác és Ipolyság felé irányított szovjet csapatokat. A szlovák partizánoktól többek között én kaptam azt a megbízatást, hogy juttassak el a magyar partizánokhoz egy fontos üzenetet. Kru21iak egy leragasztott kis borítékot adott át nekem. Megparancsolta, hogy jól rejtsem el, mert nagyon bizalmas. Örültem a megbízatásnak, de ugyanakkor a félelem is szorongatta bensőmet, mi lesz, ha valami oknál fogva nem fogom tudni átadni a levelet. Ha netán elfognak. Anyám előtt eltitkoltam a dolgot, nehogy a sok bánat mellett az én cselekedetem is rettegésbe ejtse. A levelet jól elrejtettem a gumicsizmám oldalában a bélés mögé, s elindultam Drégelypalánk irányába. Ugyanis a börzsönyi hegyekben volt a hadiszállása a Görgey Egyetemi Zászlóalj fedőnév alatt működő magyar partizánzászlóaljnak. Az e- gyik csoport Kemence, a másik Vámosmí- kola, Márianosztra és Nagybörzsöny térségében tevékenykedett. Drégelypalánkra érve keletnek vettem az utat. hogy a hegyeken át eljussak Dtósje- nőre ott lakott Erzsi néném, apám testvére. Az volt a szándékom, hogy az ő segítségükkel eljuttatom a levelet a partizánokhoz. N ehéz volt az út és félelmes. A felázott sáros úton szüntelen áramlással vonultak nyugat felé a német és a magyar csapatok, rongyos erdélyi, alföldi és pestvidéki menekültek. A síró gyerekek, a bekötözött rokkant katonák, az igából kidőlt állatok hátborzongató látványától megrettenve és a csizmámban féltve őrzött levélre gondolva, letértem az útról, hogy az erdőn keresztül közelítsem meg a falut. Majd egy kilométernyi mélységben, az egyik tisztáson fakitermelő erdei munkások ebédeltek. Tőlük tudtam meg, hogy a magyar partizánok Rútságnál rajtaütöttek az egyik német járőrön, és a hidakat meg a vasúti síneket aláaknázták. Megtudtam, hogy a partizánok állandóan változtatjuk helyüket, így csak véletlenül akadnék a nyomukra. Szerencsére az egyik öreg favágó meggyőzött, hogy hozzájuk bejár egy távoli rokon, aki hetente kétszer visz élelmet a partizánoknak, esetleg ő a segítségemre lehetne, ajánlkozott készségesen. Mivel a frontról mind közelebb hallatszottak az ágyúlövések, s még az éjszaka folyamán Budapestre kellett utaznom, így a favágóra bíztam a levelet, hogy juttassa el a partizánokhoz. Azokban a napokban már Debrecen térségéből is oly gyorsan vonultak délnyugat felé a szovjet csapatok, hogy a szlovák és magyar partizáncsoportok közös akciójára Ipolyság térségében már nem került sor. December elején Balassagyarmatnál beléptek a szovjet harci egységek. Falunkból látni lehetett az Ipoly keleti partján a Drégelypalánk — Váci országúton a Vörös Hadsereg gépesített egységeit. A szürkületben, amikor felvillantak a katyusák .félelmetes lövedékei, s dübörögve ereszkedtek le a börzsönyi hegyekből a tankok, úgy moraj- lott, fénylett az Ipoly völgye, mint a nyári zivatarokban. A szovjet csapatok lőtték a palánki állomást, az inámi templomtoronyban rejtőző géppuskásokat és mindent, ahol németeket vettek észre. A tengerré áradt Ipoly vizén november egyik éjszakáján keltek át a Vörös Hadsereg előőrsei, majd másnap szemünk láttára falunk alsó határában ásták meg lövészárkaikat. Aztán három hétig meg sem mozdult a front. A faluban még ott tanyáztak a németek, de az alsó végén már szovjet katonák voltak. A lövészárkok felől néhány lövés dördült, el naponta, majd ismét csend lett. A z egyik háborús decemberi napon kora délután a kályha körül melegedtünk, amikor valaki megkopogtatta az ablakot. —; Eresszetek be, halljátok! Én vagyok. No, mi van veletek? Asszony, gyerekek. Éltek még? Én vagyok... — De hiszen ez apu hangja! — súgtam anyámnak. — Hol van már a ti apátok — válaszolta reszketve —, már rég eltemették valahol. — De bizony ő az — ugrottam-az ajtóhoz némi töprengés után. Amikor kitártam mindkét szárnyát, átöleltem apámat. Ekkorra már anyám is leereszkedett az ágyról, s csak állt a konyha közepén szótlanul, megdermedve, mintha nem is hinne a fülének, s riadt tekintettel mérlegelte végig hol apámat, hol két társát, akikkel érkezett. Mert mindhárom halottnak vélt ember visszatért. A hír csakhamar belopakodott az elsötétített házakba, s a szomszédok nyomban nálunk teremtek. Jöttek hívás nélkül. Aztán ki rémülten, ki viccesen mondta: „Nézzük csak a holtukból feltá- madottakat“. És meleg kézszorítással üdvözölték a három embert. Apám nyomban hátrament az istállóba, ott volt egy kis hordó bor a vályú alatt elrejtve, hozott belőle egy demizsonnal. Megkínálta a vendégeket, hiszen volt mire inni. Mire előkerültek a poharak, az utcáról puskaropogás és hangos orosz beszéd hallatszott. Majd az egyik orosz katona berúgta a kapuajtót, s rákiáltott a ház népére: „Germán, nyet?“ — Nyet, Nyet. Csak davaj, davaj gyalej, mi komuniszt. Antifasiszt — szólt bátor szavakkal apám, s nyomban ajtót nyitott az oroszok előtt. Közben mellényzsebéből e- lőhúzta az orosz nyelvű elbocsátót, amelyet szabadulásukkor kaptak, hogy a szovjet harcvonalon át hazaengedjék őket. Négyen voltak a szovjet felderítők, a nagytábláról, az első vonalból merészkedtek be a faluba, a német állások után kémleltek. A falut akkor már ellepte az éj sötétje, s egyre többen lopakodtak házunkhoz a szomszédok, barátok. Ki betolakodott az amúgy is kicsi konyhába, ki meg csak az ablak alatt kíváncsiskodott. Egy kis beszélgetés után a szovjet katonák elmentek, apámat is megkérték, hogy kísérje őket. De nemsokára visszatértek a parancsnokukkal. Anyám ekkorra kolbászt tett az asztalra, bort mellé, a katonákat kínálgatta, hadd lakjanak jól, hiszen biztosan kiéheztek a három hét alatt a szabad ég alatt a mezőn, a frontvonalban. A szomszédok is kitárulkoztak, jó szívvel fogadták az első szovjet katonákat, miközben a három halálraítéltről csaknem elfeledkeztek, úgy belemerültek a felszabadítókkal a beszédbe, ki csak mutogatva, ki az első világháborúban szerzett orosz nyelvtudását összeszedve. S közben az egyik szomszéd egy demizson bort, a másik egy darab szalonnát hozott a vendégeknek. A- míg a katonák falatoztak, apám röviden elbeszélte, hogyan menekült meg ő, Takács Ferenc és Jámbor István a halál torkából. — A balassagyarmati börtönben hazaárulásért, felforgató tevékenységért a statáríá- lis bíróság halálra ítélt bennünket. Ezután egy pinceszerű helyiségbe vittek, az volt a siralomház. De reggel csak nem jöttek értünk. Mi lélekben készültünk az ismeretlen másvilágra. Így telt el vagy tíz nap a fegyházban, miközben az orosz csapatok már körbezárták Balassagyarmatot. A cella ablakán láttuk a világító ágyútüzet. Amikor a börtönt is lőtték a szovjet ütegek, a börtönőrök rémületükben kinyitották a cellák ajtaját, s elmenekültek. Mi meg e- gyenként kimerészkedtünk a sötét cellából a napvilágra. De amikor láttuk, hogy az őrök nincsenek, nem futottunk széjjel, megvártuk, amíg a felszabadító szovjet katonák bevonulnak a börtönkapun, s ott ölelkeztünk össze megmentőinkkel. Az ő jóvoltukból kerültük el a halált — mutattak mindhárman csaknem egyszerre a szovjet katonákra apámék. — Hát akkor az egészségetekre és az övékre is! — emelte magasra poharát Doj- csár János. — Igyunk annak örömére, hogy szabadok lettetek. És a ti egészségetekre, tovarisok, kik a szabadságot meghoztátok nekünk — mondta szlovákul. A szovjet katonák felálltak, koccintottak, barátkoztak, majd később nótába is kezdtek. — Vihodila na bereg Katyusa...“ D e még be sem fejeztük a dalt, amikor a falu szélén felharsant a szovjet csapatok „perjod“ kiáltása, s nagy lövöldözés közpette kiverték a németeket a községből, fel a hegyekbe. S amikor már csendesedett a puskalövés, az utcáról berohant a házunkba egy fiatal szovjet katona. Szalutált, s amint látta’, hogy harmonika van a kezemben, szinte felsóhajtott: — 0, garmoska, garmoska, harmonika, davaj, na moment. Na agyin moment. — — Tudsz játszani? — Da, da. — Itt van — adtam a kezébe. Lassan, nyugodtan nyúlt a harmonikáért, térdére helyezte, megsimogatta, mint anya rég nem látott gyermekét, majd rákezdett egy Urál menti népdalra, a Nyírfácskára. Lehet, hogy valaha ezt a dalt dúdolta bölcsőjénél az anyja, vagy talán ezzel a dallal vallott odahaza valamelyik leánynak szerelmet. Meghatódva néztük a katonát, aki bánatosan a harmonika fölé hajolva, könnyező szemmel fejezte ki érzelmeit a dallal. Ügy megsajnáltam, hogy odaléptem hozzá, megöleltem, majd a harmonikát megemelve eny- nylt mondtam: „Neked adom örökbe, a tied lehet.“ A katona felugrott, összevisz- sza csókolt örömében, majd szebbnél szebb nótákra zendített. Mi is dalolgattunk, kóstolgattuk a szabadság friss levegőjét. — Most már mi lesz, Lajos? — kérdezgették többen is apámtól úgy éjfél felé, a- mikor már elnémultak a fegyverek falunk felett. — Hiszen már szabadok lettünk?! Mihez kezdünk a szabadsággal? — Élni kell vele, emberek, ha már any- nyi harc és vérontás árán sikerült hozzájutnunk. Eltakarítjuk a háborús romokat, majd összehívjuk a falu népét, s vezetőséget választunk a község élére, olyanokból, akik elvezetik a szabadság útján a boldog életbe ezt a népet. S hogy szilárd talaj legyen a lábunk alatt, hogy legyen mit a levesbe aprítani, az első lépés az lesz, hogy földet adunk a népnek, felosztjuk a szegények között a Gróf birtokátl így múlt el az a nap, amelyről büszkén valljuk, hogy a felszabadulás, a szabadság napja. Alig pár órát aludhattam, amikor ránk virradt a szabad reggel. Amikor felébredtem, látom, hogy egy ló van az udvarunkban az almafához kötve. Kantárjában cédula lógott: „Szerjózsátől a harmonikáért.“ — Őszintén mondva nem azért adtam a fiatal katonának a harmonikát, hogy valamit kapjak érte, mégis jólesett az ajándék és Jól jött a házhoz. Gondoltam, legalább kisegít a szegénységben. Sovány volt szegény állat és fáradt, háta véres a nyeregtől. Lehet, hogy a Don-kanyartól cipelte Idáig valamelyik kozákot, akik falunkból kiűzték a németeket. MAJOR ÁGOSTON Illusztrációs kép
