Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-09 / 15. szám
JÖZSEF ATTILA: ÓDA (Részlet) Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a jényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmait Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. JÖZSEF ATTILA április 11-én lenne 80 éves. Tudod, az az igazság, hogy én egyáltalán nem vagyok leveses. — Máit héten, hogy a gyerek beteg volt, elolvastam azt a könyvet, és nekem, bizony, nem tetszett. ■— Megmondom őszintén, hogy én egy hétig is elvagyok hús nélkül, egyszerűen nincs rá szükségem. — Az ember már néha arra gondol, jobb lenne befejezni ezt az egészet, be kéne valahogy fejezni. ■— Én nem irigylem a gazdagságot azoktól, akik tényleg megdolgoznak érte, de ne akarják nekem bemesélni, hogy ezeknek a többsége nem lopta, csalta, sikkasztotta a vagyonát, becsületes úton ilyen pénzekhez nem lehet hozzájutni. ■■— Szeretném én azt látni, hogy engem meg tud abban bárki akadályozni, hogy végigcsináljam, amit akarók. O- lyan isten nincs, hogy ne fejezzem be az ügyeimet. — Legyek őszinte? Én egyáltalán nem vágyom telekre. — Az az igazság, hogy nem is szeretem a tököt. — Megmondom őszintén, én nem vagyok elégedett. En-En-En, sőt EN-EN-EN. Beszélgetünk — legalábbis látszólag —, és tulajdonképpen majd minden mondatunk ezzel kezdődik: ÉN. Ülünk vagy állunk egymás mellett, az arcunkat egymás felé fordítjuk, ami azt a látszatot kelti, hogy egymásra figyelünk, és mondjuk a magunkét. De csak a magunkét. Ugyanis nem egymásra figyelünk, vagy legalábbis nem arra, a- mit mond a másik, hanem arra, hogy mikor fejezi be. Amikor a másik arcába pillantunk, tulajdonképpen görcsösen azt figyeljük, mikor fejezi be már végre a szövegelést, hogy mi következhessünk, hogy elmondhassuk, amit akarunk. s Amíg a száját nézzük „beszélgető- partnerünknek“, azon gondolkodunk, gyedül vagyunk és monológot 'folytatunk. Két vagy több ember együtt mo- nologizál: ezt hívjuk ma beszélgetésnek. Az természetes pszichológiai tény, hogy a világot saját személyiségünk „szűrőjén“ át látjuk, kezeljük. Ám az nem feltétlenül természetes, hogy csak saját magunk szerint tartsuk fontosnak. Az ezzel foglalkozó szakemberek sokszor leírták, elmondták: a privatizálóBESZÉLGETÜNK hogy mivel is akarjuk folytatni az előbb elkezdett gondolatot, vagy mi az, amit még el kéne mondanunk. Ettől persze arra már nem tudunk figyelni, hogy a másik miről magyaráz éppen, de hát ez nem is olyan fontos, hiszen az a lényeg, hogy kibeszélhessünk magunkból valamennyit. Nem egymással beszélgetünk, hanem egymás mellett. Szövegeink párhuzamosan elfutnak egymás mellett, s ily módon — ahogy jól nevelt párhuzamosokhoz illik — a végtelenben találkoznak. Ám egyre inkább úgy tűnik, hogy csak a végtelenben, vagyis ha ezt lefordítjuk hétköznapi életünkre: sehol. Beszélgetéseink nagy része a társas magány állapota. Nem vagyunk egyedül, sőt akivel vagyunk, azzal még .,beszélgetünk“ is, csak éppen közben edás korában élünk, hiszen elhagytak minket a közösségek, nem épült ki a „helyi társadalom“, felborult az értékháztartásunk, és így tovább. Csakhogy itt nagyobb ügyekről> is szó van. Meglehetősen általános életérzésünk a társadalmi cselekvésből kirekesztettség, a kiszolgáltatottság. Társadalmi folyamatok elzúgnak a fejünk fölött, olyaténképpen, mintha azokhoz semmi közünk nem lenne. Ha személy szerint penne is vagyunk ezekben a folyamatokban, ezt csak személyes sorsként érzékeljük. Nem kínálja fel magát az a felismerés, hogy másokkal együtt vagyunk ‘részei valami történésnek, csupán egymástól elszigetelt egyénekként történnek velünk a dolgok, anélkül, hogy bármi is rádöbbentene: körülöttünk sok ezren, sok százezren ugyanígy önmagukba zártan ugyanezt élik meg. így persze a lehetősége sem vetődik fel bennünk annak, hogy ezek a folyamatok befolyásolhatók lennének. A társadalmi cselekvés kollektív formái nem rajzolódnak ki, tehát járjuk egyéni útjainkat. Ha nem látunk esélyt a csoportos érdekérvényesítésre, hát próbáljuk egyéni érdekeinket egyéni úton érvényesíteni. Látjuk, tapasztaljuk ugyan nap mint nap: az egy-egy ember sorsa szörnyűséges nehezen befolyásolható, hiszen millió és kőkemény a társadalmi meghatározottsága, ám ez még mindig kivi- hetöbbnek ígérkezik, mint mindannak intézése, amiről ki sem derül igazán, hogy micsoda. Ezért aztán rendszerint kiszolgáltatottnak, megfélemlítettnek érezzük magunkat. Ám ha elkezdünk figyelni egymásra, lehet, hamar rájövünk: a másik is arról beszél, amiről mi. Ha meghalljuk, hogy mit mond a másik, lehet, észrevesszük, ugyanazt mondja, amit mi. Ha érdekel a másik sorsa, kiderülhet: ugyanaz, mint a miénk. Végül talán nemcsak az a felismerés kerülhet elő: van miről beszélgetni, de még az is: van mit tenni. Ha sokak egyéni sorsa összeadódhat — az már más minőség, azzal kollektive is lehet valamit kezdeni. S a közös cselekvés új pályára vihet egyéni sorsokat is.' Próbáljunk meg tényleg beszélgetnit K. P.. Örzsik Ödön: Tavasz
