Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-02 / 14. szám
új ifjúság 7 Managuában, éjféltájt Fekszem az ágyamban Managuában, aludni készülök, mikor hirtelen azt kérdem magamtól: Hová megyünk? Mi a föld sötét felén vagyunk, a másik fél világos. Holnap mi leszünk a fényben és a többiek sötétben. Ma éjjel az ágyamban érzem az utazást. De hová tartunk? Hajdan tanult számok jutnak az eszembe: Másodpercenként 30 kilométeres sebességgel keringünk a nap körül. A Nappal együtt a galaxisban 250 kilométerrel másod percenként. Hát a galaxis mekkora sebességgel kering? ... Légy nyugodt, Felipe Pen, ismeretlen sírodban, és ti is, Donald és Elvis, Costa Rica-i határon eltemetve, legyetek nyugodtak, fiúk, jó irányba tartunk. A sötét űrben keringve akárhova megyünk, jófele megyünk. És jójele tart a Forradalom is. ERNESTO CARDENAL A 60 éves Ernesto Cardenal, Nicaragua kulturális minisztere a világ talán legismertebb ma élő költője. Rebellis pap — mondják róla az ellenfelei. Mások padrénak — atyának — szólítják. A pápa mégis idegesen elkapja a kezét, amikor Cardenal térdre rogyik, hogy megcsókolja az egyházfő kezét. Nem, azt nem akarja és nem is tudja megérteni, hogy az egykori kommunavezető csak az idők szavára hallgat, amikor népe szolgálatába szegődik, és segít nemcsak elűzni a diktátort, hanem megszilárdítani a forradalom vívmányait is. Hogyan is érthetnék meg az ellenfelei, hogy a költőnek hol a helye?! De mi értjük és tudjuk, hiszen valaha nekünk is volt egy húsz-valahány éves költőnk, aki elesett, akárcsak Ernesto Castillo, a költő unokaöccse. Ernesto Castillónak, unokaöcsémnek Emlékszem, Ernesto, amikor hazatértél a kiképzésről, „csodaszép“ fegyverekről regéltél a mamádnak, amelyekkel megtanultál bánni, „... olyan szépek, mama“, mondtad az anyádnak, mintha egy lány szépségét dicsérnéd. Aztán egy mesterlövész fejen talált, mikor SZABAD HAZA VAGY HALÁL! t kiáltva kiugrottól az utcára Leónban, hogy rohamra vidd az osztagodat. Költő, aki 20 esztendősen elesett. Ezen tűnődöm most, Ernesto, Amikor a katonák megcsókolják a gyerekeket és költőműhely van a Rendőrségen, amikor az alfabettzációs hadsereg kék-szürke uniformisát az egé$z ország ismeri már, és életbe lépett a Földreform, amikor a rikkancsgyerekeket meg a cipőtisztítókat játszani viszik és... szóval, tényleg csodaszépek voltak azok a fegyverek Iemlékszem a szemed csillogására, amikor ezt mondtad). HALÄSZ TÜNDE fordításai Floridában a Piedad magasságában található a régi Aguila kávéház. Ott hallottuk ezt a történetet. A megismerés kérdéséről folyt a vita. Valaki felidézte Platonnak azt a tételét, amely szerint már mindent láttunk egy megelőző világban, így hát a megismerés voltaképp ráismerés; mire apám, ha jól emlékszem, azt mondta, Bacon írja valahol, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor valaminek a nem tudása a voltaképpeni felejtés. Másik közbeszóló — idősebb úr volt, aki kissé belegabalyodhatott ennyi metafizikába — ragadta ekkor magához a szót. Ezt mondta lassan, mint aki biztos a szavaiban: *-• Ezek a platoni archetípusok egyszerűen nem férnek a fejembe. Senki sem emlékszik rá, mikor látott először sárga vagy fekete színt, vagy hogy mikor ízlelte meg először valamely gyümölcs ízét, s talán azért nem, mert még kicsi gyermek volt, s így tudhatta, hogy hosszú-hosszú sorozat kezdődik meg ezekkel az élményekkel. Természetesen sok olyan első élmény van, a- melyeket senki sem felejt el. Magam azt az élményt mondhatnám el most önöknek, amelyet egy bizonyos éjszaka hagyott bennem, emlékezetem szerint hetvennégy április harmincadikén. A nyaralások régebben hosszabbak voltak, mégsem emlékszem, miért is maradtunk akkor a mondott időpontig az unoka- testvéremék, valami Dornáék birtokán. Lo- bostól alig pár kilométerre. Akkoriban az egyik cseléd, bizonyos Rufino vezetgetett be a vidéki élet rejtelmeibe. A tizenharmadik évemet készültem betölteni éppen; ö jóval idősebb volt, s barátkozó természet hírében állt. Rendkívül ügyesen mozgott; ha játékból pofozkodni kezdett a többiekkel, mindig az ellenfele arca lett szutykos. Egyik pénteken azt javasolta, hogy másnap este menjünk be a városba mulatni. Természetesen beleegyeztem, pedig nem is tudtam pontosan, miről van szó. Előre megmondtam neki, hogy nem tudok táncolni; azt felelte, egykettőre megtanulja azt az ember. Vacsora után, úgy fél nyolc tájban indultunk útnak. Rufino ügy kicsípte magát, mint aki nagy mulatságba készül, még egy ezüst tör is fényiéit az övében; én bezzeg otthon hagytam a zsebkésemet, mert féltem, kigúnyolnak vele. Kisvártatva megpillantottuk a város első házait. Önök még soha nem jártak Lobosban? Mindegy; egyik porfészek, akár a másik; még abban is, hogy mindegyik különbnek képzeli magát. Ugyanazok a széles földutak, mellettük u- gyanolyan árkok; azok az alacsony házak mindenhol, mintegy amiatt, hogy a lovasember jelentősége még szembeszököbb legyen. Rózsaszínűre vagy égszínkékre festett ház előtt szálltunk le lovunkról az e- gyik sarkon, a falra festett betűkből a La Estrella feliratot olvastam ki. A palánkhoz már több, jól fölszerszámozott ló volt kikötve. Az utcára nyíló, félig tárt ajtón fényt láttam kiszűrődni. A bolthajtás mögött tágas helyiség nyílott, benne hosszú deszkapadok voltak, ezek között pedig sötétlő ajtók; ki tudja hová vezethettek. Sárgás szőrű kölyökkutya futott elém, csaholva üdvözölt. Elég sokan voltak már ott; vagy fél tucat, virágos vászonblúzt viselő fehérnép térült és fordult. Egy méltóságteljes, tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyban á ház úrnőjét gyanítottam. Rufino köszöntötte az asszonyt, és azt mondta: — Hoztam magának egy új barátot, nem éppen lóra termett. — Vagy megszokik, vagy megszökik — válaszolta az asszony. Szégyen öntött el. S hogy eltereljem magamról a figyelmet, vagy csak hogy lássák, még gyerek vagyok, játszani kezdtem a kutyával, az egyik pad végében. A konyhai asztalon néhány olajmécses égett üvegekben, s egy parázstartóra is emlékszem valamelyik hátsó sarokban. A szemben levő fehér falon az Irgalmas Szűz képe lógott. Jorge Luis Borges Valaki hangos tréfálkozás közepette gitárt hangolt, hosszan bíbelődött vele. Pusztán félénkségből elfogadtam egy pohár gint; mintha parázsba haraptam volna. A nők között volt egy, aki észrevehetően különbözött a többitől. Rabmadárnak szólították. Némi indián vért véltem fölfedezni benne, de arcánál rajzolni sem lehetett volna szebbet, és a szeme nagyon szomorú volt. Hajfonata a derekáig ért. Rufino, látva, hogy megakadt a tekintetem a lányon, megszólította. — Mondd el újra, hogyan ütöttek rajtatok az indiánok, már alig emlékszem rá. A lány úgy beszélt, mintha csak magának mondaná a történetet, s az volt az érzésem, másra sem tud gondolni, s hogy ez a dolog áz egyedüli, ami történt vele az életben. így beszélt a lány: — Amikor Catamarcából elhoztak, még egészen kislány voltam. Ugyan mit is tudhattam volna az indiánok támadásairól. A tanyán még félelemből sem emlegették őket. Mint valami titkát, úgy tudtam meg apránként, hogy az indiánok egyszer csak rajtunk üthetnek, a nyakunkba zúdulhatnak, mint valami felhő, és megölhetik az embereket, elrabolhatják az állatokat. A nőket elhurcolják a szárazföld belsejébe, és ott mindenféléi csinálnak velük. Megtettem mindent, amit csak tudtam, hogy ne higy- gyem el. Lucas bátyám, akit később dárdával döftek le, kereken kijelentette, hazugság az egész; ám ha valami igaz, akkor e- lég, ha egyszer kimondja valaki, és már tudja az ember, hogy igaz. A kormány mindenféle italokat és füveket oszt szét közöttük, hogy féken tartsa őket, de a varázslóik nagyon óvatosak, és megvannak a maguk jótanácsai. A törzsfőnök parancsára rögvest rajtaütnek az amúgy is szétszórt erődítményeken. S én csupán csak kíváncsiságból, már-már ott tartottam, bárcsak jönnének, és sűrűn tekintgettem arrafelé, amerré lemegy a nap. Nem értek jól az idő számításához, de azt udom, hogy zúzmarák és nyarak és billogozások jöttek, és a számtarló fia is még a támadás előtt halt meg. Olyan volt, mintha a pampák szele hozta volna őket. Bogáncsvirágot láttam az árokban, és az indiánokkal álmodtam. Hajnalra jöttek. Az állatok, akár a földrengéseknél, előbb megérezték őket, mint a keresztények. A birtok jelbolydult méhkasra emlékeztetett, és a levegő sűrű volt a szárnyasoktól. Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekintgettem mindig. — Ki hozta a hírt? — kérdezte valaki. A lány, mintha még mindig valahol mesz- sze járna, megismételte az utolsó mondatot. — Arrafelé rohantunk megnézni, mt tör. tént, amerre én tekingettem mindig. Olyan volt, mint hogyha az egész pusztaság egyszeriben lábra kelt volna. Az acélkerítés rácsain át előbb pillantottuk meg a porfelhőt, mint az indiánokat. Igazi rajtaütés volt. Tenyerükkel csapkodták a szájukat, miközben üvöltöttek. Santa Irénében volt néhány szúrófegyver, de ezek csak arra voltak jók, hogy az indiánok hátrahőköljenek tőlük, s azután még veszettebbül tomboljanak. Rabmadár úgy beszélt, mint aki imát mond föl emlékezetből, de én már hallottam is a puszták indiánjait az utcán. Egy lökés az ajtón, s már be is rontottak, s o- lyan volt, mintha lovastul jönnének, akár egy álom szereplői. Részeg partvidékiek voltak. Most, visszaidézve a jelenetet, nagyon magasnak látom őket. Amelyikük az élen jött, könyökével jól megtaszította Ru- finót, aki épp az ajtóban állt. Rufinónak torkán akadt a szó, és gyorsan kitért az útból. A ház úrnője, aki addig el sem mozdult a helyéről, most felállt, és azt mondta nekünk: , — ö Juan Moreira. Annyi idő múltával már nem tudom, hogy arra a férfira emlékszem-e, akit azon az éjszakán ismertem meg, vagy arra, akit később annyiszor láttam a lovardában. Emlékezetemben hosszú haja és Podestära emlékeztető fekete szakálla jelenik meg, de sápadt, himlőhelyes arca is eszembe jut. A kiskutya örvendezve rohant oda hozzá. A következő pillanatban már a hátán fekve, rugdalózva döglődött a földön: sarkantyújának egyetlen döfésével terítette le Mo-- reira. S itt kezdődik igazából a történet. Nesztelenül az egyik ajtóhoz lopóztam: ijesztő folyosóra, lépcsőre nyílt. Odafönn elbújtam egy sötét szobában. A szokatlanul alacsony ágyon kívül már nem is emlékszem, hogy volt-e ott más bútor. Remegtem. Alattam egyre tartott a kiabálás, és üvegcsörömpölés is hallatszott. Felfelé kapaszkodó női léptekre lettem figyelmes, s egyetlen pillanatra mintha valami fény is villant volna. Majd a Rabmadár hangját hallottam; mintegy suttogva engem hívott. — Én szolgálni vagyok itt, de csak a békés embereket, fér közelebb, nem bántalak. Már levetette a blúzát. Melléfeküdtem, s kezemmel az arcát kerestem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Szó, csók, egyetlen sem esett. Kibontottam a copfját, és előbb lágy hajával, majd ővele játszadoztam. Nem láttuk többé egymást, a nevét sem tudtam meg soha. Lövés rebbentett szét bennünket. Rabmadár azt mondta: — Kijutsz a másik lépcsőn. így is történt, s egy pillanattal később már a földúton találtam magam. Holdfényes éjszaka volt. Csendőrőrmester őrködött a vályogjainál puskával, föltűzött szuronynyal. Kinevette magát, és azt mondta: — Na, úgy látom, te is a kakasokkal kelsz. Válaszolhattam valamit, de már ügyet sem vetett rám. A falról egy ember csüggesz- kedett alá hirtelen. Az őrmester egy mozdulattal átütötte az acéllal. Az ember a földre zuhant, s ott maradt a hátán fekve; nyögött, és bugyogott a vére. Eszembe jutott a kutya. Az őrmester, hogy végezzen vele, még egyszer a férfiba döfte a bajo- nettet. S valami öröm érződött a hangjában, mikor azt mondta: — Látod, mire mentél a pujogtatássál, Moreira? Mindenfelől összefutottak az egyenruhások, akik már előbb körülvették a házat, s nyomukban a szomszédok is előmerész- kedtek. Andrés Chirinónak erőlködnie kellett, hogy kirántsa a fegyvert. Mindenki kezet akart szorítani vele. Rufino nevetve mondta a halottra: — Na, ez a koma se döfköd többéi En csoportról csoportra járva meséltem az embereknek, amit láttam. Egyszerre nagy fáradtságot éreztem; mintha lázam is lett volna. Kibújtam a kíváncsiak gyűrűjéből, megkerestem Rufinót, és hazamentünk. Lóháton ért bennünket a hajnal fehér fénye. Nem egyszerűen fáradt voltam; teljésen elkábítottak e hirtelen rám szakadt dolgok. .. — Ama nagy éjszakai folyó zuhalaga — mondta apám. A másik rábólintott: — Ogy van. Néhány röpke Óra leforgása alatt megismertem a szerelmet, és szembenéztem a halállal. Minden ember megismerkedik előbb-utóbb mindennel, vagy legalábbis azzal, amit megismernie adatott, én azonban egyetlen éjszaka és hajnal között ismerkedtem meg e két alapvető dologgal. Repülnek az évek, s annyiszor meséltem el ezt a történetet, hogy már magam sem tudom, igazából emlékszem-e rá, vagy csak a szavak jutnak eszembe, amelyekkel elmesélem. Talán ugyanígy volt Rabmadár is az indiánok támadásával. Most már egyre megy, hogy én láttam-e vagy más, amikor Moreirát megölték. CSUDAY CSABA fordítása Az ajándékok éjszakája 4
