Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-12 / 11. szám
A z egyik bérlő, a mozdonyfűtő, ingujjban jött a konyhába, borzas hajjal. Közönyös képet vágva dobott az asztalra egy levelet. — Úgy látom, a nagyságos asszonynak jött a levél. Biztosan a fia küldte, mert amerikai bélyeg van rajta. Az idős Matsonné öreges reszketéssel kapott u- tána, beteg ujjai izgatottan remegtek. Homályos szeméhez emelte, és ügyetlenül bontotta fel kötőtűivel. A „szemüvegem, a szemüvegem“, mormogta, észre sem véve, hogy a mozdonyfűtő már elment, végigtapogatta az asztalt, a székeket, s majd felbotlott a láda sarkában. Az ablakpárkányon megtalálta a szemüvegét, ügyetlen mozdulattal feltette, fogott egy nagyítót, és így betűzgette a rövid sorokat. Nem, nem vette észre mogorva szűkszavúságukat, rejtett gőgjüket. Szeme kitágult a gyönyör izgalmától, szívére tette kezét, és szinte felkiáltott: — Aarne hazajönl... Aarne hazajön... — susogta, másodszor halkabban, mintegy elcsodálkozva saját, váratlanul jött boldogságán. Aztán leroskadt egy székre, karjait görcsösen keblére fonta, szeméből könnyek potyogtak: — Köszönöm, istenem, köszönöm! Aarne hazajön, több, mint két év után. Megint jóra fordul majd minden. Magához veszi az édesanyját, Aarne jó fiú, soha nem mondott egy rossz szót neki. De hátha nem is így van, hátha rossz útra tért... MIKA I----------------------------------WALTARI: I Szorongással telve ment a bérlők szobájába. Nem látta most a bevetetlen ágyakat, meg az elmosat- lan edényeket a széken. „Bárcsak imádkozna értem, mikor ilyen roszI szul látok“ — gondolta alázatosan. Nehezen bírta kibetűzni a dőlt betűs írást, tekintete mégis féltékeny gyöngédséggel kísérte a sorokat. Hát mégis igaz: — Aarne hazajön. Az öröm és a sóvárgás elgyengítette lábát. Le kellett ülnie egy pillanatra. Aztán nagy sietve felkötötte a fejkendőjét. El kell mennie, hogy elmesélje, ml történt, hogy megossza örömét és boldogságát másokkal is. A házmester felesége éppen a lépcsőt mosta, és nem ment arrébb, amikor észrevette. Matsonné öreges, hajlott háta most kiegyenesedett, és szinte merevvé vált. Majdnem úgy szólt, mintha valakit vádolni akarna: — Nemsokára hazajön a fiam... És ha megjön, majd megleckézteti a semmirekellő házmestert — gondolta magában —, aki szemtelenül bánik vele, meg a romlott bérlőit is, akik azzal fenyegetik, hogy kiteszik a saját házából. I Aarne majd elviszi őt innen, finom új lakásba, a- hol parkettás a fogadőszoba... Aarne szolgálót szerez, aki majd teljesíti minden kívánságát és tisztelettel mondja: „Igenis, Matsonné asszony — a- zonnal, azonnal, Matsonné asszony.“ — Aha, aha, akkor már biztosan a kikötőben van, ugye? — A házmester felesége kajánul nevetett, aztán kiloccsantotta a felmosóvizet Matsonné után. De ő büszkén ment tovább, igaz, aztán gyámoltalanul tapogatózva indult lefelé a lépcsőn, a félhomályban... Szívét nyugtalan gondolat dermesztette meg. Aarne már megjött, ha a hajó már a parthoz ért, S akkor bizonyosan elkerülik egymást. Néhány hete írt, de a postai út olyan hosszú I vóit, hogy édesanyja nem ok nélkül ment a partra — hiszen találkozni akart a fiával... Hátha már többé nem tud kimenni oda... Ügy gondolta, hogy először a lányához megy, hogy elI mond ja a hírt. és hogy ezzel is elfeledje minden keserűségét, amelyet a gőgös, haszontalan lány okozott a szívének. És Aarne bizonyára nyíltan beszél majd Kylli- vel, és megkérdezi tőle, hogy miért nem segítette öreg édesanyját, miért nem állt mellette. Kylli dő- rén szidalmazni fogja, ha elmegy, de mégis el kell mennie hozzá, hogy elmondja: Aarne hazajön. • Nyugtalansága azonban oly nagy, hogy előbb mégis a kikötőbe megy. Villamosra száll, de véletlenül rossz kocsira, megijed, aztán öregesen botladozva átszáll egy másikra. Kis táskájából éppen a Jegyet kotorássza, amikor kihull az összes pénze, de ő észre sem veszi. Amikor már észrevette, azt gondolta, hogy ellopták tőle. Igen, mindenki lop, minden utas, minden ember; a házmester felesége, a bérlők, akik sosem fizetnek, akiknek a szóbája majd elsüllyed a piszoktól... De Aarne hazajön, Aarne megbüntet mindenkit, aki rossz volt hozzá. Könnycseppek gördültek az arcára, ősz feje öregesen reszket. Rohan a partra, hideg szél fúj, de hajó nincs a kikötőben, csak a befagyott tenger fehérük. Ijedség szolja meg. Hát hogy érhet a hajó partot, mégha amerikai is, ha befagyott a tenger?! Aztán mégis reménykedni kezd. Talán vannak jégtörőhajók, amelyek segítenek, és idehozzák. De a hajó csak nincs sehol... — ö mégis vár, ott járkál a csípős szélben a rakparton, büszkén néz a járókelők szemébe, hiszen a fiát várja... De a keze és lába már majd megdermed, betegebbik lába kegyetlenül fáj. Csalódást érez, mert még mindig nem jött meg a hajó. Ha elmegy Kyllihez, majd elmeséli... Kylü üzletben dolgozik, pult mögött, ott van előtte a nyitott harisnyásdoboz, arca unott, türelmetlenül mondja: — Hát mi van már megint anya?... Az asszony nem szereti, hogy te ide járkálsz. Ne csacsiskod- jál, hanem csak menj haza, mert megfagysz. Vasárnap majd újra elmegyek takarítani. Matsonné kifullad, szívéhez kap. Szeme kitágul, aztán félig suttogva, meglehetősen kifejezéstelenül mondja: — Aarne nemsokára hazajön. Kylli nem hiszi el. Anya már jó néhány éve csak Aarneról beszél, arról az időről ábrándozik, amikor hazatér, mert akkor majd minden-minden mégváltozik... Anya taníttatta Aarnét mint egyetemi hallgatót. Aarne adósságokat csinált, jogot tanult, semmirekellő volt, végül is mikor a tanulásból nem lett semmi, elindult Amerikába. Kylli hidegen viselkedett a testvérével. — Mit csacsiskodsz már megint, anya?... — Nem... de komolyan... Aarne írt, Aarne nemsokára hazajön. — A mama diadalmasan és kissé szigorúan néz a lányára. De Kylli unottan válaszol: —' Maradjon csak ott, ahol van. Itt úgyis csak mások nyakán lenne. Legjobb, anya, ha most nyugodtan hazamész. — A táskád már megint nyitva van... Bizony nagyon figyelmetlen vagy, elkél nálad a gyámkodás... Matsonné hát hazatér. De már nagyon-nagyon fáradt, elgyengült egész teste, már nem bír járkálni többé. És mintha keserű csepp keveredett volna örömébe. Mégis makacsul kapaszkodik ábrándjaiba, mindig ugyanazt ismételgeti és motyogja, a meglepetés öröme egészen megzavarta. Minden rendbejön, Aarne gazdag, Aarne nagy úr. Aarne biztosan bundában érkezik meg, sok útitáskával, hoz majd neki selyemkendőt meg nyakláncot is. Aarne jó fiú. Múlnak a napok. Matsonné tejet melegít magának, száraz kenyeret aprít bele, és hideg krumplit e- szeget. Ha majd Aarne itt lesz, akkor majd a szolgáló finom ételt készít neki, ő pedig karosszékben ül, csipkés főkötőben, és párna melegíti a lábát. Matsonné egyre nyugtalanabb, kevés megmaradt erejével megpróbál takarítani is, nehéz matracokat cipel az erkélyre, erőtlen kezével porol, sötétülő szemmel söpri a sarkokat, felhőkben száll a por, köhögni kezd, s a por megint visszaszáll a padlóra... A bérlők csak nevetik, de szitkozódnak is, amikor a reggeli félálomból felkelti őket a takarítással. Lassacskán megint eltelik egypár hét, és ő éjszakánként sohasem alszik. Gyakran felébred, felkel az ágyból, magára teríti a takarót, leül a karosszékbe, és csendben motyog magában. Nézi, nézi az ablak árnyékát, mintha megzavarodott volna... Álmában a kis Aarnét látja, aztán a felnőtt Aarnét, aki nagyon jó fiú. Nem emlékszik arra, hogy valaha is rossz lett volna, még egy rossz szavára sem emlékszik. Az ő emlékezetében Aarne mindig jó volt hozzá. Mindig rendes gyerek volt, soha egy rossz szót nem mondott anyjának. Matsonné ezt mind elmeséli a szomszédasszonyoknak, akik a konyhában tesznek-veszhek. és időnként nagyokat sóhajtoznak. Kávét főz nekik, „fényűzővé“ válik, pazarol. Kalácsot vesz, és már nem kever cikóriát a kávéba, hiszen Aarne nemsokára megjön. Az öregasszonyok kérdezgetik tőle, hogy mivel foglalkozott Aarne Amerikában, de ő nem tudja, nem is ért az. Ilyesmihez. Különféle régi leveleket kotor elő, amelyek évekkel ezelőtt érkeztek. Erdei munkáról ír Aarne, hídépítésről meg rézbányáról. Aarne nyugtalanul vándorolt az egész kontinensen át. Természetesen munkavezető volt vagy mérnök, vagy az is lehet, hogy egymaga bányákat fedezett fel... Az-öregasszonyok bökdösik egymást, vihogva mennek fel a lépcsőn, hogy kávét igyanak. t » • p f ' m- új ifjúság 7 f KASSÁK LATOS: Szabadulásunk hajnala I Nemcsak én, de ő is s még nagyon sokan epedve vártuk a közelgő napot az elfövendő boldogság hajnalát , mikor a kulcs fordul s a zár kinyílik hogy a száműzetés jeges honából ép derékkal kilépjen az áldozat bokáján láncai véres nyomával de mégis, mosolyogva a nagy fényben melyet a szabadság csillaga áraszt. És eljött végre a várva-várt hajnal keleten emelkedett fel vörösen mint a kohók lángja, mint egy vérző szív és ekkor csakugyan friss vér serkent ki göröngyből, fémből, emberek szeméből fó, milyen kórusban sírtak az árvák) majd a hajnal ege elsötétült mintegy súlyos gyászba öltözött a táj s mindenki elbujdokolt a sötétben. 1955 Az öreg Matsonné megzavarodva járkál. Egyre gyakrabban szalad a kikötőbe, de senkinek sem meri elmesélni, és dideregve sétál a fagyban. Kylli megharagszik, szidja is, ő ilyenkor ijedten néz félre. Megint eltelik egypár hónap, anya nyugtalankodik a fiáért. Hátha vihar volt, hátha elsüllyedt a hajó? Amerika messze van... És újra kimegy a kikötőbe. Végre egy nap estefelé, elég későn, amikor már nem számít semmire, megszólal a kis lakásban a csengő. Idegen, magas férfi. Matsonné sötétülő szeme végigjárja, vállának hajlásában, arcában valami ismerős van... Szívéhez kap: — Aarnel — Hát itt vagyok... — A fiú bejön az előszobába, leveti vékony felöltőjét, útitáskáját az egyik sarokba teszi. Matsonné úgy szaladgál, szegény, akár egy kot- lós. A konyhában ott botladozik, összecsapja kezét, szemét elhomályosítják a könnyek. — Aarne, Aarne, hát mégis megjöttél öreg édesanyád örömére, hát mégis megjöttél! Aarne arca lesoványodott és megkeményedett, szája szögletén keserű ráncok, szeme nyugtalanná vált. Nézi a piszkos konyhát, érzi, hogy szaga van az ágyneműnek, undor ül ki arcára. Nézi anyját, a félig megzavarodott öregasszonyt, és telve van visszataszító idegenkedéssel. — Van valami ennivalód, anya? Turkuból vonattal jöttem... — A mama kávét főz és vajas kenyeret készít. El akar futni, hogy ennivalót kölcsönözzön a szomszédoktól, de a fiú nem engedi. Szégyelli éhségét, szülővárosa pedig idegen neki. Ösztönösen érzi, hogy az élet itt is ugyanaz a keserű és kérlelhetetlen, amely falként emelkedett erőfeszítései előtt az idegen földön. Nem segít semmi. Ez itt az otthon, emlékeiben szép, most pedig csak egy piszkos odú, az anyja félig megzavarodott, a nővére barátságtalan. —- Ne csacsiskodjál, anya! — A mama megpróbálja átölelni, megcsókolni arcát száraz ajkával. Ö hevesen ellöki «magától. A mama lába megtántoro- dik, leül, nem érti Aarnét. Aarne kifáradt. Holnap- holnap már új életet kezd. — Csinálj csak valami fekhelyet, akár a földre... A mama még jobban megzavarodik, ha nem tud itt aludni a fia, akkor persze drága szállodába megy majd. Itt, a földön, értetlenül bámul a fiára... Semmit sem válaszol. Áarnén nincsen bunda, nem hozott nagy útitáskát, amelybe ajándék férne. Mintha elpattant volna valami a lelkében. Semmit sem ért már. Babrálja fájós ujjait, s a szomszéd- öregasszony meg a házmester jut az eszébe. Nem tud gondolkozni. A fiú már alszik a földön, kimerültén, keserű vonások az arcán. A mama nem tud aludni. Szíve telve furcsa szorongással és kétkedéssel — éjnek idején felkel, magára teríti a takarót. Egy széknek a szélére ül, félhangosan motyog magában, és egyre csendesebb lesz. Utolsó megmaradt erejével saját képzeletébe kapaszkodik. Aarne megjött. Holnap új életet kezd. Aarne jó gyerek, édesanyjának soha egy rossz szót... Holtteste úgy összezsugorodott és oly könnyűvé vált, hogy a fiú fel sem ébredt, amikor anyja a székről halk koppanással leesett, és úgy maradt fekve a földön, gyámoltalanul és mozdulatlanül, mint egy ruhacsomó. Gombár Endre fordítása Nagy Zoltán illusztrációja I i
