Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-05 / 10. szám
Bíró Anna versei: új ifjúság 7 Takács Izabella: Az óramutatók éppen összeborultak a tizenkettes alatt. A szobában vágni lehetett a füstöt. Az asztalka fölött függő csillár burájából narancsszínű fény ömlött, kellemes homályban úszott a szoba. A kényelmes bútorok között emelkedett volt a hangulat. A kis asztalon barackpálinkás-üve- gek, pepslk, poharak, cigarettásdobozok, egy pohárban sósperec, a tálcán sütemények, meg egy nagy hamutartó, tele csikkel. Az asztal túlsó lapján üres üvegek, szendvicsmaradványok, csomóba gyűrt szalvéták, kávéscsészék. Az asztal mögött fiatalok ültek. A reká- mién három jóképű fiú és egy hosszú hajú lány, a szőnyegen összebújva egy párocska. Az egyik fotelban egy terhes fiatal- asszony. Ildi, a másikban az ünnepelt csinos nő, a fotel támláján ült a férje. A fotelek mögött pedig két lány és Ildi férje ült a szőnyegen. Szólt a magnóról a zene, egy szerelmes- pár^ összeölelkezve táncolt a lassú számra. A rekamién az egyik fiú viccet mondott. Mindenki őt figyelte az asztal körül ülők közül. Ildi óvatosan oldalra nézett. A két hatalmas fotel között csak a férje profilját látta, amint valakit elbűvölten néz. Ildi visszakapta a pillantását, a viccet mondó srác felé fordította a fejét. Körbelesett, hogy valaki nem látta-e azt, amit ő. De semmi gyanúsat nem észlelt. Éppen csattant a poén. eszeveszetten nevettek, hahotáztak. Az ünnepelt fiatalasszony a könnyeit töröl- gette, persze óvatosan, hogy el ne masza- tolja a szemén a festéket. A házigazda töltött a poharakba, újra ittak. Már mindenki spicces volt, csak Ildi maradt józan. Bár este neki is töltöttek, de ő csak a szájára vette az Italt, hogy koccinthasson, s nem Ivott, csak pepsit. A többiek ismét rágyújtottak. Két füstkarikát figyelt a villany alatt. Erőt vett i magán, nehogy arra nézzen. Legszívesebben feltérdelt volna a fotelben, és leste volna, hogy mi történik a háta mögött. Mit is csinál az ő drága férje a két lánnyal? Most már határozottan kezdte magát kellemetlenül érezni. Eszébe jutott, hogy a múltkor az egyik barátnője azzal állt neki, hogy nem régen látta a férjét a városban a presszóban az egyik lánnyal, aki a fotel mögött ül. Bár akkor nem csinált belőle nagy problémát, nem Is említette a férjének, de azóta is bántotta őt a dolog. Most mindenki boldog, szórakozik, ő meg magára hagyva ül itt a fotelban, nyeli a füstöt, árt a kisbabájának, hallgatja a hülye félrészeg dumákat, a férje pedig a háta mögött két lánnyal. Oldalra pillantott, majd hamar visszakapta a fejét. A férje mosolygott a lányra, és minden bizonnyal a haját simogatta. Ildinek elszorult a szive. Nem emlékezett rá, hogy a férje valaha Is így nézett volna az ő szemébe, Ilyen szerelmesen, mint most a szőkére. Bár csak egy-két másodpercig látta a férje arcát, a kezét de érezte, hogy ezt a képet soha életében el nem fogja tudni felejteni, és meg nem fogja tudni bocsátani. Látni akarta, hogy melyik az a lány, és szerette volna tudni, hogy mit beszélnek, örült fájdalmat érzett a féltékenységtől. A fotel mögül előjött az egyik lány. Ildi most már tudta, hogy a barátnője igazat mondott. A férje és a lány között van valami. Vigyázott, hogy a többiek ne vegyék észre, s oldalra nézett. A két fotel között nem látta már a férjét,-Kiitta poharából a pepsit és felállt, hogy kimenjen. A fotel mögött a férje vadul csókolódzott a szőkével. _ ‘nem szólt semmiír Kirohant az udvarra, .nekidőlt a falnak és zokogott. Megalázódnak, szerencsétlennek, magányosnak és becsapottnak érezte magát. Kínozta a féltékenység, úgy érezte, hogy ennyire még soha sem szerette a férjét, mint most. Félt, hogy elveszíti, elveszi tőle az a bestia. Tudta, hogy szüksége van a férjére mert szereti, de ugyanakkor szerette volna megölni őt arcátlanságáért. Fájt neki, hogy így megcsalta, ilyen pimaszul, közvetlenül a háta mögött. A mögött a ronda, behemót fotel mögött... Sírt, hangosan, bánatosan, őszintén. Hirtelen elhallgatott. Két oldalt a hasában erős nyomást érzett. Nem tudta, mi lehet az. Aztán az egész újra megismtlő- dött. Ildi szepegve fogta a hasát. Figyelte magát, mi lesz. Feljajdult. Toló fájást érzett a méhében. — Jézusom, mi lesz velem? — sóhajtotta ijedten erőtlenül. Ekkor jött ki az ajtón az ünnepelt. Gyorsan felmérte a helyzetet, beszaladt, orvost, mentőt hívott. A kórház női osztályának egyik szobájában Ildi csomagolja a holmiját. Szűkszavúan, csendben elbúcsúzik a szobatársaktól. Sír. Az asszonyok vele érezve vigasztalják, hogy még csak huszonkét éves, ne keseredjen el még fiatal, szülhet még gyereket akárhányat. De ő csak halkan sír, őt most csak az a gyerek érdekli, akinek csak öt hónapig adatott meg fejlődnie az anyja méhében, s akinek pusztulásáért az apja a bűnös. A folyosón a férje várja komoly arccal. — Szia. Eljöttem érted, hazavíszlek ... — mondja gyöngéden. Mintha kissé remegne a hangja. — Nem kell... Nem megyek vissza hozzád — mondja s az arcán két csíkban folyik a könnye. — Anyuékhoz megyek. Már ' itt is van a mentőautó. Szíal NAGY ZOLTÁN illusztrációja megfagy a szánkban a szó süket falakat húzunk magunk köré pókhálós emlékeink dohos melegében egyedül vagyunk tehetetlen dühében tombol a lélek a tétlenség magasra emelt trónjára visongva ül fel a szégyen Éjszaka fáradtan inognak az árnyak álomba szédül a végétért nap csöndre int az alkonyt szél hozza gyermekeit a csillagokat a sötét te»l Szeretkezéseink mámoros heve, az eszméletlenségig fokozódó gyönyöre nappal édes boldogsággal cirógatta tes- tem-lelkem. Az egyik este szóltam: lopjuk el őt a mtndenség karjáról. Te elmosolyodtál és beleegyezöen bólintottál. Más volt ez az éjszaka, mint a többi. Május volt, orgonaillat szűrődött be a kitárt ablakon. Telihold volt, fényes éjszaka és rengeteg csillag. Édes melegség járta át a testem, telkemig éreztem hatolni finom, meleg áramlatát. Kinéztem még egyszer a csillagokba borult égre és hozzád simultam. Szomjas voltam és reszkettem. Kérőn néztem a szemedbe. Majd hosszú, kábult ölelkezésben úsztunk. Kimondhatatlanul boldog voltam, mert éreztem, megéreztem a kábulat mámoros sűrűjében egy fellobbanó tiszta pillanatban, hogy megtörténik a csoda. Távolból szóló, egy pillanatig fülemig ható zene volt, üzenet a csillagos mindenségen át, üzenet tőle, hogy eljön. Beágyazta magát testem éltető melegébe. Tudtam, hogy ott van és boldogan hordtam. S ő nőtt, épült, készült és várt. Gyönyörűségben pihentettem gömbölyödő terhemen a kezemet, mint egy nagy labdán. Te is szeretted őt. Szeretted, simogattad, cirógattad, csókjaiddal biztatgattad. Vártunk türelemmel, amikor majd megzörgeti a kaput: nyílj ki, eljött az idő, kész vagyok, kilépek hozzátok. És eljött a várva várt idő. Nem féltem, örültem, hogy eddig csak gyönyörre szétvetett combjaim most egy új élet előtt kell széttárnom. Nem éreztem fájdalmat, arra a bizonyos éjszakára gondoltam, rád, a csókjainkra. És ó jött, lassan, biztosan. A gyönyörű lehet olyan gyönyörű, hogy fáj. Ez a fájdalom is a gyönyörűség átlépett határa volt. Nincs az a gyönyör, amely úgy tudna fájni, mint egy testedből kitörő új emberi élet. Tengermorajlásba vegyülő zenét hallottam egy percre. Felkiáltottam. Majd a fájdalom is átlépte a fájdalom határát, és boldog, örömteli percekké vált. Kiszabadult testecskéjét pillantottam meg. Elmosolyodtam: 6, milyen csúnya vagy, de erős vagy, a világra küzdötted magad szűk utcácskákon át. El is fáradtál, te kicsike ember. Szerettelek volna elkapni és csókjaimmal elárasztani. Megtisztították eddigi utad minden porától, s te csilingelő sírással üdvözöltél: már itt vagyok! Milyen nagy a világ, milyen furcsa itt nekem! Nem fekszem már tested megszokott meleg burkában, szíved dobogó zenéjének ütemében. Csupa bizonytalanság, ismeretlen dolog vár rám. Elváltunk egy időre, és mikor újra találkoztunk, izgatottan tartottam hófehér pólyácskádat, és mohón csókolgattam apró kis testedet. Picike kezed, picike lábad, picike mindened. Nem tudtam betelni veled, apró kis emberke. Eszelősen habzsoltalak. Felsírtál, mintha megijedtél volna, hogy most minden szeretetemet kiöntöm. Ne félj, kicsi emberkel És éltető italtól duzzadó emlőimhez emeltelek. Mohó voltál, aprócska kezeddel belém kapaszkodtál. Párnáidba helyeztelek, és míg én játszottam picike kezeddel, te csendesen elaludtál. Vajon mi lehetett az első álmod? Míg első álmaidat álmodtad, én néztem kedves kis arcocskádat, és arra gondoltam, mi vár rád. Mert tudom: abban a pillanatban, amikor megfogantál, sorsod is megfogantatott. Lehet, hogy nehéz lesz az az út, amely rád vár, lehet, hogy boldogtalan leszel s átkozol majd, hogy a mindenség karjáról, boldog, öntudatlan álmodót ebbe a zajos életbe hívtalak. Lehet, hogy bántani fogsz, csalódni fogok és fognak benned, de a reményem vagy, a jövőnk vagy. S tudom, csak azt fogod tenni és olyan leszel, amilyennek megfogantál. Mert egy távoli csillagról szállt hozzád az éned, én tudom, ott voltam. Vakító öntudatban éreztem a mindenség zenéjén át, amikor befogadtam veled. Te egy vagy sorsoddal. Eljövendő erényeiddel, hibáiddal, tévedéseiddel, jóságoddal, gonoszságaiddal, igazaddal és igazságtalanságaiddal. Én felkészültem mindenre, Üdvözöllek, ember, itt köztünk, bárki vagy! Lehunyom a szemem, s újra és újra átélem a perceket, érkezésed perceit. Már csak édes emlék az egész, csodás élmény, ahogy testem csatornáin át megérkeztél közénk. A legtöbbet adtam, amit ember embernek adhat — Életet! Ki lehet boldogabb nálam? És ki élhet át szebbet, nagyobbat a világrahozás nagyságánál? Ki viselhet édesebb terhet, mint az asszony? Köszönöm, hogy annak születtem. i Száz év magány: Két új verse formai szempontból ugyan valamivel jobb az előbbieknél, de közlésre nem érett. Mielőtt újra jelentkezne, sokat tanuljon, olvasson. Kórókatona: Elbeszélésének cselekménye mesterkélt, túlírt. Ennek ellenére nem szándékszunk elvitatni íráskészségét. Legközelebb jobban ügyeljen az Írások terjedelmére is. Már többször is üzentünk, hogy lapunk és rovatunk terjedelmi korláta! miatt nincs módunk hosszabb Írások közlésére. Kamasz: Három ú] verse gyengébb az előbbieknél. A Váltás című inkább rigmus, mint vers. Mosoly: Beküldött verseiben szembetűnő jó formaérzéke és verselőkészsége, egészében azonban a versek egyenetlenek, jó sorok váltakoznak gyengébbekkel. Gyermekverseivel jelentkezzék a Kis Építő szerkesztőségében vagy az Új Szó gyermek- rovatában. Kígyó: Nehezen olvasható levelében csak a helyesírási hibákra figyelhettünk fel. Nem biztatjuk! K. Zs.: „Story" című írása valóban csak sztori, nem több egy szokványos történet elbeszélésénél előzmények, okozatok, körülmények, jellemek stb. bemutatása, ábrázolása nélkül. Próbálkozzék tovább és idővel jelentkezzék. Sz. K.: Kitartó és fáradhatatlan próbálkozásait legjobban a saját soraival érzékeltetjük: „Bódító ez a makacsság. ez a várakozó szentség / hogy poéta leszek!“ Őszutó: Versei szép gondolatokat tartalmaznak, megfogalmazásuk azonban túl általános, sok helyen pateti- kus, szólamszerű. Egyik verse alapján úgy véljük, életkorára való tekintettel sem vehetjük figyelembe írásait rovatunkban. DESD: És mégis mozog? című írását kevésbé sikerültnek tartjuk, elsősorban szerkezeti hiányosságai miatt. Kérésének eleget teszünk. A. I. Próbálkozásai egyelőre még valóban „zsengécskék". Mielőtt újra versíráshoz fogna, sokat olvasson, tanuljon. TÖBBEKNEK: A Januári rovatunkban meghirdetett műfordítói pályzat feltételeit lapunk 1985. február 5-én megjelent 6. számának 8. oldalán közöltük. (Érdeklődőink figyelmét a pályázat talán azért kerülte el. mert a felhívás nem a rovatunkban jelent meg.) Mivel a pályázat teljes szövegét — terjedelmi okokból — nincs módunk újra megjelentetni, kérjük olvasóinkat és az érdeklődőket, szerezzék be az Üj Ifjúság fent említett számát. A pályaművek beküldésének határideje 1965. április 30. Hága Anna:
