Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-27 / 52. szám

O

któber 15-én a hírügynökségek világgá röpítették a hírt: csehszlovák hegymászók feljutottak a világ legmagasabb csúcsára, a 8848 méter magas Mount Everestre — vagy ahogy nepáli nevén nevezik — a Sagarmathára. A tizennégy tagú expedícióból a csehszlovák hegymászás történetében először az ötvenéves Psotka Jozef és a huszonkilenc éves . Dem- ján Zoltán Ang Rita nepáli sherpa társaságában érte el a világ tetejét.

Sajnos, a világraszóló sikerért nagy árat árat kellett fizetni. Psotka Jozef bratislavai tanár leereszkedés közben lezuhant és szörnyethalt. A hegyek királyának egyetlen életben maradt csehszlovák meghódítójával, Demján Zoltánnal megpróbáltuk feleleveníteni azt az egy hónapot, amely alatt előkészítették az utolsó rohamot, és annak az egy napnak az eseményeit, amelyek kitörölhetetlenül bevonultak a világ hegymászásának történetébe.

Demján Zoltán, foglalkozására nézve geológus, a bratislavai IAMES hegymászóklub tagja. A legutóbbi szavazás alapján idén Csehszlovákia ötödik legjobb sportolója. Nem érdemtelenül. Számára ez az esztendő sikerév volt. öt hónap leforgása alatt kétszer is járt nyolcezer méternél magasabb hegycsúcson.

E

lőször május 20-án oxigénpalack nélkül megmászta a 8400 méter magas Lhotsze Sart. Utána nem is egészen öt hónap múlva következett a hegyek királya. Hegymászó-szempontból kimagasló és egyedülálló teljesítmény. S ha valaki azt hinné, hogy Zoli egy széltől cserzett, hatalmas, morcona hegyi medve, az már eleve téved. Első pillantásra inkább egyetemi hallgatónak vagy kezdő középiskolai tanárnak nézné az ember.

Lihegve érkezett a negyedik emeletre, a szerkesztőségi szobába. Titkárnőnk halkan meg is jegyezte, hogy egy világhírű hegymászónak azért nem kellene négy emelettől lihegnie. Az érintett véletlenül meghallotta a nem neki szánt megjegyzést, és szellemesen elhárította a célzást- „Szerintem teljesen normális, hogy ha valaki futva felmegy a negyedik emeletre, akkor liheg. És én is csak ember vagyok, teljesen normális ember. Gyakran kérdezik tőlem, hogy használok-e liftet vagy mindig gyalog járok a lépcsőkön, hogy edzésben legyek. Használok hát, elvégre arra vannak a liftek."

E közjáték arra volt jó, hogy megtudtuk: a Mount Everest meghódítója teljesen normális ember, olyan, mint ml, mint önök, mint mindenki. De azért engedtessék meg egy megjegyzés, hogy nem minden normális ember jut fel a világ tetejére. Igaz, az ő sportpályafutása sem úgy indult, hogy hegymászó, és még kevésbé, hogy a világ legmagasabb csúcsának meghódítója válik belőle.

„Kamaszkoromban kezdtem el versenyszerűen kajakozni. Nem azért, hogy mindenáron bajnok legyek, hanem 'mert szívesen töltöttem az időm a természetben, a folyók, tavak mellett. Édesapám vadászgatott, szenvedélyesen járta az erdőt, minket, gyerekeket is el-elvitt magával. Tulajdonképpen a természet szeretetéért lettem geológus is. Tizennyolc éves koromban abbahagytam a kajakozást, de a természet változatlanul vonzott. Egy alkalommal szülővárosom, Bratislava utcáin sétálva felfigyellem az IAMES hegymászóklub hirdetésére, hogy új tagokat keresnek. Rögtön megjogamzott bennem a gondolat, hogy hegymászó leszek, mert ez az a sportág, amely leginkább a természethez, nemegyszer a vad, felfedezésre váró természethez kötődik. Efpször csak a vár közelében levő kisebb faiakon próbálkoztam, mert Szlovákia fővárosában nemigen van mód a hegymászás ülésére, de aztán már a Kis-Kárpátokbnn folytattam hegyet mászni, de azért végtelenül hálás csúcsai, amelyeket magunk közt csak úgy emlegetünk mint a legkisebb óriáshegysé- get. Tehát tulajdonképpen könyvből tanultam hegymászni, de azért végtelenül hálás vagyok társaimnak az IAMES klubból, hogy bevezettek a „szakma" rejtelmeibe.

Ami azt illeti, elég jól beavatták, ha fiatal kora ellenére máris két ekkora csúcs megmászását mondhatja magáénak. És ezzel a Lhotsze Sár és a Mount Everest megmászására terelődik a szó. Ezzel kapcsolatban elmondhatom, hogy Demján Zoli kiváló mesélő, és tökéletesen beszél magyarul. De vajon nem volt-e kockázatos, öt hónap alatt két ilyen „túrára“ vállalkozni?

„Az az igazság, hogy még mielőtt elindultunk volna az újabb Himaláju-expedíció- ra, itthon felmerültek kételyek, mondván, képtelenség ilyen rövid idő alatt két ekkora csúcsra feljutni anélkül, hogy az ember egészsége ne szenvedjen károsodást. Az igazsághoz tartozik még, hogy a Lhotszére nem is nekem kellett volna megtenni a végső rohamot, csak az utolsó pillanatban esett rám a választás. Egyébként a világon nem olyan ritka eset, hogy egy jól edzett és tapasztalt hegymászó ilyen rövid idő leforgása alatt vállalkozik két magas csúcs megmászására. Az orvosi szakvélemény is úgy hangzott, hogy makkegészséges vagyok, és kitűnő az erőnlétem, így megkaptam az áldást. hogy mehetek."

A

z olvasó bizonyára tudja, hogy a legutóbbi csehszlovák Himalája-expedí- ció, a Sagarmatha ’84 tulajdonképpen kombinált, tudományos és hegymászó- expedíció volt. Huszonhárom tagja közül 14

Ang Ritával, a sherpánkkal az alaptáborban.

Jozef Psotka egyik utolsó képe.

Májusban a Lhotsze Sáron.

A hegyek királya, a Mount Everest büszkén emelkedik a magasba a háttérben.

lést vittünk fel az alaptáborba, de azt pontosan tudom, hogy az egész expedíció alatt például három kilométer hosszúságú kötelet használtunk fel. Az alaptáborba — minden eshetőségre felkészülve — természetesen még ennél is többet Vittünk. Az olvasó előtt bizonyára kellően érzékeltethetem, mit jelentett mindezt a terhet feljuttatni az alaptáborba, ha megmondom, hogy 280 nepáli hordárt fogadtunk erre a célra.

Szeptember 15-én tehát elkészült az alaptábor, és megkezdődhetett a csúcs ostromának előkészítése. Velünk maradt kilenc sherpa, akik valamiféle hegyihordárok és mi tizennégyen. Kisebb csoportokra osztva folytattuk a munkát. Én Orolinnal és Fet- rikkel kerültem egy csoportba. A mi feladatunk volt, hogy a másik hármas csoporttal, amelybe Neumannt, Záhoranskyt és füstöt osztották, felváltva építsük az utal, húzzuk a fix köteleket.

Tudni kell, hogy minden menetrendszerűen, előre pontosan megszabott terv szerint folyik. Ebbe csak a szélsőségesen rossz időjárás szólhat bele vagy még az sem. Egy másik csapat, Psotka, Brabec és Ang Purba, a sirdár fa sherpák vezetője — a szerk. megj.j, valamint a Fiala, Sajnoha, Launer és Porvazník négyes a felszerelést futtatták egyre feljebb az általunk kiépített úton a magaslati táborokba. Tudom, hogy az olvasót most untatom ezekkel a részletekkel, de enélkül elképzelhetetlen egy nyolcezres hegycsúcs megmászása. Megpróbálkoznak alpesi módszerrel, magaslati táborok nélkül is feljutni a Mount Everestre vagy a környező nyolcezres csúcsokra, de ez kész öngyilkosság. Az ember egyszerűen képtelen egy-két nap alatt feljutni a csúcsra és akkumatizálódni a magaslati viszonyokhoz.

Ez a magyarázata, hogy olyan precizitással építettük a magaslati táborokat. Egy-két pihenőnap kivételével állandóan ingáztunk a már kiépített úton az egyes magaslati táborok között. Ha jól összeszámolom, én az alaptáborból körülbelül tizenötezer méternyit mentem fölfelé függőlegesen és ugyanannyit vissza. Többnyire erős fagyban, elég gyakran viharos szélben, hóesésben. Legtöbbször ez is van olyan nehéz és veszélyes, mint az utolsó roham a csúcsra. Átmászni egy gleccser harántgátján, igazi férfimunka. Közben ügyelni kell arra, nehogy az ember beessen egy repedésbe, amely megvan négyöt méter széles és néha akár száz méter mély is. Ezeket létrával küzdjük le.

S

zóval kerek egy hónapig tartott, amíg 6150 méter magasságban felépítettük az első. 6400 méterre a második, 7400 méterre a harmadik, 8050 méterre a negyedik és. végül 8300 méter tengerszint feletti ■ magasságban, tehát 548 méterre a csúcs alatt az utolsó, ötödik tábort. Ez utóbbi valójában el sem készült, fust és Ang Phurba, a sirdár és még három sherpa ugyan október tizenegyedikén elérte az erre kiszemelt helyet, de olyan heves szél kerekedett, hogy csak lerakták a terhüket és rögtön visszafordultak. Ez a körülmény a későbbiek folyamán némileg módosította a csúcs ostromának eredeti tervét.

Nem tudom, mivel tudnám érzékeltetni, de ott fenn, a nyolcezer méteren felüli magasságokban időnként olyan orkánszerü szél fúj, hogy kicsavarja az ember kezéből a szerszámot, cafatokra tépi és elsodorja a sátrakat, még az embernek is erőfeszítésébe telik, hogy megmaradjon a falban. Szóval ez történt fustékkal is, még szerencse, hogy éppen leértek az alsó táborba.

A harmadik magaslati tábornak sem tudhegymászó, a többi természettudós. Dr. Frantisek Kele természettudós vezetésével azért érkeztek Nepálba, pontosabban a Himalájába, hogy tudományos felmérést végezzenek, és javaslatot terjesszenek elő a természetvédelmi kérdések megoldására. A Himalája ugyanis a turisták és ,a hegymászók fokozott érdeklődése folytán lassan, de biztosan szemétdombbá válik. A világnak abban a részében, ahová korábban csak elvétve tette ember a lábát, lassan ugyanúgy a civilizációs ártalmak színterévé válik, mint a világ legsűrűbben lakott részei.

Az igazsághoz tartozik, hogy éppen az említett tudományos program ürügyén sikerült megszerezni a nepáli hatóságok engedélyét a Mount Everest megmászására, mert a világ legmagasabb csúcsa alatt egyébként

olyan nagy a tolongás, hogy minden csúcs és időpont évekre előre be van táblázva. A csehszlovák expedíció tagjai tudományos szempontból is elismerésreméltó munkát végeztek, mi azonban maradjunk a tizennégy tagú hegymászó-expedíciónál.

A tulajdonképpeni hadművelet szeptember tizennegyedikén kezdődött, amikor feljuttatták a szükséges élelmet, sátrakat és egyéb felszerelést az 5350 méter tengerszint feletti magasságban létesített alaptáborba. Az előkészület, az alaptábor és a magaslati táborok építése az avatatlan ember számára érdektelen, sőt unalmas, pedig a hegymászók a megmondhatói, hogy ez az igazi férfimunka.

„Nem tudnám pontosan megmondani, hány tonna élelmet, gyógyszert és felszerelünk sehogy sem megfelelő helyet találni. A hegyoldalban nem volt akkora terasz, hogy három, szinte csak tenyérnyi sátrat leverhessünk. Ezért társainknak a szó szoros értelmében teraszt kellett vájni a jégben, sziklában. Hétezer négyszáz méter magasban ez nem is olyan egyszerű művelet. Ritka a levegő, nehéz a lélegzés, és a már említett időjárási viszontagságok nehezítik az ember dolgát.

Ekkor azonban már éreztük, hogy napok, sőt csak órák kérdése, hogy megostromoljuk a csúcsot. Hogy sikerül-e az ostrom, az a Himalájában mindig bizonytalan.“ Sikerült, de erről majd legközelebb.

(Befejezése következik) PALÄGY1 LAJOS Demján Zoltán felvételei