Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-18 / 51. szám

— Előadás előtt mindig nagyon Ideges vagyok. Akkor nem lehet hozzám szólni. Nagy a feszültség bennem. Minden gondolatommal, minden porcikámmal az előadásra koncentrálok. Teljesen kizárom magamból a körülöttem lévő világot. Belépek a sátorba, vakítanak a fények, tapsol a közönség, de én nem látok, nem hallok semmit. Felmegyek a trapézra és előadom a számomat. S amikor bemutattam, akkor körülnézek. Jó érzés, ha sok embert látok a nézőtéren, ha tapsolnak, ha Jól szórakoztak. Akkorra már eloszlik minden idegességem, feszültségem. Nyugodt és boldog vagyok, de nem elégedett. Azt tanultam apámtól, hogy az ar_ tista sosem legyen elégedett. Mindig keresse egy-egy szám csiszolásának, tökéletesebb előadásának lehetőségét. Mindig tudjon valami újat, jobbat felmutatni. Bár még csak huszonegy éves vagyok, de azt mondják, hogy a trapézon bemutatott számom világszám. egyedülálló, hogy a Monte Carlo-i cirkuszi világfesztiválon kapnék helyezést, de mégsem hiszem, hogy nem lehetne Jobban megcsinálni. S pont ez a munkámban a csodálatos, a szép: keresni az új lehetőségeket, állandóan csiszolni a számot.

— A most bemutatott műsora hat-hét percig tart. Mennyi idő alatt „készült el“ ez a szám?

— Egy év alatt. S az év minden napján legkevesebb két óra hosszát gyakoroltam. Kitartóan. Mert az artistáknál nagyon fontos az akaraterő, a kitartás. Ha az ember már valamit százszor, ezerszer végigcsinált, akkor sem szabad megúnnia, abbahagynia. Hiszen itt a kitartás, az állandó gyakorlás hozza csak meg a kívánt e- redményt, a sikert.

— Mivel telik a szabad ideje?

— Ha a gyakorlás és az előadás után marad időm, akkor a kosztümeimen dolgozok. Azokat varrom, javítgatom, himzem. Meg el kell végezni a házi munkákat ts: mosást, takarítást, főzést. Általában naponta két előadást tartunk, így meglehetősen kevés a szabadidőm. Meg aztán, egy- -egy előadás nagyon kifáraszt, sok pihenésre van szükségem.

— Volt már balesete?

— Nem. Még egyszer sem estem le a trapézról. Csak próba közben, egy-két méter magasságból. Bár meg kell jegyeznem, hogy az artistáknál nem ritka a baleset. A gyakorlat azt mutatja, hogy egészségesen kevesen érik meg a 35—40 éves „nyugdíjkort“. Egyszer a nagynéném, amikor még nem használtak biztosítókötelet, leesett. Szerencsére apám elkapta. Pedig tízméteres magasságból zuhant. Semmi baja nem lett. Azonnal felmászott újra, és foly. tatta a mutatványt. De elég gyakoriak a szerencsétlen kimenetelű balesetek. Én a- zonban megszállottja vagyok a cirkusznak, s ha gyermekem lesz, s adottságot érez ehhez a munkához, megtanítom őt mindenre. Megtanítom őt arra, hogy sok-sok gyakorlással, kitartással minden elérhető, hogy az ember csodálatos dolgokra képes, ha van benne tehetség és erős akarat.

ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei

A fények kialszanak. A cirkusz kupolája alatt néhány másodpercre teljes a sötétség, majd minden reflektor egyetlen pontra irányozza fényeit: Janá- ra, a cirkusz csillagára, aki hófehér, áttetsző lepelben áll a porond közepén.

Most pedig a Slovan cirkusz legfiatalabb és egyik legtehetségesebb artistája mutatkozik be önöknek: Jana! Kérjük, hogy a mutatvány alatt fegyelmezetten vi. selkedjenek, ne zavarják az artistanőt előadása közben — hangzik a hangszórókból a konferáló felvezetése. A közönség elcsendesül, Jana jobb kezével megfogja a kötelet, két férfi a magasba, tíz méterrel a föld fölé,- a trapézra húzza őt fel. A fátyol lerepül, alatta felcsillan a mély dekoltázsú, flitterekkel díszített halványbordó kosztüm. Taps tör föl a nézőtérről. Jana meghajol majd a közönség csendben várja a mutatványt...

— Hány évesen lépett először a cirkuszi sátorba?

— Évekről nemigen lehet beszélni, hiszen a cirkusz világába születtem. Szüleim, nagyszüleim vándorcirkuszosok voltak, sőt még azok ősei is, családunk több nemzedékig visszamenőleg a szó szoros értelmében beleszületett a cirkuszba. Így aztán már mint járni tanuló gyermek ott lábatlankodtam közöttük. Ebben a világban éltem, nőttem fel, s élek ma is.

— Mikor mutatkozott be először a közönség előtt?

— Az is nagyon fiatalon volt. Hatéves még nem voltam, amikor már a családi számnál segédkeztem, közönség előtt. De a gyakorlás még ennél is korábban kezdődött. Négyéves koromban apám, aki szintén artista, rendszeres gyakorlásra fogott; Annyira érdekelt a cirkuszi munka, a trapéz, a kötél és egyebek, hogy nem hagytam neki békét. Mindig körülötte sündörögtem, s kértem őt, tanítson meg valamire. Ö pedig, nem sokat hagyta kéretni magát. Rendszeresen tornásztatott, számokat gyakoroltatott be velem. Látta, vonz a cirkusz, s van is hozzá tehetségem. Azóta, négyéves korom óta mindennap gyakorolok, a- pám felügyelete alatt.

— Hány éves?

— Huszonegy. De ezt a munkát nem lehet elég korán elkezdeni, s nem lehet úgy végezni, hogy az ember kihagy akár egyetlen napot is. A testet, az izmokat állandóan mozgásban kell tartani, hogy az inak ne szokjanak el a különös mozdulatoktól, hogy állandóan, megerőltetés hélkül tudjak a testemmel rendelkezni. A legigényesebb, legkülönösebb mozdulatokat el tudjam végezni, hogy hátrafelé teljesen összegöngyö- lödjek, s olyan képlékeny legyen a testem, mint a gyurma. Ez csak mindennapos, kitartó és fegyelmezett gyakorlással érhető el.

— Gyakorlás... Elnézést, de ennek kapcsán felvetődik bennem a kérdés: sosem Jutott eszébe, mondjuk még gyermekkorában vagy akár most is, a fenébe az egésszel, megyek játszani, szórakozni...

— Nem. Soha. Számomra ez a munka nem is annyira munka, mint kedvtelés. 1- mádom a cirkuszt, a trapézt, a tornát, a gyakorlást. Boldogtalan lennék, ha akárcsak néhány napra is abba kellene hagynom. November közepén befejeztük az idei szezont. Mögöttem van 314 fellépés. Fáradtságot, kimerültséget egyáltalán nem érzek. S egyáltalán nem örülök, hogy hazamegyünk, hogy Prágában egy panelházban kell majd élnem néhány hónapot. Talán az első egy-két hét kellemes lesz. Felváltani a lakókocsit a lakással, ahol van külön konyha, nappali és hálószoba, fürdőszoba, de az utána következő hetek már inkább gyötrelemmel telnek el. Számolom majd a napokat, mikor kerekedhetünk fel újra, mikor léphetek ismét a közönség felé. Mert én imádok dolgozni, és azt hiszem, így vagyunk ezzel mindannyian, cirkuszosok.

— Látom, szereti a munkáját. Azt a munkát, amely sok utazással és a veszély- lyel is jár, hiszen tízméteres magasságban elég egyetlen elhibázott mozdulat, és...

— Igen, e2t tudom, de a- pámtól nagyon jó iskolát kaptam. Hadd jegyezzem meg, hogy mindössze az a- lapiskolát jártam ki, az artistatudományt egyenesen a cirkuszban apámtól kaptam. S hiszek, bízok magamban, hogy nem lesznek elhibázott mozdulataim. Meg aztán, ott a derekamra erősített biztosítókötél, amelyet a földön a férjem tart a kezében. Tudom, nagyon ügyel, vigyáz rám, megóv a balesettől.

— Nem fél?

— Nem. Ezt a szót, félelem, nekünk, artistáknak még csak kiejteni sem szabad. Erre is már kiskoromtól apám tanított. Ha felmegyek a trapézra, nem ismerek félelmet.

— Soha?

— A cirkuszban soha.

— S mondjuk, ha itt a lakókocsiban előbukkanna egy kis egér.

— juj... Sikoltanék.

— Hogyan készül ezekre a lélegzetellálító mutatványokra, egy-egy fellépésre?

Pribisan János, a bozitai (Buzitka) Győzelmes Február Efsz gépjavítója

olyan ember, aki mindig és mindenütt készségesen segít, szó nélkül elvégzi társa helyett is a munkát, ha kell. Ha sürget a munka, éjt nappallá téve végzi fáradhatatlanul a teendőket, sokszor kisebb meghűlés, sem tartja vissza, hogy felüljön a KC—6- os répakiszedő nyergébe. János példás helytállásáért kapta „A kiváló munkáért“ kitüntetést.

Agócs József műhelyvezető, János közvetlen felettese mondja róla: — János bekapcsolódik a faluszépítésbe, a kulturális életbe, szerény, és sohasem húzódozik a munkától. Munkahelyén mindenki becsüli, tiszteli tudásáért, kitartásáért, vasakaratáért.

Jancsi gépjavító, de a legnagyobb idénymunkák idején gépre ül, legújabban pedig az anyagbeszerzés igényes feladatával bízták meg. Nincs a szövetkezetnek olyan gépi berendezése, amelyet ne ismerne. Szakmai tudását a ZENIT ifjúsági verseny országos döntőjében szerzett győzelme bizonyítja a legjobban. Az idén a Mimöftl Gép- és Traktorállomás a- dott otthont a mezőgazdasági gépjavítók országos ZENlT-versenyének, ahol a kerületi fordulók legjobbjai mérték össze tudásukat. A huszonkét versenyző közül János bizonyult a legjobbnak.

— Eleinte lámpalázas voltam — mondja —, de már az első „munkahelyen“, ahol a gyakorlati vizsgák folytak, megnyugodtam. Az E—512-es kombájn nem volt ismeretlen számomra, hiszen tizennégy évig dolgoztam ezen a gépen.

Nagy volt a konkurrencia, de János, aki már több szakmai versenyt megjárt, a negyedik elméleti kérdés után úgy érezte, hogy karnyújtásnyira van a győzelemtől.

— A tesztkérdésekre is jól válaszoltam, és megszületett életem legnagyobb sikere, országos első lettem.

Az alapvető lakatos-, hegesztő- és esztergályosmunkából álló klasszikus gépjavítási feladat is jól sikerült a losonci (Luőenec) járás versenyzőjének, s így a bozitai szövetkezet kiváló dolgozója nemsokára a KGST-tag- országok valamelyikében képviselheti hazánkat a ZENIT-versenyben, de addig is egy szovjetunióbeli jutalomutazáson vesz részt.

— Nagyon örültem az aranyéremnek, a tárgyi jutalmaknak és nem kevésbé a szovjetunióbeli útnak — ismeri el a győztes. — Ügy gondolom, hogy ez a siker a sok éves lelkiismeretesen, felelősségteljesen végzett munkának a gyümölcse és persze a- zoknak az ismereteknek, tapasztalatoknak köszönhető, amelyekre egyik napról a másikra nem lehet szert tenni, mert hiszen első próbálkozásra nekem sem sikerült.

Polgári László

A LEGJOBB