Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-11 / 50. szám
P rágában a Május 5. Kollégiumot orvostanhallgatók lakják. Ebben a kollégiumban tartják az Ady Endre Diákkör hétvégi klubosszejövete- leit, és itt található a kör krónikája is, amelyet jelenleg Demeter Ágnes vezet. LENNER EGON tudatosan készült a Károly Egyetemre, de kezdettől fogva tudta, hogy itt nagyon sokat kell hnajd tanulnia. Sikerült az első nekifutásra bevenni az iskola falait. Reggel fél héttől talpon van, délelőtt-délután szakmai gyakorlat, előadások, szemináriumok. Ha futja az idejéből, vacsora előtt alszik egyet, aztán éjfélig, éjfél után egyig is tanul. A gyakorlatokon, szemináriumokon visszakérdezik a tananyagot, feleltetnek, teszteket íratnak, a vizsgán pedig beszámítják az évközi eredményeket. Lenner Egon harmadéves, és az eddigi vizsgáinak hetven százalékát kitűnőre tette le. A maradék harminc százaléknak is nagyobb része kettes, és csak elvétve akad egy-egy hármas. Pedig sem az ő, sem a többi magyar ajkú diák indulása nem volt könnyű, főleg kezdetben, amikor keresni kellett a megfelelő kifejezéseket, szavakat. — Ez is jő valamire — mondja —, az ember nem bíz semmit a véletlenre, latinban is otthon vannak, de a helyesírással ..." — mondta neki egyszer az egyik csípősebb nyelvű tanársegédnő, de azután, hogy valakitől megtudta, hogy Ilonka nem valamelyik cseh gimnáziumból jött ide, hanem Nagymegyer- ről (Calovo), a tanárnő többet nem firtatta a helyesírási hibák okát. A prágai diákélet azonban nem csak tanulásból áll, hanem sok minden másból is. A vidéki diákok nem tagadják, hogy olykor nagyon hiányzanak a szülők, a testvérek, és minden, ami az otthonukat jelenti. Hogy miért ez az érzés, maguk sem tudják pontosan, talán a magány vagy a fáradtság idézi elő. De egy biztos, ilyenkor nincs rá más orvosság, minthogy felülni a vonatra és gyorsan hazautazni. És ők így is tesznek. — Nehéz ezt megmagyarázni — válaszolja a nagymegyeri Paxián Ilona, de az embernek van otthon egy szobája, amely most üres, és csak rá vár, akárcsak a szülők. Tudja, hogy az édesanyja könnyes szemmel fogadja, és ismét a lelkére köti, hogy írjon. — És írtok? — faggatom őket, és megint Ilonka válaszát idézem. — Amikor otthon vagyunk és megígérjük, hogy írunk, szinte fel sem merül bennünk, hogy esetleg el is feledmindent pontosan megtanul, felkészül, ha szükséges, megkeresi a kifejezéseket a szótárban, sőt, elmondja hangosan is, hogy csak valami hézag ne keletkezzék ... Egon gyerekkorától orvosnak készült, azért, mert mindig nagyon félt a fájdalomtól, s nem akart beteg lenni. Ügy gondolta, ha orvos lesz, gyorsabban tud majd magán és másokon segíteni. Néhány orvostanhallgató a szülei foglalkozását folytatja, és velük bizony nehéz lépést tartani, hiszen szinte majdnem mindent tudnak. Aki ide jön, annak jó idegekkel kell rendelkeznie, nem szabad, hogy a kezdeti nehézségek vagy például a vér láttán megfutamodjék. Egonnak előnyére vált, hogy gyerekkora óta sokat szavalt, szerepelt a nyilvánosság előtt, úgyhogy most már magabiztos a fellépése. DEMETER ÁGNES és FELEDI KATALIN negyedévesek, PAXIÁN ILONA pedig harmadéves. Az első felvételi vizsgán nem jutottak túl, de azok között voltak, akikben a vizsgáztatók tehetséget láttak, és azt tanácsolták nekik, hogy dolgozzanak az orvosi egyetem prágai klinikáin, kórházaiban, jelentkezzenek előkészítő iskolába és egy év múlva próbálkozzanak újra a felvételivel. És a három lány elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba ... — Emlékszem — meséli Demeter Ágnes —, amikor először utaztam haza. Édesanyám nagytakarítást rendezett, éppen az ablakot mosta, amikor megérkeztem. „Jaj, édes lányom, ugye soha többet nem hagysz itt bennünket, nem mégy vissza?!“ — mondta. Ágnes nem szólt semmit, csak megölelte az édesanyját, s amikor az egy kicsit megnyugodott, mondta meg, hogy bizony visszamegy, vissza kell mennie. Hiszen dolgozik, takarít, hordja a betegeknek az ételt, s tavasszal, ismét jelentkezik az egyetemre. És ez így is lett. Szorgalmasan tanult az előkészítő iskolában, amelyre az Orvosi Egyetem külön fizika-, kémia- és biológiatankönyvet ad ki, szorgalmasan tanult. Az iskolában tanultaknak és a kórházi gyakorlatnak később, orvostanhallgatóként nagy hasznát vette. „Vannak ugyan olyanok, akik ismerik a tananyagot, és lehet, hogy még a kezhetünk ígéretünkről. Aztán amikor visszajövünk Prágába, gyorsan hozzá kell látni a tanuláshoz, telnek-múlnak a napok, hetek, s egyszerre csak arra ocsúdok, hogy jaj, hiszen még mindig nem írtam ... A fiúk könnyebben elviselik a magányt. És ha a betűk már nem kötik le a figyelmüket, bűvészkednek, mint Egon egyik szobatársa is teszi, vagy sportolnak. A lányoknak viszont szükségük van társra. Ismerkednek a környezetükkel, az emberekkel, köztük a fiúkkal is. — Ez a nagy kérdés — mondja Demeter Ágnes —, hogy mit és hogyan. Én is járok egy nagyon rendes, okos fiúval. Néhány évvel idősebb, mint én, dolgozik. A szüleim pedig félve figyelik, hogy mi lesz, befejezem-e az iskolát, s ha igen, hazamegyek-e. Amikor eljöttem, ez föl sem merült, de most már napirenden van. Először elég nagy lett a feszültség köztem és a szüleim között. Ők idősebbek, tapasztaltabbak, ismerik az életet, nekem meg itt az érzelmeim és a megérzéseim, mert nemcsak szeretem, bízom is benne ... — Mi különben azért is járunk az Ady Endre Diákkör hétvégi találkozóira, hogy valamelyest feloldjuk ezt a feszültséget — mondja Feledi Katalin, a- mikor Demeter Ágnes előveszi a testes krónikát. — Nemcsak azért járunk ösz- sze, mert az anyanyelvűnk összeköt bennünket, hanem elbeszélgetünk, szórakozunk, művelődünk. Másnap aztán még a tanulás is könnyebben megy ... — Tavaly márciusban például egy sörözőben voltunk. Lefoglaltuk magunknak a fogadót — folytatja Demeter Ágnes, a krónikás, és mutatja a találkozón készült fényképeket —, voltunk vagy hetvenen-nyolvanan, beszélgettünk, szórakoztunk, énekeltünk. Ilyenkor mindenki elmondja, mi újság az ő sulijukban, meg hogy mi újság otthon, mit írnak a szülők, testvérek, és utána sokáig mindenki csak erről a találkozóról beszél. Arról, hogy milyen jó együtt lenni, Az Ady Endre Diákkör tagjai régen az Arcóba jártak, mi már ezzel felhagytunk, de azért találkozunk, ismerkedünk egymással, és ha kell, segítünk is egymásnak, hiszen ki segítsen, ha nem mi. NEMETH ISTVÁN A szerző jelvételei Lenner Egon Demeter Ágnes Feledi Katalin Paxián Ilona Ildikó, a műhelyvezető A komáromi PRIEMKO szolgáltatóüzem küldetése: a lakosság igényeinek kielégítése. A járás legnagyobb ilyen jellegű üzeme a szolgáltatások 34 százalékát nyújtja. A szokványos szolgáltatásokon kívül, mint a- milyen a fehérneműmosás, a ruhatisztítás, a cipőjavítás stb. — újakat is igénybe vehet a lakosság a PRIEMKO kirendeltségeiben. Varrnak pl. ágyneműt, s vállalják a legigényesebb szűcs- és kárpitosmunkákat, hogy csak ezt a hármat említsük. Az utóbbit az üzem igazgatósága csupán nemrég vezette be kísérletileg. Bevált. £s ez nem csupán a lakosság fokozódó érdeklődésének, hanem a PRIEMKO kárpitosai kifogástalan munkájának is köszönhető. A műhelyt a 23 éves Lackó Ildikó vezeti. — Kell-e bátorság ahhoz, hogy valaki i- lyen fiatalon vezetői posztot töltsön be? — Egyelőre nem voltak különösebb gondjaim. Fiatalok vagyunk valamennyien, ismerjük egymást vagy még szakmunkástanuló korunkból vagy pedig a gimnáziumból, ahol esti tagozaton érettségiztünk. Ez nagyon jó, mert nem kell magyaráznom e- gyetlen új munkamenetet sem. Szakképzett a műhely valamennyi dolgozója, közösen vitatunk meg minden új feladatot, együtt döntjük el, milyen munkamenet a leggazdaságosabb és a termelékenység szempontjából legmegfelelőbb. A műhelyben szünet nélkül kattog a három varrógép, a tűzőasztalnál négyen a habszivacs betéteket „öltöztetik“, hosszú tü- zőtűkkel a matracokhoz rögzítik a kifeszített bútorszövetet. A sarokban régi fotelek, de új fekvőhelymatracok is láthatók. — Én szívesebben kárpitozom az új bútorokat, de van, aki a régi ülőgarnitúrákat szereti újjávarázsolni. Ehhez már sokkal több türelem és szakértelem kell, a korszerű behúzási módszer az ilyen bútorokon nem nagyon alkalmazható, viszont az új darabokkal gyorsan elkészülünk, szinte néhány órán belül látjuk munkánk eredményét. — Tudom rólad, hogy SZISZ-alelnök vagy, és hogy műhelyeddel bekapcsolódtál a szocialista munkaversenybe is. — Még nincs aranyfokozatunk, sem másmilyen elismerésben nem részesültünk, még minden előttünk áll. De nem vagyunk türelmetlenek. Szeretünk itt dolgozni, és a mesterségünket is szeretjük. Fiatalok vagyunk mindnyájan, nincsenek nézeteltéréseink, és úgy érezzük, hogy az üzemben mindenkinél nagyobb az esélyünk bebizonyítani, hogy lelkes kis csapat vagyunk. Negyed négy, a műhelyben mindenki lassan szedelőzködik. Ildikóval még néhány percig nézegetjük a bútorszövet-választékot, amely lehetne gazdagabb is, jegyzi meg a műhelyvezető a kijárat felé menet. Eltelt egy munkanap, Ildikó elégedett. Zácsek Erzsébet Este egy prágai kollégiumban
