Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-04 / 49. szám

kkortban tizenöt évesek voltunk,

A

és — mint utólag megtudtam — majdnem egyszerre maradtunk ki az iskolából. Mindjárt az első negyedév után. S habár a nevelők megkönnyebbülve sóhajtottak jel, tanítóink őszintén sajnálkoztak távozásunk jeleit. Nem csak azért, mert amúgy is kevesen jelentkeztek a mezőgazdasági technikumba, hanem úgy gondolom, tisztán emberi szempontok is közrejátszottak a sajnálkozás kialakulásánál. f — Anyuka — mondta anyámnak Bozsek, az osztály főnököm —, ha meggyógyul a fiú, hozza el újból, visszavesszük. Kevés ma a jó tanulónk. Tudja, a mezőgazdaság nem nagyon vonzza az ifjúságot. Így bizonyos engedményekre kényszerülünk a jelvételi vizsgáknál. De a Ferit akármikor visszafogadnánk. Igaz, nagy kópé, ám máskülönben ... — itt megakadt. Nem akart szemembe dicsérni, nehogy elbízzam magam. Tehetetlenül széttárta karját.

Anyám néhány érthetetlen köszönő szót mormolt. Elhagytuk az iskola épületét...

Az autóbuszmegálló az utca másik oldalán volt, éppen az iskola kapujával szemben. Alig értünk át az úttesten, a kereszteződésnél befordult az autóbusz. Karosszériája keservesen zörgött.

— Egyszer szét fog esni — jegyezte meg a várakozók közül valaki. Néhányon ócskavasat emlegettek.

Beszálltunk. A motor berregett, émelyítő, gyomorfelforgató benzinszagot árasztva.

Ekkor jelent meg a kapuban Attila. Kedvenc öltözéke — a bordó melegítő — térdénél nevetségesen kinyúlt. Futva közeledett.

— Feltétlenül írjál néhány képeslevelezőlapot! Színeseket! — kiabálta, mert' a busz már indult.

Ígérőén bólintottam. Ügy is írtam volna, ha nem kér meg rá.

Attila Cilinek csapta a szelet. A fiú csúnya volt. A lány szenvedélyesen gyűjtötte a képes levelezőlapokat. Attila s.here attól függött, mennyi ilyin levelezőlapot tudott szerezni Cilinek. Attila a Itgjobb barátom volt a suliban. Én pedig a Tátrába■> indultam több hónapos kezelésre.

A képes levelezőlapokat hűségesen küldöztem. Választ egyikre sem kaptam. Sejtettem, Cili gyűjteményét szaporítják.

Eltelt egy év. Már hazajöttem a Tátrából. Sokat olvastam, unatkoztam, színésznőknek irkálgattam elragadtatott leveleket, melyekben ilyen mondatok fordultak elő: „Egyetlen vágyam, hogy Öntől, igen tisztelt Művésznő, egy csekélyke emléket kapjak, őszintén remélem, kitalálta kívánságomat, és hamarosan elküldi autogrammal ellátott fényképét.“

Azután naponta lestem a postást. Nem hiába! Sűrűn érkeztek a fényképek. Négy vastag album őrzi őket. Minden vendégemnek megmutattam.

Egyszer, estefelé, mikor már lefekvéshez készülődtem, csengettek. Az ajtóban volt osztályfőnököm, Bozsek állt, mögötte kis híján az egész osztály. Mint valami vég nélküli karaván tódultak be a lakásba. Csevegtek, nevetgéltek. Anyám a szomszédba szaladt, székeket kölcsönözni. Közben amazok letelepedtek az asztalra, meg mindenre, amire csak rá lehetett ülni.

— Mindnyájan itt vagytok? — kérdeztem. Kiderült, néhányon az állomáson maradtak.

,— Attila is? — érdeklődtem csalódva. ö már nem jár. Kimaradt. Amikor te eltávoztál, hazament látogatóba. Többé visz- sza sem jött. Falujukban a patak vizét más mederbe irányították. Az új medret hatalmas kövekkel falazták ki. A patakparton keskeny síneken elhagyatott csillék pihentek. játék közben egyikük véletlenül elindult, szétroncsolta Attila lábát. Amputálták ...

ozsek felvilágosítása szíven ütött. •JT’* — Tehát ö is? ö is szerencsétlen? — sajnálkoztam félhango- B J san.

Csakhamar szedelözközdtek. Sietniük kellett, nehogy elkéssék a vonatot. Tanulmányúton jártak, néhány közép-szlovákiai termelőszövetkezet érdekelte őket.

Vidáman búcsúztak. Javulást kívánva zajosan tódultak kifelé. Anyám éppen az u- tolsó két széket cipelte, amire még szükség lett volna, hogy mindenki leülhessen. Nyomban sarkon fordult, és indult velük vissza a szomszédba...

Éjszaka le sem hunytam a szemem. Csak reggel felé aludtam el nagy keservesen. Almomban Attila hangját hallottam, amit fura tölcsér formájú valamibe ordítja sírós hangon: „Küldjél tátrai képes levelezőlapokat! Színeseket! Cili ■csak a színeseket gyűjti!"

Bánkódtam, mert a fiúktól elfelejtettem megkérdezni Attila címét.

Telt-múlt az idő, egészségi állapotom lassan javult. Már a két év kötelező katonai szolgálaton is szerencsésen túljutottam, mintha a tüdőmnek soha semmi baja nem lett volna. Mikor leszereltem, munka után néztem. S mivel még így is nagyon egyedül éreztem magam, megnősültem.

Este van, kilenc óra felé közeledik karórámon a ■ foszforeszkáló mutató. Óvatosan botorkálok az állomás felé. Az egész város fel van túrva, vízvezetéket fektetnek le.

Attila kitöri az ép lábát! — gondolom bosszúsan, és jellélegzem, mert célhoz értem. Kevesen lézengenek a peronon.

Két hete, hogy az Attila levele megérkezett. Azt írta, egy ócska, még az iskolában használt notesz lapján bukkant rá a címemre. Nagy vonalakban ecsetelte a balesetet. Most varrni tanul, szabó lesz belőle, ez ülő- foglalkozás, jövőre végez. Szavai erőszakolt vidámsága mögött megéreztem: szenved.

Feleségemmel gyors, költségvetést készítettünk. Azután, postafordultával meghívtam, töltsön nálunk néhány napot. A meghívást köszönettel elfogadta. Ma reggel megérkezett a távirat, amelyben jövetelének pontos idejéről értesített.

Most itt topogok a kormos vaskorlát csábításának ellenállva. Azért sem hojolok át rajta, nem nézem meg, jön-e már a várva várt. gyors. A következő pillanatban megszólal a hangosbemondóban egy náthás hang, és bejelenti, a gyorsvonat harminc percig késik. . i,- ^

— Még ez isi — sóhajtom elkeseredetten. Odahaza vendégeink varrnak, felfordítják az egész lakást, táncolnak, muriznak. — Szegény asszony, • vajon hogy birkózik meg e- gyedül a háziasszony feladatával? — sajnálkozom feleségem felett. Igaz, sajnálatomba némi káröröm vegyül. Az ő ötlete volt mára vendégeket hívni, viselje hát a következményeket. Attila érkezésére csak néhány nap múlva számítottunk.

— Megismerem-e még? — töprengek félhangosan. Vadul szívom a cigarettát. Győr.san kiszámítom, azóta hét év telt el. Hét év! Azt mondják, az entber hétévenként gyökeresen megváltozik. Nem fogok ráismerni.

Idobom a cigarettát. Micsoda boE

lond vagyok! Hiszen műlába van. Egészen biztos, hogy sántítani vagy bicegni fog. Észre kell hogy vegyem. '

— Végre!

Megfeledkezem az eddigi óvatosságról, rádőlök a koszos korlátra. Kabátomat máris koromfolt csúfítja. Nem sokat törődöm vele. Farkasszemet nézek a közeledő mozdonnyal, hűségesen világít, Attila barátsága parázslik benne. A gyorsvonat fékez, megelevenedik a pályaudvar, az előbb még alig volt itt valaki, most meg zavarban vagyok, hogy fedezem fel a sokaságban rég látott barátomat. Még elmellőzzük egymást.

Izgatottan nyújtogatom nyakamgt, itt-ott meglöknek, igaz is, mit állok az útban.

— Szervusz Feri! — ejti ki szorosan mellettem az üdvözlő szavakat. Összeölelkezünk, Szorongatjuk egymás kezét. Az érkezettek szétoszlanak, a gyorsvonat folytatja útját. Mi is elindulunk..:

Nem sántít. Legalábbis nem úgy, nem o- lyan feltűnően, mint azt én elképzeltem. Torkom összeszorul. Attila, aki valaha vörös melegítőben szaladgált, itt megy az oldalamon. Milyen lassan lépked!

Hallgatunk. Csak a művégtag beszélget csikorogva. Emlékszem, hányszor szidták az iskolában, amiért állandóan rohant. Egyszerűen nem tudott lassan járni. Olyan volt, mint a törött lázmérőből kiszabadult higany. Mindennel összeütközött, mindenütt ott volt, ahol nem kellett volna.

Borzasztó ez a lassúság.

Megáll. Bőröndjét átteszi egyik kezéből a másikba. Én ökör! Erőszakkal elveszem tőle.

— Nahát, mi van ebben, tégla?

Felnevet.

■— Anyám néhány dolgot becsomagolt. Belém kapaszkodik. Meglepődve tapasztalom, néha elveszti egyensúlyát.

— Készakarva otthon hagytam a botomat *-> magyarázkodik.

— El sem hiszem, hogy máskor bottal jársz. Meglepően jól taposol...

— Ugye? Sokan mondják, alig vehe.tö észre, hogy...

Örülök, hogy sikerült megvigasztalnom. Az út felénél fáradtan visszafogja az amúgy is lassú iramot. Görcsösen kapaszkodik belém.

— Tudod, egészen Zólyomig álltam.

— Miért? Hiszen neked ülőhely jár!

— Jár, jár... Utálom, ha sajnálnak! Azért hagytam otthon a botot. Amint észreveszik kezemben, rögtön felugrálnak, még az ö- reg nénikék is átadják helyüket.

— Jó, én értelek, de azért a fővárostól Zólyomig állni, ez mégiscsak túlzás. Sebaj, majd nálunk megpihensz! — közben a lakásunkban folyó eszem-iszomra gondolok, a mulatozó zajos társaságra. Ki tudja, mi-' kor óhajtanak hazakecmeregni?! Ennek a szegény fiúnak meg pihenésre lenne szüksége.

— Helyben vagyunk — mondom, és vezetem befelé...

Anna, a feleségem elnézést kér 'a vendégektől, tovább szórakoznak, harsog a gramofon.

Anna hideg vacsorát tálal. Attila a bőrönddel bajlódik, kinyitja, mentegetőzve kiüríti tartalmát. Néhány kiló egészséges, hibátlan alma, fehérbab, öt liter mák, kemény, szeletelhető szilvalekvár, hatalmas zacskó szárított gomba, csupa olyan dolog, amely a városiak számára felbecsülhetetlen érték. Párocskám arckifejezéséröl észreveszem, most lázasan számol, összeadja, mennyibe kerülne a mák, a szárított gomba, ha meg kellene venni.

Attila alaposan megéhezett az úton. Mindketten kiszolgáljuk, körülugráljuk. Feleségem a máknak, én a barátomnak örülök.

— Hét év! Milyen hosszú idő! — érzel- meskedem, és elnézem a fiút. Testalkata még kamaszos. Megnyúlt, megcsúnyult. Nagyon csúnya! Bármennyire szeretem, ez az igazság. Nehezen fog megnősülni. Ráadásul még a lába is... Hangja olyan, mint, egy pubertásban lévő kakasé.

— Ugye, ronda a hangom? — szólal meg, mintha kitalálta volna legtitkosabb gondolataimat, — Pedig már az orrmaduláimat is kivétettem... — tárgyilagos minden szava.

Ez a fiú tisztában van vele, hogy nem szép. Legalább csinos volna, dús hajú, vonzó arcú, akkor a nők nem törődnének a műlábával.

z asszony bekukkant a vendégekhez, néhány percig egyedül maradunk.

— Van-e már szeretőd? — szalad ki a számon a kérdés.

Tagadóan megrázza keskeny, hosszúkás fejét. Madárarcára szégyenkező bánat telepszik. Sűrűn pislog. Á hím bánata ez, a- miért elkerülik a nőstények.

— Csak rám kell nézni... — válaszol.

— Nincs igazad! — vágok hevesen a szavába, de benn egy hang makacsul ismétli: igaza van, igaza van.

— És Cili? — kérdezősködöm.

— Férjhez ment — pattan a válasz. Utána kínos csend.

— Csoda jól mulatunk — szól be az asz- szony. — Jó volt a vacsora? — egy szuszra összehadar mindenfélét.

— Gyeret — mondom Attilának, és betessékelem a nappaliba. A szőnyegeket felszedték, a kisebb bútordarabokat áthordták a másik szobába. A dohányfüstöt vágni lehetne.

Azt hittem, kellemetlen lesz neki az életerős fiatalokból álló társaság. Tévedtem. Szeme felcsillant.

— Hol szedted ezt az antik lemezt? ■—\ kiabálják, mikor megszólalnak a keringő bevezető akkordjai, de azért nem maradnak állva.

Attila, még mielőtt felocsúdnék, felkéri a feleségem. Szegény asszony, kétségbeesik, segélytkéröen néz rám. Vállat vonok, nem tehetek semmit, egyszer kibírod. A fiú ügyesen forgatja. Nagy ég! — rémüldözök, csak el ne essenek. Á lemez lejár, Attilát bemutatom a társaságnak. Igazi hős! Hitetlenül bámulják, féllábúról beszéltem nekik,

ez meg úgy táncol, mint valami parkett- -táncos.

Attila kivergödik a táncolók közül. A twiszt már nem neki való.

— Adj egy széket — kérlel. Leül. Ép lábát keresztbe teszi a protézison, így nem látszik a behorpadt térd...

Péter távozik elsőnek Alicávál. Utána már felbomlik a társaság. Ásítanak, megköszönik a vendéglátást.

— Cuki volt, legközelebb hozzám jöttök — kiabálja Klinkó Józsi. Mielőtt olajra lépne, sikerül lekapcsolnom.

— Hohó! Segíts vissza tolni a szekrényeket. A többit már mi is rendbe tesszük Annával.

észségesen segít. Negyedórán beK

lul minden a helyén van. Szerencsére nincs sok felesleges holmink. Az asszony söpröget, én az ablakokat nyitogatom buzgón, kiengedem a cigarettafüstöt.

— Nemsokára lefekhetsz — vigasztalom Attilát.

— Ugyan már, mit vagytok megijedve! Nem vagyok álmos. Inkább hozzál nékem ragtapaszt, ha van belőle véletlenül itthon... — Minek az? — csodálkozom.

— Feldörzsöltem egy kicsit... Évek kellenek, míg megkeményedik a bőr...

— Rögtön hozom -— szaladok a konyhába. — Légy szíves, hagyd ezt abba — szólok rá az asszonyra, aki mosogatni készül. — Adjál ragtapaszt! Szegény kölyök, a protézis vérig kidörzsölte a lábcsonkját... Azután menj, ágyazz meg neki. Utána én is segítek, majd törülgetek, hogy hamarább ágyba kerülj.

— Az jó lesz, holtfáradt vagyok.

Anna gondosan megágyaz a nappaliban, aztán kimegy a konyhába, az edénnyel csörömpöl.

Attila letolja a nadrágját... Valamit babrál... Lekapcsolja a műlábát. Nem merek e- gyenesen odanézni, hátha kellemetlen neki az érdeklődésem. Abban a pillanatban akaratlanul meglátom a csonkot. Sokkal .soványabb, mint az egészséges láb ugyanazon a helyen. Sietve jó éjszakát kívánok, és a szokásos „holnap is lesz egy nap, majd reggel folytatjuk a beszélgetést"-tel magára hagyom.

Éjfél már elmúlt. Anna és én birkózunk a temérdek edénnyel. Alig szólunk egymáshoz. Szemünk majd leragad, de egymásra nézünk, és dacára annak, hogy nincs jó kedvünk, elnevetjük magunkat.

Anna abbahagyja a gyerekeskedést. Elkomolyodik.

— Te, Fért, mondd, „az „...“ ott"... nagyon csúnya neki?

— Nagyon! '

<— Kár érte.

— Kár...

Végeztünk. Elrakjuk az edényt, eloltjuk a villanyt. Egyszerre lépünk be a szobába, ahol a hangulatlámpa gyér fényt ont. Attila egyenletes szuszogással alszik. Lábujjhegyen lépkedünk. Hirtelen megdermedünk. Rémülten összebújunk, kapkodó mozdulatokkal keressük egymás kezét.

Abban a sarokban, amelyik a legmesszebb esik Attila fekhelyétől, valami áll... egy láb... nadrágostul, zoknistul, cipőstül, nekitámasztva a falnak.

Szívünk a torkunkban dobog. Anna meglódul, s minden óvatosságról megfeledkezve hangos zokogással berohan a hálóba.

— Csitt, te bolondos, csendesen!

Bebújik a paplan alá. Kicsi gombóccá zsugorodik, úgy sirat... Később csend lesz, úgy látszik, elaludt.

Megrázó látvány volt, annyi szent. Én balga meg azt hittem, hogy Attila megszokta, megszerette a műlábát, hogy összeforrt vele. Hiszen nagyszerűen jár, táncol... A legtávolabbi sarokba hurcolta el! Mennyire gyűlölheti! Vajon hogy vitte odáig? Négykézláb mászott? Vagy csúszott?

Reggel furcsa, rémítő zajra ébredtünk.

— Mi ez a döngetés? — kérdezte riadtan Anna.

— Attila ugrál. Most megy a lábáért. Nagy Zoltán illusztrációja-rmrrarrrrmmmmamamas

Ardamica Ferenc:

«SADOKMN