Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-27 / 48. szám

A z öreg megállt az udvaron, és elgon­dolkozva nézte a kert végében kez­dődő nádtengert, s azon túl a tő apró hullámait görgető, napfény csillogtat­ta, Játékos vizét. Ősz volt már. Bágyadtan mosolygós bár, de a dér reggelente jégbolyhos fonalakká merevítette a rozzant kerítés pókhálóit. A tóparti sás rég megfakult, a zörgő levele­ket szürke pelyhekkel szórta tele a kifeslett bugájú gyékény. Barnászöld volt a tó vize, és lassan, ahogy az éjszakák hűvösödtek, rrtind tisztább, mind áttetszőbb lett. Az öreg ott állt az udvaron, nézte a ná­dast, a tó vizén ringatózó néhány csónakot, és emlékezett. Sokat horgászott ö is fiatal korában. A halászat sok fortélyát .is eltanulta öregap­jától, aki akkoriban a falu elsőszámú pá- kásza volt. Nagyapját különc, bogaras em­bernek tartották, és a parasztok, akik gyak­ran látták őt hajnalok hajnalán a tóból előgomolygó ködben felbukkanni, majd nesztelenül eltűnni, néha vele ijesztgették engedetlen gyereküket: Vigyázz, mert oda­adlak a yén pákásznak, az majd követ köt a nyakadba, őszt a tóba veszejt, mint egy macskát... Az öreg is, mint a nágyapja, , egyszerű, csöndes szavú ember volt. És magányos is, amióta a felesége és a fia meghalt. Fia gyógyíthatatlan betegségben, hosszú ideig szenvedett, és amikor meghalt, az anyja, ez a száraz kis öregasszony egy hónap el­KULCSÁR TIBOR ROVATA és a kapát vállára fektetve felballagott a kertből. Tengerit morzsolt a tyúkoknak, azok fázós sietséggel kapkodták össze a szemeket, mert érezték a közelgő alkonya- tot, amely már kilépett a nádasból, és a kertkapu; félé lopakodott. Egy nagy szürke kandúr puhán leugrott a fapakás; tetejéről, és farkát magasra tartva, a# öreg lábához törleszkedett. — Éhes vagy te is? — nézett le az öreg a jeles égérvadászra. — Na- gyere — mond­ta, és belépett a tornácra. A macska enge­delmesen követte. — jó napot! — hallotta, hirtelen az, utca felől. A kapuban egy, farmerruhás, rövid hajú fiú állt, kezében -sporttáskát és bőr­tokba bújtatott horgászbotot tartott. Bodnár Pál: múltával követte fiát a domboldalon meg­húzódó gesztenyefás tenyérnyi temetőbe. — Elegem van az örökös robotból! — jelentette ki egy napon összeférhetetlen me­nye. — Pistikét is csak elrontja. Már az anyját alig ismeri, úgy magához szoktat­ta... Aztán összecsomagolt, és a keservesen síró gyerekkel együtt a városba költözött. Az öreg egyedül maradt. A napok meg­fakultak, hónapok, évek teltek el ünnepte- len egyformaságban. Tizenöt éve élt már, magányosan a tóparti vályogfalú, csérépt.e- tős kis házban. Megművelte jóföldű kertees- kéjét, gondozta az árnyas szőlőlugast, a- melynek félig vad tőkéi minden ősszel sa- vanykás, de gyorsan bódíió borral ajándé- kozták meg őt. A kamrában egy erős don- gájú, hasas hordóban most is javában forrt már a szőlőszemek leve, pezsegve dobálta ki magából a héjon kívüli világ minden be­lehullott szennyét. A bor forrt, az öreg pedig vállára vette a górévágókapát, és kiballagott a kertbe. Megállt a félig már kopasz diófa mellett, és szemügyre vette az őszi napsütésben óvatosan sütkérező, kincseitől megfosztott tenyérnyi kertet. A tengeriszárak száraz szigorúsággal á- gaskodtak, és a zörgő levelek a szél min­den mozdulására rekedten suttogták egy­másnak a nyár meleg bőségének legendá­ját. Az üres csuhák szomorúan meghajol-^ tak, mintha csak a bennük született arany­ló kukoricacsöveket gyászolnák, amelyek ott száradtak az agyaggal tapasztolt pókhá­lós padláson. Az öreg leemelte válláról a kapát, és lassan, módszeresen munkához látott. A szerszám szabályos időközökben lecsapott, az egyenes tartású tengeriszárak pedig alá­zatosan rakásra'feküdtek, és várták, hogy kévébe kötve egymáshoz támaszkodhassa­nak. Szinte észrevétlenül lett késő délután. Az öreg abbahagyta a munkát,. egy hosszú pillantással felmérte a lábon maradt részt, — Adjon isten — mondta az öreg,, és hu­nyorogva nézett a kapuban álló fiúra, aki mintha a vállán tartotta volna a nyugodni készülő napkorongot. — Itt lakik Ács János? — kérdezte a fiú, és megfogta a kiskapu kilincsét-. — Engem keres? Kerüljön beljebb. A fiú belépett az udvarra, bezárta maga mögött a kaput, és megállt az öreg előtt. Az fürkészve végigmérté, és megkérdezte? — Mi járatban, fiatalember? A.fiú.egy pillanatig alföldét nézte, aztán? felemelte a tekintetét ás frregszólált: — Hát, hogy is mond jam ... Szállás kel­lene. A kocsmában azt mondták, hogy maga egyedül lakik, úgy gondoltam, ha szépen megkérem, talán itt maradhatok ma éjsza­kára. ÉS' nem is gondoltam ingyen, ; . Az Öreg végigsimított sercegő ezüstboros­tával borított állán, aztán ajtót nyitott. A macska nesztelnül surrant be az embe­rek lába mellett. — No, jöjjön beljebb, megbeszéljük a dolgot. Villanyt gyújtott, és az egyik székre mu­tatott. — Hát isten hozta, ha már itt van. Ül­jön le. A fiú a sarokba állította a horgászbotot, táskáját a karosládára tette, leült és körül­nézett a konyhában. Minden ismerős volt. Az ablaknál a fél .évszázad éjszakáinak ál­mait őrző régi heverő, a fehérre mázolt emeletes konyhaszekrény, a megfakult ké­pek a falon, a kormos üstökű' kis csikótűz- hely. A öreg merített a vizeslócán álló vödör­ből, ivott egyet, aztán leült a'lá'dára: Büty­kös ujjait összekulcsolta az asztal lapján és így szólt: — Itt maradhat éjszakára, hiszen már majdnem sötét van, és’ hova is menne már ilyenkor. Kicsit elgondolkozott, aztán folytatta: — Talán nem is helyes, hogy egy. idegent engedek be éjszakára, de nincs tőlem mit elvenni, meg maga nem is néz ki olyan­nak ... Sóhajtott. — Enni Is kéne már valamit, de csak szalonnám van, nem tudom, szereti-e? A fiú a táskáért nyúlt, és szépen csoma­golt egész sült csirkét húzott elő. — A városban vettem, és magát is meg­kínálnám, ha meg nem sértem. Az öreg meglepetten nézett a fiúra, gon­dolkozott, mit is mondjon hirtelen. Meg­csóválta a fejét, de aztán bólintott. — Köszönöm, elfogadom, bár nemigen il­lik, hogy a vendég traktálja a házigazdát. Tudtam én, hogy rendes ember maga . .. A konyhaszekrényből két tányért, pohara­kat- és egy üveg bort vett elő. Kenyeret, kést tett az asztalra. Leült, és töltött a poharakba. — Nem éppen tokaji, de azért egyszer meg lehet inni. Na egészségére! Aztán kenyeret szelt, és ettek szótlanul. A macska megérezte az étel szagát, felug­rott a ládára az öreg mellé és sürgetően megbökdöste orrával a kopott zakó meg- foitozott könyökét. Az öreg néhány értékte­lenebb darabot tett a sültből egy újságpa­pírra és, a macska elé tolta. A szürke kan­dúr szemmel látható élvezettel látott a táp­lálkozáshoz, néha összeroppantott egy-egy vékonyabb csontot. — Nélküle mindent összerágnának az egerek — mondta magyarázólag az öreg. — Különösen ilyenkor ősszel, hogy befelé hú­zódnak a kertből, de ez még a patkánnyal is elbánik. . Amikor már csak a csontok meredeztek a tányérokon, az öreg újra töltött. Katujiíiékiöl? -- kérdezte, hogy vala­mivel elkezdje a beszélgetést. — Igen, két. hete szereltem le — mondta a fiú, és zsíros ujjait a zsebkendőjébe tö­rölte. — Csak abból gondoltam, hogy a maga­forma fiatalemberek mostanság nemigen járkálnak ilyen rövid hajjal. Na, vegyük fel! Ittak, aztán megint csak hallgattak. A macska befejezte az evést, leugrott a ládá­ról, és a tűzhely mellé telepedett. A fiú félratolta az üres' poharat, és hir­telen elhatározással kigombolta zakóján a zsebet. Egy régi fényképet húzott elő, és szó nélkül az öreg elé tette. Az először ér­tetlenül .nézett vendégére, aztán felvette a fényképet az asztalról és közelebb emelte a szeméhez. A fényképen tíz-egynéhány év­vel ezelőtti önmagát látta, amint ott áll a ház előtt ünneplőben, kalapban, egy rövid- nadrágos, durcás képű kisfiú kezét fogva.. Megfordította a fényképet, amelynek a hát­lapján szép, írott betűkkel ez állt: „PISTI­KE NÉGYÉVES“. — Akkor maga... Akkor te... — Igen, nagyapa. — Anyád? — Egy éve újra férjhez ment. Nem tu­dok egy idegennel egy lakásban élni, aki ráadásul elvárja, hogy apámnak szólítsam. Sohasem .jöhettem ide, anyám megtiltotta. De most már nagykorú vagyok, és ha meg­engedi, itt maradok magával... V. L.: A koncert című írása a múltkorinál kevésbé tetszett. Az elbeszélés szerkezete laza, széteső, 'cselekménye nem lép túl az események elmondásán, nyelvi és stiliszti­kai szempotból is kidolgozatlan. Ex libris: Kilenc új verse közül kettő-há­rom közlésre kerül. Legjobban a képvers tetszett, Írásai között viszont gyengébbek is akadnak (Az optimista kertész, A világ gyönyörű stb.j. Szigorúbban szelektáljon! K. I.:V öregség című elbeszélése biztató próbálkozás. A belső cselekményt, a főhős szándékát, lelkiállapotát is megfelelően si­került érzékeltetnie. Az írás befejező ré­sze, a megoldás viszont kidolgozatlan, elna­gyolt, az elhatározás megváltoztatása lélek­tanilag megalapozatlan. Próbálkozzon az írás átdolgozásával, s küldjön újabbakat is. Október: Versei ígéretes próbálkozások, a Hajnal és a Vihar a legjobban sikerültek, de közlésre még nem alkalmasak. Próbál­kozzon tovább és idővel jelentkezzen. M. A.: Nehéz szív című írása egy jó elbe­szélés lehetőségét hordozza magában. Mos­tani formájában mind szerkezeti, mind nyel­vi és stilisztikai szempontból alapos átdol­gozásra szorul. Szimfónia: Írásai legfőbb értéke a nyílt­ság és az őszinteség, ez azonban még nem teszi őket irodalmi alkotásokká. Ezt valószí­nűleg ön is érzi, ha levelében az alkotáso­kat idézőjelbe tette. Ricsi: Első prózai kísérlete nem érett a közlésre, a történet elmesélésén kívül nem mond többet az olvasónak. Mind a jellem- ábrázolásra. mind a szerkesztésre több fi­gyelmet kell fordítania. Napsugár: Két újabb verse formai szem­pontból jobb az előbbieknél, de- a közöl­hetőség szintjét nem éri el. Próbálkozzon tovább, főleg sokat olvasson, tanuljon. K. L.: Az elbeszélés átdolgozott változa­tában sokkal., jobb az előbbinél, elsősorban az írás szerkezete ; szempontjából. Stílusa azonban most is kifogásolható, erősen film­forgatókönyvszerű, ezen próbáljon változ­tatni. Tükör: Önvallomásos levelét érdeklődés­sel olvastuk. A névvel kapcsolatos kérés­nek a jövőben nincs akadálya. (Különben is feltételeztük, hogy az előbbi nem volt a valódi, neve.). Elbeszélése közlésével to­vábbra is számolunk, de csak a jövő év folyamán. Üj versei viszont nem jobbak az eddigieknél, úgy tűnik, mintha állandóan ugyanazt a témát variálná. Legyen szigo­rúbb a közlésre szánt versek kiválasztásá­nál. Másik kérésével belföldön egyedül a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v. igazgató­ságához forduljon (816 21 Bratislava, Mi- chalská C. 9). Jó, ha nem hamarkodja el! Ravasz József versei: Cigányok Varjú-éves félelem kopogtat zúzmaravirágos lelkűnkben. Ébredésünk tő szőtte hínár-ágyban kínokból-kovácsolt álmoké. Egy tölgyre Ülök az erdőben, . hallgatom a fák suttogását a madarakról. Fülemben madárszív dobog. Kismadár Első utamon repülök. Gyenge szárnyamat biztatom: még, még egy kicsit további Tovább, tovább, hadd rakjam magasra fészkem első arany szalmaszálát. Hajnalban gyöngy-lucskos virágok gőzölgő tavak mellett • mozdulatok csattognak benépesültem Víziók Hess, kőből tépett clgánymosolyl koponya-mécsesek világítanak utóinkra dermedt lábnyomokra Csalogató Anyám sok-sok csillag nehezül arcomra őskoponyák szemgödréből délre vándorló madarak hívnak Anyám cigány-göndör szemekben elfelejtett tüzek hamuszürke hajadban haláltalan lángcsík árnyékába csipkéz a szél- remegő fehér jegenyék alatt «a.* PAPP KAÍALIN: CIGÁNY FÉRFI

Next

/
Thumbnails
Contents