Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-20 / 47. szám
I Vlagyimir Majakovszkij: Óda a forradalomhoz Hozzád, akit kifütyültek, akit kigúnyoltak az ütegek, hozzád, kit szuronyok rágalma összesebzeít, hozzád zengem én lelkesedve a szidalmak köde felett az óda ünnepi „01“-lát. Ö, te vadállatias! Ö, te gyermekies! Ö, te jilléreskedő! Ó, te nagyratörő! Hányféleképpen neveztek még? De vajon, kettősarcú, mi is lesz belőled? Óriás épület vagy roncs törmelék? A mozdonyvezetőnek, kit szénpor és füst glóriáz, a bányásznak, ki vastag érc-ereket fúr át, tömjénezel, tömjénezel mély áhítattal, szentséggé emelve az emberi munkát. De másnap ^ a Vaszilij-templom irgalomért könyörgő falai hiába esedeznek hozzád — mert hathüvelykeseid tompaortú vadkanjai széttárják a Kreml évezredes múltját. A „Szláva“ már süllyedőben imbolyog. A szirénák süvöltése mindenen áthat. Te a matrózokat' a merülő cirkálóra visszaparancsolod, hogy megmentsék az ottfelejteti miákoló kismacskákat. No de aztán! A tömeg részegen üvöltöz. Gőg kunkora a hetykék bajszán. S a vén admirálisok, puskatusokkal ' támogatva fejjel lefelé repülnek Helsinkiben — át a híd-karfán. A tegyap sebeit gyógyitgatod, ám én újabb sebeket látok. — 0, légy háromszor átkozott! — sziszeqi a szűkölő polgár. De én, a költő, így kiáltok:-— Ő, légy te négyszer áldott! — Tamkó Sirató Károly fordítása Nagy Zoltán rajza r e azt hiszed, hogy fűvel-fávül megcsalom? Nap mint nap? Még évente sem ... De megcsalni vagy nem megcsalni az ehhez hasonló apróságok primitiv, kispolgári mentalitásra vallanak, nem erről van szó. Még ha meg is tudná, sohasem vetné a szemedre... <— Az iránta érzett tiszteletem miatt... *— próbáltam kitérni. — Azt hiszed, én nem tisztelem? Ez nem ■befolyásolja a közöttetek kialakult viszonyt. Magasabbrendű szellem lévén, több mindent megért, mint gondolnád ... — Legyen — adtam meg magam. ■— Van viszont valami, amit semmiképpen sem tudok megérteni. Az az érzésem, hogy csak tréfa vagy kérészéletű fel- lobanás. Miért éppen én? Látod, megismerkedtünk, nem is tudom, hogyan mondjam ... Mi van bennem rendkívüli? •— Miért ne lennél te? Nem a te véleményed érdekel önmagadról, hanem az enyém... Én hiszek ezekben a boldog véletlenekben ... Meggyőződésem, hogy találkoznunk kellett. Ennyi. Csak eny- nyit tudok. Vecchióhoz egy tárlatmegnyitón kerültem közel. Magabiztosnak láttam, feltűnt az önuralma, felülről nézte a világot. Legalábbis ekkor azt hittem. A képei viszont, szembetűnően ellentmondva külsejének, elképesztő magányt sugároztak. Biztos voltam abban, hogy sokkal többet tud az emberről, hogy valami megoldást talált, titkot fedezett fel... Ami pedig téged illet... Ha néni lett volna az az éjszaka, a volt férjem keze, melynek emlékétől Kern tudok szabadulni... Neked hasznodra lehetek. Néha elég egy ember... Te ártatlan vagy, naiv, semmit sem tudsz ... Aztán meg, én szeretetre vágyom, nem érdekel... S van még legalább egy okom, amit egyelőre nem árulok el... Talán elutazáskor .. . — Tehát két nap múlva — ismételtem gépiesen —, két... — Nem, egy hét múlva, egy hónap múlva ... amikor újra találkozunk ... Ennyit megígérhetsz nekem, nem? — El fogod felejteni, biztos vagyok benne. Egy vagy két hónap múlva te Madrasban vagy Laboréban leszel, Siva, Visnu vagy Káli kőtekintete előtt egyedül próbálsz önmagadra találni, vagy megmenteni magad. Voltam már. És sok más helyen is... Ök győztek meg arról, hogy ideje megváltanom magam ... Gyere velem! — javasolta hirtelen felragyogva, mint aki nagy felfedezést tett. Szokjunk meg, ahol embernek nyomát sem leljük... a fellahok rettegésével várjuk a termést, térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk, haljunk meg és támadjunk fel a természettel... vannak még ilyen helyek, vannak még fehér foltok... orkig vagyok a szerszámokkal, a primitív élettel, a termés várásá- val, a szüntelen élelembeszerzéssel ■— válaszoltam sajnálkozva, hogy le kell törnöm lelkesedését, ki kell ábrándítanom. — Gyűlölöm a nyomort, a koszt, az esőt, a szelet, az ösztönök szintjén élt életet, az olyan teremtvé- nyeket, akik miatt még nem sikerült egy nagy szellemi kalandba fognom.-— Hát nem szellemi kalandoti ajánl fel? Nem azt, hogy önmagunk lehessünk?. Aztán miféle civilizáció?. Mi változott akkorát? Nem úgy érzed, hogy ma is~ állatok előtt borulunk térdre? Mit adott neked mint egyénnek ez a mi szeretett civilizációnk? Vajon nem éppen ez a sokat dicsőített haladás sem- misítetfe meg kíméletlenül a bizonyosságokat? Felszabadított az egyetlen istenség hatalma alól, és helyi pótlékot- adott helyette. Nem jutottunk-e ismét el a többistenhithez? Talán szabadabb vagy, mint Spartacus kollégái? Nem pusztulsz-e el most is a köz szeme láttára, az ostobák örömére és megelégedésére? Ök legalább egyszerre haltak saját hullájukkal, nem az előtt. Nem veszed észre, hogy a világ legyőzötten, belenyugodva tér vissza saját gyermekkorának elhagyott szerszámaihoz? És nemcsak a szerszámokhoz, hanem a hiedelmekhez is. Aztán meg az örökös élelemkeresés, pontosan mint akkor. De vajon ma többet tudunk önmagunkról? Az a sok száz év hozzásegített-e ahhoz, hogy életbevágó kérdéseinkre feleletet kapjunk? Annak az éjszakának a vad szenvedélyével beszélt, talán a fák bamba nyugalma és békéje is hatott rá, a napsütötte helyeken magasra nőtt szelíd fű; és nem volt képes megérteni, miért nem fogadok el ilyen banális igazságot, miért nem örvendek egy ilyen rettenetesen egyszerű, de szükségszerű ajánlatnak? S minél inkább erőltette, minél határozottabban próbált meggyőzni, annál kevésbé tudtam elnyomni magamban a kánikulában vagy fagyban a számok társaságában eltöltött napok emlékét, a hosszú éhezést, a földét, mely fenyegetően terjesztette ki nyugalmát, taszított a maga némaságával. — Mit tudok én a világról? — kérdeztem magamtól. — Talán, ha látnám, nekem egészen mást mondana. — Most itt az alkalom, hogy megismerjem, és nem merem vállalni, félek, érzem, hogy nem szabad engednem a csábításnak, bármennyire is vonz. — Amikor már nem leszek naiv és ártatlan, mi történik akkor? — érdeklődtem, bár furcsamód, abban a pillanatban undort éreztem e mániám miatt, hogy a lehető legkényelmesebb végre gondolok. iért foglalkoztat a jövő? Mondtam, hogy engem nem érdekel. Ki tudhatná előre? Lehet, hogy nem is létezik csend, nincsenek új utak, a kór mindent ellepett. És ez esetben visszatérünk kimerültén, legyőzötten a régi helyekre, de elégedetten, hogy legalább megpróbáltuk... — És a mesterséged? — kérdeztem, hogy időt nyerjek. — Kit tudsz meggyőzni? Még ha ad absurdum sikerülne is közvéleményt formálni, engem ki ment meg? Figyelem, jönnek a barbárok! Kinek van ideje odafigyelni? Meddig kiálthat az ember a pusztába? És aztán velem mi lesz? Mi haszna tudni valamit, ha semmit sem kezdhetünk vele? S miért tennénk valamit, ha ez szinte senkit sem érdekel? A vakságnak ez a betegsége ... — Sajnos, bármerre mennénk, mindenhová kénytelenek lennénk magunkkal vinni a világot, sehol sem lennénk igazán egyedül, túl sok a nyomasztó élményünk, emlékünk ... — Neked, egészen biztos, hasznodra lehetnék, legalább ennyi... És nekem ennyi elég. Elegem van a forró pontokból ... Mindegyik egyforma ... Mindenütt félrevezetett emberek, csak a szavak mások — a séma azonos... A tudatlanságnak, az obskurantizmusnak, az aljasságnak tapsolni kényszerített lények. A megismerés előőrseihez tartozókat őrizet alatt tartják, semmibe veszik, elszigetelik ... Nem akarom megérni azt az időszakot, amikor szériákban osztanak, megszámoznak, amikor ellenőrizni fogják a gondolatainkat. Nem akarom végignézni a sötét diadalát. A végső diadalát. Arra nem gondoltál, hogy talán mi vagyunk a földön az utolsó nemzedék? Vajon annyi kis tűz- ből nem lobban egy nagy tűzvész? Legalább ne tudjuk, mikor és hogyan halunk meg, ne nézzük végig tehetetlenül ... Lehet, hogy a halál nem egyéb, mint saját tudatlanságunk, lehet, hogy nem egyszerre halunk meg a testünkkel. Keresni, ez a kötelességünk. Szemét összehúzta, a nagyapám szenvedélyével és meggyőző erejével beszélt, s ha nem lettek volna tévelygő és rettegő pillanatai, másképpen, fenntartások nélkül nézek rá. — Jól meggondoltad, vagy csak az utolsó pillanatban jutott eszedbe az ajánlat? — kérdeztem tőle, eltökéltem, hogy máskorra halasztóm a vitát, de kitérő válaszaim elégedetlenséget váltottak ki belőle. atom, sokkal több minden választ el minket egymástól, mint gondoltam — jegyezte meg őszinte szomorúsággal. — Ha nem éppenséggel minden ... — Ellenkezőleg — hazudtam, elterpeszkedve egy fehér, szögletes kövön a víz közepén, mintha boncolóasztalon feküdnék. — Most semmit sem választ el bennünket... — Ebben a pillanatban nem — helyesbített ó, miközben figyelte igyekezetemet, hogyan próbálok alkalmazkodni a kő kiszögelléseihez, hogy elviselhessem szúrásait a hátamon s a nyak- szirtemen. Aztán lassan, szomorúan, enyhe sajnálattal a tekintetében, levetette farmernadrágját és trikóinget, gondosan a kőre fektette, és meztelenül mellém ült, tekintetét a magas, fehér égboltra szögezte, ahol szüntelenül körözött két madár. — Itt és most senki sem tilt meg neked semmit! — mondotta. — Próbálj megszabadulni magadtól, mint akkor, próbáld elképzelni, hogyan lehetne ..._ Gondolj arra, hogy valójában semmik vagyunk, semmit sem tehetünk. Két szerencsétlen mindössze, akiknek nagyon nagy szükségük van egymásra, akik egy kis emberi melegért epeked- nek ... akik szeretnének szabadok lenni, és nincs hozzá bátorságunk... Mi gátol ebben? — Talán nem akarok felejteni. JÓ, ha az ember nem marad adósa senkinek... Aztán meg semmi áron nem szeretnélek elfelejteni téged, példának okáért... — igyekeztem enyhíteni kiábrándultságát, de másra akartam terelni egyúttal a beszélgetést. — Örvendenék, ha valóban őszintén beszélnél — mondta felém .fordulva. — Lehet, hogy ez az egy, amiben biztos vagyok — súgtam, meleg, közeli leheletétől felzaklatva. — Mennyire deformálódtál — kiáltott fel valamivel később. — Nem tudom elképzelni, mi lehet a te telkedben, amelyet a sok lehetséges szabály és konvenció elkínzott... Megesküdnék rá, hogy félsz tőlem... Pedig nem akarok rosszat neked ... — Nem tudom megmagyarázni neked, nem tudom — mondtam. — Félsz is, de öröm is, kimondhatatlan öröth. Még nem tudom pontosan, mit érzek. — Az az érzésem, hogy őrültnek nézel... — Nem... — Akkor meg mi választ el bennünket? Az évek? A társadalmi helyzet?, A nemzetiség?, m. Egyik sem... A tapasztalat. Mostanáig én arra vágytam, amit te makacsul visszautasítasz. De még gondolkozni akarok egy kicsit, meg akarom szokni a gondolatot — próbáltam leállítani további kérdéseit. — Mindig arról álmodoztam, hogy megismerjem a világot, menjek, lássak, megismerjem önmagam, s íme megjelentél te, úgy egyszerre, készen arra, hogy megvalósítsad életem legabszurdabb álmát. Hihetetlennek tűnik, valami itt nincs rendben ... — Még ha erről álmodtál is, valójában félsz a ^világtól, a megismeréstől, de inkább úgy teszel, mintha ezt nem tudnád. De nem én döntök. — Valóban ... — Pénzem annyi van, amennyit a- karsz, ha ... — És később? Aztán? — A régi házak, minden lehetséges konvenció vár ránk. Nem ez lesz az első balsikerünk, nem is az utolsó. A férjem élete a közönséghez, a nagyvi- tághoz kapcsolódik... Ö a termektől függ, azoktól az emberektől, akik képesek tovább éltetni az illúziót, biztosítani az égést. Nem lesz semmi baja, ellenkezőleg. A pénz és a halhatatlanság gondolata vonzza ... — Időre van szükségem — kértem. — Nézz körül, figyelj... Elég, hogy egy kissé figyelmes légy, átéld ezt a különös csendet, és könnyen, azonnal tudsz dönteni... — Időre van szükségem — ismételtem többször is. Minden zavarosnak, képtelennek, valószínűtlennek tűnt. Feléje fordultam, és arcát a tenyerembe véve, bátorságot vettem, hogy hosszan, szótlanul nézzem szemének íriszét, a- mely a röptűkben elaludt madarakra összpontosított, messze a fehér hegycsúcsok fölött. KÁNTOR ERZSÉBET fordítása FOLYÓPARTI Augustin Buzura: PÁRBESZÉD
