Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-31 / 5. szám
száraz pál hegytetőre hirtelen szakadt le az alkonyat. Az egymás mögött — egymás fölé ágaskodó fehér hegycsúcsok előbb csak belemosódtak az alacsony felhők szürke hátterébe, azután szinte egyszerre, belevesztek az erősödő sötétségbe. Szombat este volt. A turistaszálló szobái zsúfolásig megteltek sízőkkel, s a tágas hallban vidám csoportok verődtek össze. „Farsangeste a hegyek között!“ A szálló vezetősége így hirdette ezt a szombat estét. Az ötlet, ha nem is egészen új, de vonzó volt. Egyszerűen nem lehetett kihagyni. Rengetegen elmentek. A szálló egészen megtelt. A hallban zene szólt. A hangulatlámpák fényében párok táncoltak, keringtek-mo- zogtak a zene ütemére. A kandalló mellett síruhás férfi állt a falhoz dőlve. A táncolókat nézte. Aztán átment a szomszéd terembe, leült az egyik asztalhoz, és forralt bort rendelt. A szemközti asztalnál hárman ültek: két nő és egy férfi. Az egyik nő a felesége vagy a menyasszonya lehetett a férfinak, mert állandóan egymás kezét szorongatták. Nemsokára felálltak, és elvegyültek a tán- colók tömegében. A másik egyedül maradt az asztalnál. Csinos lány volt. Meggyszínű ruhája kitűnő összhangban volt friss barna arcával. A férfi sokáig nézte a lányt. Megérezte, hogy az is egyedül van. A lánynak, mintha mindent elmondott volna a férfi tekintete. Hogy ők ketten e- gyedül vannak itt, és majdnem szomorkod- nak ennyi vidám, mulató ember között... Hátha egymást keresik? A hallban magasra csapott a jókedv. A lány már negyedszer maradt egyedül, amikor a férfi odalépett hozzá, meghajolt, és táncra kérte. Hamarosan ott forogtak ők is a többi jókedvű ember között. — Maga is a fővárosból való?. — kérdezte tánc közben a lány. — Igen —' felelte a férfi. S most ő kérdezett: — Kivel van itt? — Bátyámmal és a feleségével. Fiatal házasok. És maga? — Egyedül. A tánc véget ért. A lány meghívta a fér-, fit asztalukhoz. Négyesben beszélgettek, szórakoztak tovább. Éjfél felé járt. A társaságok egyre hangosabbak lettek,. izzott a levegő, s az enyhekék fényben, a borgőzben és a cigarettafüstben a farsangéjszaka meleg és szép izgalma remegett. Szerpentinszalagok teke- rődztek a párok közé, s a nők hajában kék, sárga, piros papírpikkelyek tarkállottak. Ebben a szép és boldog éjszakában a leány és a férfi úgy érezte, hogy egymásra találtak. Hullámozva, szinte úszva lejtették a táncot a teremben. Aztán odasétáltak az ablakhoz. Félrehúzták a függönyt, és megálltak az ablakmélyedésben. — És meddig van a minisztériumban, Éva? — kérdezte a férfi. — Nyolctól négyig — felelte a lány, és elmerengett. — Felhívhatnám telefonon? A lány alig észrevehetően megremegett, és elkerülte a férfi tekintetét. — Nem, inkább ne. A főnököm nagyon szigorú. Sőt, ígérje meg, hogy nem hiv föl. — Megígérem. — Ellenben én, ha akarja, felhívom. Az iskolában lehet? A férfi a függöny szélével bíbelődött. — Lehet. De talán mégse. Az igazgató nem szereti, ha magánügyben telefonálgatunk. Villogott, zsongott a terem. Ez a hangulat több volt, szebb volt, mint amikor csak mulat az ember. Kezük félénken kereste egymást a függöny mögött. — De azért mondta a férfi, és közben elhallgatott, mintha belesült volna —, ha akarja, láthatjuk egymást a fővárosban. Megvárhatom a minisztérium előtt? — Ne, ne várjon ott. Tudja, a kollégák miatt. Inkább máshol találkozzunk. r— Hol és mikor? — Még nem tudom. Majd írok magának. De most meséljen: szereti a tanári pályát? A férfi eltűnődött. Hallgattak. Kinéztek az ablakon. Kint tiszta volt az ég. A fehér hegycsúcsok fölé fölúszott a telihold, és ezüsttel hintette be a tájat. A völgyből feléjük pislogtak a kis falu ablaksorai, a sötétbe veszve, gyáván, mint ahogy az ember szeme néz arra, ami messze van, ami elérhetetlen, s ami ráadásul még szép is. — Gyönyörű — sóhajtotta a lány. — Szép — tette hozzá a férfi. — Olyan jó magával együtt lenni, Éva. Néztek a hold ezüstjében fürdő havas éjszakát. Hátuk mögött zene, jókedv, hangulatos fény, enyhe mámor kavargott. Előttük végtelen nyugalomban pihent a téli táj. Az ablak hideget lehelt, feléjük, s egyszerre, mintha kezdtek volna kijózanodni. — Tanárember — mondta magában a lány —, nem hozzám való. Miért hazudtam neki? Elhitettem vele, hogy a minisztériumban dolgozok. Miért? — Gépírónő — sóhajtotta befelé a férfi. — Mit akarok vele? Ha tudná, hogy hétfőn felveszem a munkaruhát? Miért hazudtam neki? Megfordultak, és beálltak a táncolok közé. Valaki feldobott egy maroknyi színes papírt, s a kis pikkelyek belepték a lány haját. Az egyik sarokból piros szerpentinszalag repült feléjük, beléjük akadt, s a- hogy forogtak, köréjük tekerődzött. Minden olyan szép, boldogító, mámoros volt, és olyan kegyetlenül hazug, hogy nem tudtak örülni neki. Tudták, hogy a színes szalag szétszakad, a papírpikkelyek leperegnek róluk, a lámpák fénye nemsokára kialszik, elmúlik az éjszaka, és kegyetlenül kivilágosodik. mte&lj toyfy AZ ”ÁLOMLÁTÓ” újév nyugtalanul aludt. Almokat látott. Mindenki álmodik< Zujev álmai azonban különlegesek voltak. Először Is — minden éjjel álmodott. Másodszor — hosszú, kerek történeteket álmondott. Mintha szélesvásznú filmeket nézett volna a televízióban. De Zujev nem tudta kikapcsolni „éjszakai televízióját“. Nem is tette volna, mert álmai érdekesek és lebilincselőek voltak, s nemcsak életszerüek, hanem aktuálisak is. Álmaiban választ váró munkahelyi kérdések vetődtek fel a termelésről, amelyek művészien megoldódtak. Igen komoly, felelősségteljes munkahelye volt, a beszerzési osztály, amelyben mint valami epicentrumban, a rossz gazdálkodás, felelőtlenség, ostobaság és szemfényvesztés minden követ kezménye lecsapódott. De társadalmi kérdések is előfordultak álmaiban, mert Zujev üzemi bizottsági tag volt. A lehetőség szerint harcolt az igazságért, a képmutatás ellen, támogatta a jogos kritikát, szót emelt a jutalmak és beutalók igazságos elosztásáért. És felbukkantak álmaiban a családi problémák. Felesége, a mindmáig vonzó, de szeszélyes asszonyság szemrehányásokat tett neki, hogy naiv, kétbalkezes fickó, nem tud magának megfelelő pozíciót kiharcolni. A fiát is látta álmában, meglehetősen divatos „szerelésben“. Apját hibáztatta, amiért lemondott lakásigényéről egy nála szegényebb kollégája javára. Nem maradtak el a családi költségvetés „drámai“ problémai sem: a nagylány kapjon-e farmert vagy utazzon inkább a tengerhez az egész család? Zujev elmesélte álmait rokonainak, ismerőseinek. Mindnyájan lélegzet-visszafojtva hallgatták az „éjszakái novellákat“, és tovább mesélték rokonaiknak, ismerőseiknek. így élt Zujev: munka, termelési problémák, anyagi gondok, bizottsági és családi csetepaték közepette; de erőt adott neki az álombéli harcok reménye, hogy az éjszakai csendben szépséges, érdekes új álomképek szállnak lehunyt szemére. Egy nap aztán minden varázsütésre megváltozott: Zujev ritka tehetségének híre eljutott az álomtudományi intézetbe. Meghívták. Két orvos meg egy kandidátus faggatta három órán keresztül. Rá akarták bizonyítani, hogy azt, amit elmondott, nem álmában látta, hanem a televízióban. Vagy olvasta. De hamarosan be kellett látniuk kudarcukat. Hiszen sem a televízióban, sem a könyvekben nincsenek ilyen érdekes, vonzó történetek. Állást ajánlottak fel neki az intézetben. Zujev először elutasította, mert voltaképpen szerette munkahelyét. De azután mégis elfogadta az ajánlatot. Mert nagyon tisztelte és szerette a tudományt. Munkája fölöttébb szokatlannak bizonyult. Éjjel fél tizenkettőkor kezdődött az intézetben, ami kor is lefeküdt. Aludni és álmodnia kellett, így is hívták a külön számára körülírt stá tust: „álomlátó“. A többi munkát azután maguk a tudósok végezték. Körülrakták Zu jevet impulzusmérőkkel, rögzítették a ké szülékek mutatóit, vezették a megfigyelési naplókat, figyelték érverését, légzését, hogy kimutathassák az álom csúcspontjait. Zujev reggel pihenten indult haza. Az álmos, borostás arcú tudósok pedig helyükön maradtak, hogy a kapott adatokból disszertációjukat készítsék. Zujev most úgy gondolt vissza a beszerzési osztályra, mint valami lidérces álomra. A szállítókkal folytatott veszekedésekre, a selejtre, a hamisított számlákra, az üzemi bizottság idegtépő üléseire. Már régen elfelejtette felesége szemrehányásaitt rAz asszony most nem nevezte szerencsétlen flótásnak. A tudományos intézet jobban fizetett, mint az anyagbeszerzési osztály. És ezen felül hamarosan az írók és dramaturgok is felfigyeltek rá. Könyveket írtak és fimeket készítettek ámairól. Élet- színvonala jelentősen emelkedett. Hiszen a műsorban természetesen társszerzőként szerepelt. Nem jelentett problémát, hogy egy időben vegyék meg a nagylánynak a farmert, s a tengerhez is eljussanak. Az egész napi szabad idő alatt többet művelődött. Gyakran járt színházba, sok könyvet elolvasott. Már arra gondolt, hogy maga is tollat ragad. Társszerzők nélkül. Minden tökéletes volt: Zujev aludt, s a tudósok készítették disszertációikat. S akkor történt a baj. Zujeven kitört az „álmatlanság“. Igen, igen: aludt, de nem álmodott. Igaz, ez vajmi keveset változtatott életmódján. Nem bocsátották el az intézetből. Hiszen, ha mindenkit elküldenének, aki képtelen új tudományos adatokat számtani, elnéptelenednének az intézetek. Az edzett tudósok tehát elviselték ezt a csapást, s folytatták ügyeletüket az alvó Zujev oldalán. De most már más jelenség adatait, tüneteit figyelték: a tehetség eltűnéséről írták disszertációikat. Csak Zujev búslakodott. Arra vágyott, hogy újra „álmot lásson“. Akármilyent! Legyen bár kevésbé művészi, vagy akár kes- kenyvásznú! Milyen reménykedve helyezkedett el éjszakánként a „tudományos he- verőn“! Milyen bizakodva hunyta be szemét! De az álmok nem jöttek. Zujev többé nem álmodott semmit. SZAKÁLY. TERÉZ fordítása SZITASI FERENCI Felesleges húr Az ötödik húr a hegedűn se nem erény, se nem bűn. A hangok átsuhannak rajta — — nincs se anyja, se apja. Amikor a csönd virágzik, a testén villám cikázik: nem kemény fémből való —■ földből kínozta ki a só. Az ötödik húr nem zeng — vérzik. Nem pirosán — némán. De májusban hangjegy-cseresznyéit • aggatja énrám. Érzi nincs-arcom, melyre sötétet hangol a virradat. MAZIK ISTVÁN: Az egésznek csupán része vagyok. Ködben lobbantam fel, köd lesz, mikor elhamvadok. Gyümölcs vagyok, beérlel a pillanat, mindig újat hoz minden perc elkopik a régi az új alatt. Nem tudom, miért, de vagyok, az enyém ma minden; lányok, violák, a kerti padok ... S egyszer, ha mindent elhagyok, enyém lesz a föld — benne mint porszem alhatok. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ: Üzenet IV. zuhog az éjszakát csend mintha megsemmisülés mintha ébredés lenne befelé terelve a nyájat a karámba középen a fehér kisgidák a farkasok kivesztek puli és komondor csahol Jel és Jelzés Ez a kő, amely még utánam Is itt marad, szikla volt, majd sebes patakban zátony, várfalban védelem vagy gát. A háborúk után tovább görgették a gyerekek ... Végül: ez a kő, ez az apró kavics talán a legnagyobb darabja az egykori hegynek. Az illusztrációkat BALÄZS ISTVÄN . készítette
