Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-10-23 / 43. szám
....... ......... ' ■■■■■■................. ■■■■■ \ Varga Gabriella: KULCSÁR TIBOR ROVATA Takács Izabella: itt bent kellemes homályos pára cifrán csurog az ablakon meleg homlokom foltot olvaszt az Üvegen míg tompán a szomorú esőt bámulom tudod. most megláttam hogy a szúrós esőcseppekből félve reszketnek a cigánykendös foltos lombok halukat tépve vacognak az öreg bodzabokrok gúnyos füttyel süvít a szél sáros tócsákba fullad a sok béna levél esős ősz van agytekervényeim össze-vissza vad ritmusban működnek csikorgatva fájdítiák fejem a csésze kávé is csak délibáb ■nincs oázis a sorozatos rossz benyomások fekete sivatagai közt rossz napom van irtózom saját hangjaim kicsorbult élétől s hazafelé a kirakatüveg vékony porából fonnyadt tekintetű idegen nő néz rám sietve kócosán Pacp Katalin: Táj (tusrajz) Mosonyi Gabriella: Azon gondolkodott, mióta ülhetnek így egymással szemben, csendben. Mintha megállt volna az idő. Mintha elvesztette volna érvényét azáltal, hogy egyiküket sem érdekelték a múló percek. A fiú maga elé meredve ült, és fújta a füstöt, amelyen átsütött a nap. Gyakran ránézett a vele szemben ülő lányra, akinek látszólag nem volt egyéb dolga, hogy az előreomló haját fésülte ujjaival. Viki érezte magán a fiú tekintetét, de nem akarta megtörni a csendet. Távolinak érezte azt az időt, amikor még zavarta a közéjük nehezedő csend, és türelmetlen kíváncsisággal kérdezte: mire gondolsz, most éppen hol jársz? Az esetek többségében nem kapott igazi választ. Így aztán ő se mondott igazat. Nem hazudott. Ennél rosszabbat tett — elhallgatott dolgokat. Kirekesztették egymást életük egy részéből, s nem volt rá mód, hogy ezt megváltoztassák. Túl sok elhallgatott dolog gyűlt össze. S talán egyikük sem akarta igazán elmondani. Elvégre önálló, felnőtt emberek. De még csak az ész határain belül voltak. Érzékeik remegtek, izzot- tak az egymás iránt érzett vágytól. Most a csendben vissza akarta hallani azt a feszültséget, amit eddig mindig a fiú okozott. S közben minduntalan egy kérdés nyüzsgött a fejében: van-e ennek így értelme? Szükségünk van egymásra? Nem tudta biztosan. Érezte a testében feszülő vágyat, amely a másik felé lasz.itja S ezzel egyidőben egy másik erőt is, amely visszatartotta bármilyen mozdulattól. Nem mozdult. Csak egy dal szökött ki az ajkán, csak, úgy akaratlanul, könnyen: „Rég ülünk itt együtt, és csak hallgatunk. Mondd, mért jöttünk össze, ha nincs mit mondanunk?“ A hangok szétúsztak a szobában. A fiú kérdő-riadt tekintetén látszott, hogy az ő dobhártyáján belülre is eljutottak. — Ügy gondolod, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? — Ügy gondolom, hogy magában csak az érzés nem sokat ér. Más is kell! Pedig úgy látszik, hogy nem tudunk többet nyújtani egymásnak. Azt hiszem, mind a ketten megtettük, ami tőlünk telt. — Igen. S azt hiszem, ez elég is. Ha mégtettünk mindent, és ez mégsem elég, nem magunkat okoljuk, hanem egyszerűen tudatosítsuk, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Minden erőlködésünk ellenére sem. — Elmegyek. Egy hét gondolkodási időt adok magunknak — állt fel a fiú. Nem várta meg a lány beleegyezését. Talán menekülni akart egy hétig a válasz elől, amely ott bujkált a csendban. Viki elmosolyodott. Nem nézett a fiúra. Nem gondolkodott, nem is jutott eszébe semmi. Ha nem szólt volna hozzá a fiú, talán azt is elfelejtette volna, hogy el kell búcsúzniuk. Ha a vágy is elégett, az ember belseje száraz és üres lesz... Azon gondolkodott, hol olvasta ezt. De nem jött rá, csak nézte egykedvűen a becsukódó ajtót. Nem szeretek beszélgetni, s ráadásul ez a napom is rosszul sikerült. Ezen a héten ma voltam kint először a lakásomból. Az" utcán néhány ismerősömmel találkoztam. Olyan egyforma minden, sőt minden nap egy és ugyanaz. Nem szeretek a régi ismerősökkel találkozni. Kinézek az ablakon, és szörnyen unatkozom. Előttem a gizgazos tér, de én messze ellátok felette. Látom saját magamat az ablaküveg mögött. A szomszédban egy mogorva öregember lakik. Minden reggel csoszogva jön fel a lépcsőn. Néha átjön hozzám, mert hát ő is unatkozik. Ilyenkor némán ülök mellette. Panaszkodik, s közben sírni kezd. Még mindig nem mondok neki semmit. — Nincs senkim, akivel elbeszélgethetnék ... — folytatja még konokabbul. Aztán üldögél még egy kicsit, de nemsokára menni készül. Utána újra mindent megül a szomorkás csend. üreg vagyok már jómagam is, s mi tagadás, én is egyedül vagyok. Nem szeretek emlékezni, inkább körbe-kör- be járkálom a szobát, s közben a lépteimet számolom. Ez is valami. Egyfajta időtöltés. A nap állásáról arra következtetek, hogy eljön hozzám valaki, akivel beszélgetni is tudok. Kilestem az ablakon többször is, de az utca üres maradt. Ilyenkor elölről kezdem a jérkálást. Azt remélem, hogy mire az ötszázadik lépéshez érek, megszólal a csengő. De a csengő az ötszázadik lépésnél is néma marad. Nem vágok neki az újabb ötszáznak, inkább leülök megpihenni. Akit nagyon szerettem, meghalt. Nagyon sokan meghaltak már. A nappalok még csak elmennek valahogy, de az éjszakák.., Lengyel Ilona: Sápadnak a levelek, Fázós függönyök kapkodnak a magasba. Nyolc órára mindenki megleli a helyét, kezdődhet a munka. Írott és íratlan törvények, jogok és kötelességek tisztázatlan rengetegében bolyongok. A házak közt kivész a fű, rám szédül a szemközti nyolc emelet. Délután négyre még sápadtabbak a levelek. Egy árnyalattal én is sápadtabb vagyok, és megindulnak a kóborló csöppségek csapatai —< keresve a nyakukban függő kulcshoz illő bejáratot. Szabó László versei: Mindig egy jó verset akartam Imi de nem tudtam mi kell a vershez aztán megismertelek azóta bennem vagy minden szavamban és tudom te vagy az első igazi versem Gyakran bámulom a madarakat mint Leonardo Gyakran visszatér a kinőtt repülni-akarásom Keverednek bennem a magasság és a mélység elemet Lassan eljön az idő s kinőnek szárnyaim II Elvonulták riadt madaraim már búcsúztak a koros fáktól csak a guanó őrzi emléküket Keresem a magányt bőröm alá bújt ott rejtőzik a sejtjeim között beépült a mozdulatlanságomba mielőtt kivirradt és mosolyog új ifjúság 1 Az óra már este nyolcat mutat. Enni sem szoktam rendszeresen, valahogy mindig megfeledkezek róla. Csak járkálni szeretek. Olyankor, amikor a lépteimet számolom, szinte nem gondolok semmire. Éjszaka nem járkálok. Lefekszem, mert mindig azt hiszem, hogy majd minél hamarabb sikerül elaludnom, de csak hánykolódom. Nagyon szeretnék azonnal elaludni, és álmaimban megtalálni valahol, az elveszett szerelmet, s mindent, ami eddig a nappalaimból hiányzott. Néha, bár nagyon ritkán, de sikerül is valami ilyet találnom. Almomban egyszer vettem egy családi házat. De nem mindegy, hogy mit álmodik az ember? Szeretnem kellett volna halálomig. Kár, hogy meghalt, akit szeretteiig Mindenkihez csak egy ember tartozik. Egyedül halok meg. Egyre hosszabbak és rosszabbak a nappalok és az éjszakák. Elfogytak volna már az álmaim? Nehéz egy helyben feküdni és nem mozdulni. Attól félek, ha megmozdulok, utána már nem tudok tovább feküdni, mert hánykolódni még rosszabb. Nincs más választásom, felülök az ágyamban, s nézek a semmibe, mert ilyenkor éjszaka már nem tudok egyebet csinálni. Olvasni sem tudok, mert két-három oldal után megfájdul a szemem, meg aztán a figyelmemet sem köti már le az olvasás. Így üldögélek álmatlanul, s közben nem gondolok semmire. Éjfél is elmúlik, mire újra visszaha- nyatlok a párnámra, s ilyenkor néha már sikerül az elalvás. Ez történik minden áldott nap, s nem néz felém a kutya sem. Cz. M.: Az említett szerkesztői ü- zenet nyilván nem önnek Szólt, . ha verseit a NÖ szerkesztőségének küldte. Nekünk ' címzett két verse nem érett a közlésre. Küldjön újabbakat. RENA: Régebben küldött és legújabb írásaiból a közeljövőben közlünk néhányat. TALÄN — P. G.: Búcsúzóul című Írása egy jó elbeszélés lehetőségeit hordozza magában. Mostani formájában viszont a téma nyérs, kidolgozatlan. — K. V. elbeszéléséhez fűzött kritikai észrevételeit és tanácsait továbbítjuk a szerzőnek. SZIMFÓNIA: Első kísérletei biztatóak, a Tükör, a Szerelem III és a Gyönyör tetszett. Próbálkozzon tovább és idővel jelentkezzen. fALILA: Minden rovatunkhoz érkezett levélre válaszolunk. Verseiben jól sikerült sorokkal banalitások váltakoznak, sok helyen erőszakot követ el a nyelven. Különösen az Iram című versében sok a magyartalanság. K. Zs.: A vihar című írása kidolgozatlan, nem érett a közlésre. Kézírása nagyon nehezen olvasható. Kérjük olvasóinkat, hogy közlésre szánt írásaikat legépelve vagy legalább olvasható kézírással juttassák el címünkre. Az írást bizonyos szempontból a külalakja is minősíti; a kitépett füzetlapokon beküldött vers vagy elbeszélés sok mindent elárul a szerzőjéről. MÓKUS: „Régóta szokok (-) verseket irogatni, azonban tanulmányaim miatt komolyabban nem foglalkozhattam velük" — írja levelében. Ügy véljük, az egyik nem zárja ki a másikat. Rázós tél című versében több olyan „rázós“ sor, hasonlat vagy költői képnek szánt képtelenség van, amely lehetetlenné teszi közlését, pl.: „nyugdíjba vonulnak a napsugarak“. Kár, hogy sok verse közül csak egyet küldött elbírálásra. KAMASZ: Három új verse közül az Egyedül a legkiiörrottabb. Pársoros kísérőlevele még mindig arról árulkodik, hogy a helyesírás terén változatlanul sok a pótolnivalója. EZ — NZ/84: Négy rövid verse közül a Csillagút tetszett, a többi nyers, kidolgozatlan, vagy csak ötletszilánk. A „senki" és a „jenki" rí- meltetése ebben a szövegkörnyezetben akaratlanul is a szerző szándékával ellentétes hatást kelt. Próbálkozzon tovább és idővel jelentkezzen.
