Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-10-09 / 41. szám

Felvételeink a Szenei Állami Gazdaságban készültek.

„Az idén a föld embere sokat kémleli az eget“ — hallani mindenfelé a határban járva. Tavasszal és nyáron hiányzott az eső, most pedig a szőlészetek dolgozói azért „imádkoznak“, hogy ne legyen több csapadék. Hiszen már így is alig lehet a sorok közé bemenni, sok helyütt térdig ér a sár. A pótkocsikat két traktornak kell elvontatnia. De nem csak ez okoz fejfájást a szőlészeknek. Bánkódnak amiatt is, hogy a korábban szépnek ígérkező termés nem érett be a várt minőségre. A Szenei (Senec) Állami Gazdaság szőlészetének vezetője, Blaho József azt mondja, hogy tavaly már szeptember elsején kezdhették a szüretet, s a kipréselt must húszfokos cukortartalmú volt. Idén pedig szeptember huszonhatodikén láthattak munkához, és a cukortartalom átlagban alig éri el a 14—15 fokot. Az Irsai Olivér mutatkozik a legjobbnak — tizenhat fokos a cukorszintje. , .

— Nemcsak a cukorfok kevés, hanem , a szőlő mennyisége is — mondja a szőlészet vezetője. — A tavalyi rekordterméshez képest idén legalább

húsz százalékkal kevesebb termett. Ez pénzben kifejezve a tervezettnél legalább kétmillió koronával kevesebb. Meg aztán az is elég bosszantó, hogy túl korán rothadásnak indult a szőlő. Még cSak a szüret elején tartunk, s a százhektáros területről csak az egyharmadát szedtük le, ám alig találni olyan fürtöt, amelyen a szemek ne indultak volna rothadásnak. így aztán sürget az idő. Csak reménykedhetünk, hogy nem jönnek újabb esőzések, mert ha igen, ott vész a termés. így is, ha folyamatosan dolgozhatunk, csak október végére leszünk kész. A munkálatokban nagy segítségünkre vannak a helyi gimnáziumok, napohta 150—180 másodikos-harmadikos diák, akik nélkül már el sem tudnánk képzelni a szüretet. Szóvaj az idén jóval kisebb,a szőlősgazda öröme, mint tavaly volt. De hát azért vagyunk itt, hogy úrrá' legyünk minden nehézségen: végezzük a dolgunkat, s így van rendjén.

..........—zolczer—’

KÖSZÖNÉS

Gyermekkori emlékekkel kezdem. Alig néhány napja voltam a nyomdában, amikor egyszer csak az ott dolgozók mindegyike karmester nélküli kórusként egyetlen szót ismételgetett: „KalapI KalapI“ így, a szó végén kiérezhető felkiáltójellel. Az akcióra az adott okot, hogy az egyik megrendelő belépve a nyomdába, elfelejtette — vagy talán nem is feledékeny volt, hanem mo- dortalan — fejéről levenni a kalapját. Más alkalommal a kórus így hangzott: muuu... muuuu... muuuu... Es ez a több szólamban, a pillanat tört része alatt megtanulható kórus azért hangzott el, mert a betérő elfelejtette, ha valaki bemegy valahová, akkor köszönni illik.

A módszerek — különösképpen az u- tóbbi, amely a hazatérő tehén istállót üdvözlő hangját idézte — eléggé drasztikusak. de egy biztos: hatásosak voltak. A kórussal megtisztelt többször „nem hagyta otthon“ a bent tartózkodókat megtisztelő „jó napotl"-ot.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a halványulni nem akaró inaskort emlék. Hogy miért? A magyarázat napjaink egytk eléggé el nem ítélhető jelenségekben keresendő, a kölcsönös megtisztelésnek, a köszönésnek, ezzel a pénzbe és fáradságba nem kerülő udvariassági gesztusnak a mellőzésében. És félreértés ne essék: nem arra célozgatok, amikor az üzletben nem köszönnek vissza, amikor a hivatalban nem fogadják a köszönést, hanem azt az eléggé elterjedt szokást — rossz szokást — hánytorgatnám fel, amikor a lakóhelyen — és nem az új lakótelepeken — és a munkahelyen, vagy a munka közbeni kapcsolatoknál — például telefonbeszélgetéskor a telefonközpontosnak — elfelejtünk köszönni, vagy elblicceljük a bennünket üdvözlő szavak viszonzását.

Nem boncolgatnám most azt, hogy

kinek milyen köszönési forma dukál, nem erről szőném tovább a szót, hanem arról, amikor a munkahelyen — már belépéskor a portásnál vagy a kapusnál — bennünk ragad az üdvözlés néhány szava, és nem sikerül kitörnie akkor sem, amikor nem közvetlen

: munkatársainkkal találkozunk mindennapi tevékenységünk során. Persze az■ ilyen magatartás kialakulásának vannak objektív okai is. Például amikor harmadszor nem köszönnek vissza, akkor negyedszer nem fogom előre megemelni a kalapom. Terjedőben van az; amikor a lázas tevékenység, a fontos megbeszélés látszatát keltve, marad el az üdvözlés vagy az elhangzott köszönés viszonzása. jómagam nem tüdőm elképzelni, hogy akármilyen fontos mondanivaló két mondata közé ne ékelődhetne be az üdvözlést válaszra méltató egy-két szó, esetleg megtoldva a szokásos-szokványos kérdéssel,< na hogy vagy?

Ha nem is mondtam kt, de a fentiekből talán kitetszik: mindig az köszön, aki érkezik, még akkor is, ha a gyűjtőfogalommal élve, főnök valaki. Eb- , bői az is következik, hogy az sem az illem megsértése, ha á belépő nő a már szobában tarióikódó férj ipák előre köszön. No de ezt csak azért jegyzem meg, hogy cáfoljak egy, az idősebbekben élő , régi beidegződést: a nőnek mindenféleképpen mindig, minden alkalommal , előre kell köszönni.

Akárhogy is forgatom a szót, ki kell bökni a konklúziót': köszönni nem felnőtt korban kell megtanulni. Aki gyerekkorában sem szokta meg, hogy apjával vagy anyjával sétálva, utcán, üzletben, étteremben, iskolában vagy bárhol, ha a szülő valakinek köszön, az ismerős üdvözlése a gyerek számába is minden körülmények köpött kötelező le- , gyen. Mert ha a gyermekkorban nem kérjük számon utódunktól a köszönés elmaradását, akkor később nagyon nehéz lesz rászoktatni arra, hogy a társadalmi érintkezés minimumát figyelembe véve, .az, adott esetben elrebegje a kon- . vencionális jó réggeltet, jó napotot vagy jó estét.

R. S.