Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-10-02 / 40. szám
'A zászlós március elején nyitotta jel először a szemét. Körülnézett a helyiségben, de csak a szemével, mert bepólyázott jelét még nem bírta megmozdítani. A mellette fekvők beszédfoszlányai is eljutottak a tudatáig. Érteni ugyan nem értette meg, számára idegen nyelven beszéltek, azt viszont tudatosította, hogy emberi hangokat hall. Kató éppen akkor lépett be a valahai hálószobába, s nyomban megpillantotta a tágra nyílt szemet. Olyanfajta érzéssel és ö- römmel sietett a zászlós ágyához, mintha ő is részese volna annak, hogy a sebesült állapotában javulás állott be. — Hol vagyok? — kérdezte a zászlós a- lig hallhatóan, akinek még az ajka mozgatása is nehezére esett. — Jó helyen. — De hol? — Jó helyen — felelte Kató —, szovjet tábori kórházban. Hogy érzi magát? A zászlós egy pillanatra lehunyta a szemét, jelezve, hogy nagyon gyengén. — Maga tud magyarul? — kérdezte később. Sápadt és vértelen volt az arca, szinte áttetsző a bőre. •— Tudok.. A zászlós mindkét keze a takarón nyugodott. Bepólyázott bal kezére esett a pil. lantása. Keserűség suhant át az arcán. Kató észrevette, s hogy megelőzze a várható kérdést, közbeszólt. — Az a fontos, hogy életben maradt. Most minden más egyéb mellékes — mondta Kató biztatóan és azzal a szándékkal, hogy megnyugtassa a beteget, de az nem nyugodott meg. — A takaró alatt... a lábam... megvan...? ■ — Megvan, zászlós úr Egyetlen karcolás sincs rajta... Sokat táncolhat még életében, ha egyáltalán szeret táncolni — mondta Kató mosolyogva, majd még hozzáfűzte. — Remélem, tud táncolni...? — Hol van már az én táncos kedvem...! — Majd megjön, zászlós úr, csak akarni kell, hogy megjöjjön, erősen akarni. Az őrnagy is láthatóan örült, s nagy füst- felhőket eregetve azt is közölté, hogy jó hírek érkeznek a frontokról, s hogy nincs már messzi a háború befejezésének a napja. — Nagyon vágyódik már haza az őrnagy elvtárs, ugye? — kérdezte Kató egyik este teázás közben. Az őrnagy eltűnődött, sokára válaszolt. — Nem is tudom, Katóka... Az egyik fiam Leningrád környékén, a másik meg a voronyezsi harcokban esett el... Petyka történész, Szergej meg geológus volt... A feleségemről hónapok óta semmi hír... talán már nem is él... Vágyódás?... Haza? Hideg tűzhelyhez hazatérni nehéz... nagyon nehéz, Katóka... Kató szemét akarata ellenére elöntötték a könnyek: az ő sorsa sem jobb, neki sincs otthona, nincs senkije. Hová is vágyódhatna, kihez, mihez? Az őrnagy akkor eszmélt fel, hogy rosz- szat tett: miért is kellett panaszkodnia? Hogy jóvátegye a baklövését, magához vonta Katót, és dús haját simogatta. — Fel a fejjel, kislány! Maga még fiatal, előtte az egész élet... Az idő múlása befoltozza a sebeket, és minden jóra fordul.., Magára még sok szép tavasz vár, új célok, új szerelmek, anyaság... Fel a fejjel, Katóka! XXX Március közepén mind melegebben sütött a nap, s a hó teljesen eltakarodott. A felépült sebesültek közül egyesek visszamentek a frontra, mások betegszabadságra utazhattak haza. A zászlós fejéről is lekerült a kötés. Lábadozott már. Sétálgatott, sütkérezett az udvaron. Megjött az étvágya is. Lassanként kitelt és színesedett az arca. Azt követően, hogy a szovjet csapatok megkezdték a nagy tavaszi támadást, és távolodott a front, egyre kevesebb sebesült került a kórházba, az ott lévők pedig mind felépültek és elszivárogtak. Április közepe táján az őrnagy összepakoltatott mindent, hogy a személyzettel együtt induljon a front után. — Katóka, én tudom, hogy nem akar velünk jönni, miért is jönne, így hát nem marad más hátra, mint hogy megköszönjem a segítségüket, és elbúcsúzzam. Most már maga is elindulhat hazafelé, hiszen a Csallóköz már felszabadult — mondta az őrnagy, majd magához vonta a lányt, apaian megcsókolta a homlokát, aztán felszállt a sebszállítóra és elhajtatott. Most már csak négyen maradtak az orvosiakban. Az első percekben úgy érezték magukat, mint akiket kifosztottak. — Nincs már nekem itt semmi keresnivalóm — mondta Mari néni mélyet sóhajtva, keserűen, azzal összepakolta a holmiját, elköszönt és elment. Végigsírta az utcát. Az öreg Kalocsainak is elhomályosult a szeme, amint nézett utána. — Hát én most mtt csináljak? — kérdezte az öreg Katóhoz fordulva. — Mi legyen itt velem? — Azt tanácsolom én magának, János bácsi, ne mozduljon el innen addig, amíg nem jönnek magáért a gyerekei. Itt minden holmi Jánosé volt, magukat illeti. Ha itt hagy. ja, elpocsékolódik. — Igaza van, Katóka — bólogatott az ö- reg. — Hát magával mi lesz? _ Nem tudom, Kalocsai bácsi... — tárta szét a karját tanácstalanul Kató. — Nem tudom... _ Én viszont tudom — szólt közbe Lukács Károly, a volt zászlós most már civilben. — Velem jön a szüléimhez, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Lukács már úgyszólván mindent ttudott Katóról, hiszen volt bőven idejük arra, hogy elbeszélgessenek. Kató is megtudta, hogy a fiatalember egy Ipoly menti faluból származik, hogy mezőgazdásznak készült, és másodéves egyetemista korában tépte ki a háború az egyetemről. Kató azt is megtudta, hogy Lukács egyke, s hogy a szülei tizennyolc hold földön gazdálkodnak. , — Nem fogadhatom el az ajánlatát — mondta Kató kissé elbizonytalanodva. — A szülőfalumba megyek, és... majd csak lesz valahogy... Annyit már megtanultam, hogy félni ugyan lehet, de megijedni soha nem szabad... Hazamegyek... — Arról szó sem lehet, hogy elengedjem >— tiltakozott a fiatalember. — Előbb hoz, zánk jön, utána még mindig lesz elég ideje visszamenni a Csallóközbe. Addig-addig feleseltek, míg végül Kató kötélnek állt. Nehéz szívvel köszöntek el Kalocsai bácsitól, aztán útra keltek. K'atonat teherkocsin, lófogattal, de leginkább gya- lagszerrel rótták az utat. Az utak mentén már dolgozgattak az emberek: tavalyi kukoricaszárat égettek, szántottak-vetettek. A derült ég alatt pacsirta cifrázta lebegve, de oly szépen, oly vidáman, mintha ezen a tájon soha nem lett volna háború. Baktató nyulat, sőt őzikét is láttak. Ahogy közeledtek Lukács Károly szülőfalujához, Kató arra gondolt, hogy a helyzetet félreérthetik a szülők. Ez a gondolat szégyenkezésféle, szorongó érzést váltott ki. — Mit szólnak majd a szülei? — kérdezte — Éppolyan örömmel fogadják majd, mint engem... Különben is nagy-nagy hálával tartozom magának, Katóka. — Ezt nem kellett volna mondania, Karcsi, gyorsan felejtse el! — utasította visz- Nem akarom többé hallani! — Az igazság akkor is igazság marad, ha nem mondjuk ki — felelte Karcsi tárgyilagosan. — En csak a kötelességemet teljesítettem, amelyet önként vállaltam... ellenben az őrnagynak megköszönhette volna, ö hozta ’ vissza az életbe. — Megtettem. — Akkor minden rendben van, ne beszéljünk róla többet. — Sosem hittem volna, hogy ilyen kemény és makacs tud lenni egy törékenynek látszó lány — mosolyogta el magát a fiatalember. — Fáradt lehet, bírja még az utat? — terelte a szót másra szándékosan a lány. — Már csak néhány kilométernyire vagyunk, azt négykézláb ts megteszem —' mondta a fiatalember megjátszott könnyedséggel, pedig ólpmnehéznek érezte a lábát, s csak a nagy akaratereje vitte tovább. —< Azért megpihenhetünk egy kicsit, ha maga is úgy gondolja. — Nem bánom, pihenhetünk — vonta meg a vállát Kató. Leültek az árokpartra. Jól látta, hogy fogytán a fiatalember ereje. Körülöttük a zsendülö fű illatával volt teli a levegő. A fűben bogarak, hangyák futkároz- tak, a levegőben méhek döngicséltek. Lám- -lám, gondolta magában Kató, az élet megy tovább, a még oly véres háborúk sem tudják elpusztítani és legyőzni. — A jövőjét illetően mik a tervei, Katóka? — Mondtam már, hogy tanító volt az a- púm. Számomra is vonzó a pálya... Ki tudja, milyen lehetőségeink lesznek... — Ki tudja? — tűnődött el Karost. — Tény, hogy sok ember életútját törte derékba a háború. Szerintem nyilvánvaló, hogy a régi rendszer gyökeresen megváltozik, de hogy merre, hová hajlik a szekerünk rúd. ja, most még nem tudhatjuk... Én minden körülmények között befejezem a tanulmányaimat, ha másképpen nem megy, odaát Magyarországon... Tudja, Katóka, van nekem egy nagybácsim, műszerész. Újpesten, az Ősz utcában lakik. Nála minden bizonnyal ellehetek, ha arra kerül a sor. Agnes, a felesége is aranyos teremtés, mindig szívesen fogadott... Évekig az volt a bánatuk, hogy nem lehetett gyerekük, végül örökbe fogadtak egy kislányt, Zsuzsit... — Milyen jó magának, máris tervezget, telve van tenniakarással, vágyakkall — je| gyezle meg a lány. m Miért is ne, ha már egyszer ajándékba kaptam az életemet, valamit csak kell vele kezdeni, nem igaz? Elindultak. Leáldozóban volt már a nap, mire hazaértek. Lukácsék úgy érezték, úgy látták, hogy fényes csillag hullott az udvar közepére. Vége-hossza nem volt az ölelkezésnek, csókolózásnak, a könnyes örömnek. Kató meg csak állt egymagában észrevétlenül, mintha ott sem lett volna. Megrendültén nézte a három ember leírhatatlan örömét, miközben rettenetes fájdalom hasogatta a szívét: ő már ezt soha, de soha nem kaphatja meg senkitől. Bár könnyei a szeme sarkában tolongtak, visszaparancsolta, keményen tartotta magát, nem akart .gyengének mutatkozni. Végül hozzá fordultak a háziak, és szíves szóval tessékelték befelé. A kiadós vacsora után Kató lefeküdt, s bár fáradt volt, sokáig nem jött álom a szemére. Magukra maradva Lukács András megkérdezte a fiától, ki ez a lányocska, hol s ml. lyen céllal szedte fel. Karcsi mindent elmondott róla részletesen, A szülők érdeklődéssel hallgatták: Lukácsáé végül elsírta magát. — A jóisten áldja meg minden lépését — mondta zokogástól töredezett hangon. — Megszógálom én neki, ellehet nálunk, amíg csak akar, amíg nem fordul jobbra a sorsa, szegénynek. később Lukács András halkra fogva a hangját, bizalmasan fordult a fiához: — Van közietek valami... már úgy gondolom...? — Nincs semmi, édesapám... és meg ne próbáljanak előtte hálálkodni! Sokkal büszkébb annál, mintsem hogy elviselné szó nélkül. — Ahhoz tartjuk magunkat, fiam — bólintott az apa. Kpvács Kató hamarosan beilleszkedett a család életébe. Kora reggeltől késő estig dolgozott: végezte a ház körüli teendőket, kapált a határban és a szőlőben, még aratott is. Egy pillanatig sem akart kegyelem, kenyéren élni. Pedig nagyon elfáradt a kimerítő munkában, de nem panaszkodott. Kinek is panaszkodhatott volna? Bár sosem kellett hasonló munkát végeznie, hamar beletanult, csak akarat kellett hozzá, az meg volt. Egyik este, mikor már Kató lefeküdt, ősz- szeüit a család, hogy meghányják-vessék a lány sorsát.. — Neked nem tetszik ez a lányocska, Karcsi fiam? — tette jel a kérdést Lukács András. — Mindig kettőn áll a vásár, édesapám, ■— Szerit igaz... ■— Nekem bizony nagyon tetszik — jegyezte meg Lukácsáé csendesen. — Szép is, okos is, szorgalmas is. Biz’isten örülnék, ha menyem lenne. — Majd meglátjuk — zárta It a vitát Karcsi. Vasárnap délután elmentek Katóval a sző. ■ lőbe. A néhány tőkényi Csabagyöngyén már ért a gyümölcs. Leültek az egyik tőke mellé, és szemlélgették a szőlőt. ■<— Mint a méz — dicsérte Kató. ■— Valóban mézédes — hagyta rá Karcsi, majd kisvártatva így folytatta. — Mondanék én valamit, Katóka. — Hallgatom... ■— Legyen a feleségem. Kató már jó ideje érezte, sőt biztosan tudta, hogy előbb-utóbb felvetődik ez a kérdés, így nem érte váratlanul. — Ne értsen félre, Karcsi, a világért sem akarom megsérteni, de pillanatnyilag szó sem lehet róla... Még ebben a kiszolgáltatott helyzetemben sincs szükségem arra, hogy valaki sajnálatából, tartozásféléből magához emeljen... Egyébként sem akarom elkötelezni magam addig, amíg biztos talajt nem érzek a lábam alatt... — Szó sincs sajnálatról! — tiltakozott Karcsi hevesen. — Szeretem, Kató, igazán szeretem, őszintén... — Talán egyszer... évek múlva megérik a helyzet.- s talán igent tudok mondani, de most még nem... — mondta Kató, és felállt. — Gyerünk haza... — Karcsi beleegye. zően bólintott, s elindultak. — Rövidesen kezdődik a tanév... Beszerzem az érettségi bizonyítványom másolatát, és átmegyek Magyarországra. Megpróbálok bejutni valamelyik főiskolára vagy egyetemre... Nagyon ö- rülnék, ha együtt mennénk... Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy folytatni akarja a tanulmányait.., vagy mégsem?... Meggondol, ta magát?. — Együtt megyünk, Katóka... 1 Augusztus végére minden elintéződött, s készen álltak az útra. Két hatalmas élelmiszerbatyuval indultak el az alig néhány száz méternyire húzódó országhatár felé. Teremtett lelket sem látlak. Szerencsésen átkeltek a határon. Eléggé viszontagságos körülmények között jutottak el Újpestre, az Ősz utcába, de végül is eljutottak. Mikor beléptek a nagybácsi udvarába, és. meglátták a temetési szertartást, szinte gyökeret e- resztéit a lábuk döbbenetükben. Temetés után szemtől szemben ültek az ötven év körüli nagybácsival, Lukács Jenővel. A szép szál férfi most összetörtén, el- anyátlanodva ült, ölében a nyolcéves Zsuzsival. — Látod, látod, Karcsi fiam, milyen kegyetlen tud lenni a sors... — mondta a nagybácsi panaszosan. — Katonaszökevény, ként átvészeltünk minden veszedelmet... szerencsésen megúsztuk az ostromot... egy hete még itt sütött-fözött, most meg, látod, nincs többé... A nagybácsi befogadta őket. A sok lótás-futás eredményeként Katót felvették a tanárképzőbe, és Karcsi is folytathatta a tanulmányait ott, ahol abbahagyta. A háború utáni nehéz években sok teher hárult minden emberre, így Katóra is, aki igen szűkös körülmények között vezet, te a háztartást, nevelte a kislányt, s közben előadásokat hallgatott, és éjszakákon át meg tanult. Karcsinak sem volt köny- nyebb a helyzete. Negyvenhét tavaszán Karcsi szülei „fehér lapot* kaptak, s hivatalosan áttelepítették őket Magyarországra, Baranyába, így aztán könnyebbé vált az élelem beszerzése. Időközben Népi Kollégiumok létesültek. Kató bejuthatott volna, de a nagybácsi könyörögve kérte, legalább addig maradjon náluk, amíg nem fejezi be a tanulmányait, Akkoriban Karcsi már egyre gyakrabban kérdezgette Katótól, nem érkezett-e el an. nak az ideje, hogy igent mondjon. Kató a- ionban mindig kitért a végleges válaszadás elől: nem biztatta Karcsit, de nem is utasította vissza egyértelműen, s ■ hogy miért, maga sem tudta. Negyvennyolc februárja után — az előzőekhez képest — már kedvezőbb hírek érkeztek Csehszlovákiából, egyebek közt olyanok is, hogy rövidesen újra megnyílnak a magyar tanítási nyelvű iskolák. Akkor ért meg Katóban véglegesen az elhatározás, hogy mihelyt végez, visszamegy, azaz hazamegy, és ott folytatja, ahol annak idején az édesapja abbahagyta. Oda, ahhoz a táj. hoz fűződött minden emléke, a szép gyermekkora, ott virágzott. ki szívében először a szerelem. Mikor átvette és táskájába csúsztatta a friss magyar — történelem szakos diplomáját, mintha forgószél sodorta volna ki a napfényes utcára. Felemelb, kimondhatatlanul jó érzésekkel a szívében csatangolt Budapest utcáin. Boldog volt. Szerette volna magához ölelni az egész világot. A nagybácsiék virággal díszített, gazdagon terített ünnepi asztallal várták. A kiadós ebéd után bort ittak, nem is keveset. Katónak már-már a fejébe szállt, nem szók. ■ ta. A féktelen jókedve még szeretetreméltóbbá tette. — Most aztán mi lesz, mi a terved, Kató- . ka? — kérdezte Karcsi később, mikor magukra maradtak. — Hazamegyek... — Gondold meg jól, Katóka, nehéz ott a helyzet. — Meggondoltam, Karcsi. Azért remélhetek még? — Ne haragudj rám, Karcsi, de én..-, szóval... — Értem... — mondta Karcsi keserűen. —< Nincs más hátra, mint hogy sok szerencsét és boldogságot kívánjak. Kovács Kató másnap vonatra szállt és „hazautazott“. Felszabadultan, régen érzett Izgalmakkal, de szorongások nélkül nézte az elsuhanó tájat, hosszú évek óta először, Első útja a járási iskolaügyre vezetett. Bemutatta féltve őrzött igazolványát, amelyet a szovjet parancsnokságtól kapott, és bemutató a diplomáját isi Álmában sem gondolta volna, hogy annyi megértéssel és ö. römmel fogadják. A hivatalos ceremónia egyszerű volt, minden formaságtól mentes. Letette a hivatalos esküt, és megkapta a kinevezési dekrétumát, azzal jó munkát kívánva útnak bocsátották. Szeptember elsején, telve izgalmakkal lépett be a tanterembe. Hangos köszöntéssel fogadták a gyerekek, és elhalmozták virággal, aztán leültek, és csendben várakoztak. Kissé összeszoruló torokkal lépett fel a katedrára és fordult szembe a gyerekekkel. Pillantása a harmadik padra esett, ahol 6 kezdte valamikor. A helyén szőke hajú kislány ült. Két dús hajfonatában piros szalagból kötött pillangó virított. Csillogott a sze. me, mint a gyémánt, s kissé megnyíló szájjal leste a szavát, mint ahogy ő annak idején az édesapjáét. Nekik bizonyára gondtalanabb és örömtelibb lesz az életük, gondolta magában. Nekik talán nem kell alászállni a Jellegekből, és végigjárni olyan szörnyű kálváriát, mint amilyet neki kellett... s beszélni kezdett szépen, szabatosan, mintha egész életében kizárólag erre a beszédre készülődött volna. Közben a napsugár beragyogta a tantermet ,.. Vége ■■■■■■■■——W—M—MBIiMiiMBiaíA
