Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-18 / 38. szám
Jkf agy mozgás volt a falu utcáján. Harc- kocsik dübörögtek, teherkocsik jöttek- w mentek, katonák hemzsegtek. ■ Szürke hófelhök borították az eget. — Hát azt megtehette volna — mondta a doktor elgondolkodva. — Neki már ügyis mindegy volt, ha arra szánta el magát, hogy golyót röpít a fejébe... — De miért, miért tette? — Magas rangú tiszt volt, édesapám, ízig. •vérig katonaember. Aligha bírta volna elviselni a sok hercehurcával járó megaláztatást... esetleg hadbíróságotOlyasmit is magára vállalt, amit nem követett el, a lelke mélyén viszont nyilván egyetértett vele... Fellázadt önmaga ellen, a világ ellen. Túl nagy volt a teher, amely ránehezedett, nem bírta el. — Hanem ez a német őrnagy kegyetlen egy ember — mondta az öreg elkomorodva. — Neki én ts át tudnám harapni a torkát. Félek tőle, pedig sosem voltam ijedős ember.,. — Hát lehet is félni tőle... ]6 példának hozta fel a kígyóját, ő maga is olyan, mint a kobrája: sosem tudhatja az. ember, hogy mikor támad és mikor marja halálra. Óvakodni kell tőle, ö még nem adta fel. — Akkor lássam, mikor a hátam közepét! ■— dohogott az öreg, s ökölbe szorult a keze. — En meg a vén marha fejemmel, lovat adtam alája azon az emlékezetes estén, mert én rontottam el mindent, a Katóka dolgát is. — Ne eméssze magát, édesapám. Volt, el. múlt. Az a fontos, hogy a közlegénynek helyén volt a szíve, és megmentette a lányt... — Hát... gyalázatoson éreztem magam, fiam, mikor a katonák elvitték az erdő szélére. Szívesen odaálltam volna helyette a puskacső elé. Nekem már csak a kapa föld, ő meg még fiatal, szép, okos teremtés, előtte az élet... Milyen szépen beszélt, uramisten, milyen szépen... Most már csak az biztat, hogy talán sikerült véglegesen megmenekülnie. — Utólag könnyű okosnak lenni, az az igazság... En is sok mindent másképpen csinálnék, ha módom lenne rá — mondta a doktor, s legyintett. — Most már mindegy, visszacsinálni semmit sem lehet. Mari néni jött be. — Doktor úr, kérem, Tomics Lajos van itt, megint rosszabbodott a felesége állapo. ta. Arra kéri a doktor urat... — Megyek — élénkült fel a doktor —, Grült, hogy hívják, hogy addig sem kell a saját dolgaival foglalkoznia. Felöltőbe bújt, kapta a táskáját, és ment. — De nagyon tessék vigyáznil — Ugyan, Mari néni, már csak eljutok bal nélkül a tizedik szomszédba. Mari néni könnybe lábadt szemmel nézett utána. — Mikor ide került, teli volt erővel, életkedvvel, most meg olyan, szegény, mint az élőhalott... A tulajdon fiamat sem tudtam jobban szeretni... Sok betegen segített, sok- sok szegény embert gyógyított meg ingyen... Ha sok ilyen ember élne a földön, jobb lenne a világ, nem ilyen gonosz, mint most. — Elcsüggedt, Mari, nagyon elcsüggedt — mondta az öreg maga elé bólogatva. — Katóka miatt... Biztatnunk kell, Mari, mert ha mi is elcsüggedünk, még szomorúbb lesz. A föld alól is előkeríteném azt a lányt, ha tudnám. — En mindent elkövetek, de látja, hogy hiába — mondta a szakácsnő sopánkodva. — Nem kér egy kis italt? Igyék, van itt elég! — A szekrénykéből italt, poharat vett elő és töltött. — Tessék, fogyassza! Az öreg szabódon egy kicsit, a végén mégiscsak kézbe fogta a poharat. — Soha életemben nem voltam italos ember — mondta mentegetőzve —, nem is lehettem. jó, ha kenyérre jutott, sok éhes száj tilt az asztalhoz... Most aztán, ha iszom, egykettőre a fejembe szalad. — Annyi baj legyen, igyon! Az öreg kétfelé csapta nagyágú bajszát, és felhörpintette az italt. Vígan füstölt a szivarja. — Sosem hittem, hogy ilyen jó dolgom lesz vénségemre, csak ez a háború... mielőbb túl lehetnénk már rajta... Szegény fe. leségem — isten nyugosztalja —, ha megérhette volna mindezt... Szó mi szó, sokat nyomorogtunk életünkben, de szívesen nyomorognék most is, ha azzal megválthatnám a fiam boldogságát, ha kiűzhetném belőle a szomorúságot... Váratlanul kinyílt az ajtó, és Bátory jelent meg a küszöbön vastag bundájában, pirospozsgáson. Figyelembe véve a viszonyokat és a körülményeket, aránylag jókedvűnek látszott, habár kissé megviselte a hosz- szú út. — Jó napot, jó napot! — köszönt hanga- san, derűsen, s kezet szorított az öreg Kalocsaival. aki most már nem naqyon tisztelte a dúsgazdag nászt. Hamiskásan pislogott rá a bozontos szemöldöke alól, miközben arra gondolt hogy rövidesen kiforgatják öt a nagy gazdagságából. • — Hozta isten! — fogadta őt végül is. — Vagy az ördög — oigyorodott el Bá- tory. — Istenkísériés ilyenkor kimozdulni otthonró! és megtenni ekkora utat. Teli az út katonasággal. Nagy a mozgolódás... — mondta még, azzal ledobta magáról a bundát, — Tervszerű kiürítés, visszavonulás... — jegyezte meg az öreg Kalocsai a maga megszokott egyszerűségével. — Az... tervszerű... — ismételte meg a szót Bátory keserű iróniával. — Hát a sofőrjeim hogy vannak? — kérdezte a szakácsnőhöz fordulva. — Esznek, isznak meg hevernek, lopják a napot — felelte Mari néni szemrehányón. — De alighanem beléjük állt a félsz, mert igencsak mehetnékjük van... Mondta is ne. kik a doktor úr, hogy nyugodtan elmehetnek, aligha lesz már szükség rájuk. — Tényleg azt mondta nekik? — Tényleg bizony. — Hát ö hol van most... a doktor úr? — Nincs Itthon — válaszolta Mari néni fagyosan. — Valóban? Vagy csak nekem nincs? Hol van? — pattant fel Bátory megfeledkezve magáról egy pillanatra. — Betegnél. — A kötelességét teljesíti — toldotta meg az öreg Kalocsai. Szivart vett elő, végigszagolgatta, a füléhez tartva megropogtatta, s csak aztán gyújtotta meg. Szent megmondta Bátory reményt keltő rábeszéléssel. A változatosság kedvéért most ö töltötte újra a poharakat. — Egészségünkre! Nézd, fiam, annak idején én sem néztem a származásodat, minden fenntartás és feltétel nélkül befogadtalak a családomba, sőt mesés körülményeket biztosítottam a pályakezdésedhez. — Nagy árat fizettem érte — szúrta köz. be a doktor keserűen. — Nagy árat? Hogyhogy nagy árat?... Nem értem, fiam, hogy mire célzol. — Nem is fontos. — Nézd, fiam, ha Zita miatt makacskodsz, azon könnyen lehet segíteni... El sem tudod képzelni, mennyire bánkódik miattad, s mennyire vágyódik utánad. Most is csak nagy rábeszéléssel bírtam visszatartani, mindenképpen jönni akart. Hagyjuk ezt, felesleges tovább feszegetni ezt a témát... Az az igazság, hogy Zita egyáltalán nem érdekel már, és azt ő is tudja — mondta a doktor tárgyilagossággal. — Akkor hát mi a szándékod, vagyis a gyöződése volt, hogy azt úgy kell csinálni. — Megvárom — mondta Bátory. — Ahogy gondolni tetszik... Jaj, még oda- ég az ebédem! — kiáltott fel a szakácsnő, és elsietett. Csak úgy ringott és hullámzott a gömbölyded fara. Bátory egy ideig hallgatagon álldogált, aztán sétálni kezdett. Idegessége nőttön- -nőtt. Megállt az ablaknál. — Ogy tűnik, mintha futnának a németek — mondta, de inkább csak magának, mint az öregnek. — Az jó — bólintott rá az öreg Kalocsai. — Hátha nyomukban meg jönnek az oroszok? — Az is jó — duplázott rá az öreg jóízűen füst ölve. — Magának minden jó, nászom? — méltatlankodott Bátory. — En már csak ilyen vagyok — vonta meg a vállát az öreg Kalocsai olyan nyugalommal, hogy Bátorynak fejébe szaladt a vér. — Nekem bizony minden jó, ami nem ellenemre való. Bátory türtőztette magát. — Maga is beszélhetne a fia fejével, rám nemigen hallgat, makacs, mint az öszvér. Az öreg Kalocsai nagyon is jól tudta, hogy milyen ügyben kellene megpuhítani a fiát, de úgy tett, mintha sejtelme sem volna róla. — Napról napra mást sem teszek, csak beszélgetek... Elvégre be kell hozni a mulasztást valahogy, nem igaz? Bátory lemondóan legyintett: reménytelen eset. — Igen... természetesen... — mondta, majd ismét le-fel járt. A percek múlásával a re- ményei is elszállóban voltak. Végre megérkezett Kalocsai János. Meg-, pillantván az apósát, kissé meglepődött. Nem hitte, hogy a zűrzavaros helyzetben ide merészkedik. — Egyedül jöttél? — kérdezte miután üdvözölték egymást. — Egyedül érkeztem, de remélem, hogy nem egyedül távozom... Négyszemközt szeretnék veled beszélni, fiam — mondta nyomat ékkal. Az öreg Kalocsai értett a szóból. — Megyek a Marihoz, megnézem, mit főz... — Meg sem kínálsz egy pahárka itallal? —■ kérdezte Bátory kedvesen azután, hogy magukra maradtak. Á doktor teletöltött két poharat. — Isten, isten! — Hát, fiam — kezdte Bátory —, minden jel arra mutat, hogy a háborút elveszítettük. — Elég későn főttél rá... Egyébként ha csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem, feleslegesen fáradtál. Bátory figyelmen kívül hagyta a doktor megjegyzését. — Igen, elveszítettük, és ez új helyzet elé állít valamennyiünket — mondta Bátory fontoskodva. — Téged minden bizonnyal új helyzet elé állít, de engem... Orvos maradok, továbbra is gyógyíthatom a betegeket, amiből nyugodtan megélhetek — mondta a doktor magabiztos nyugalommal. — Velem kell jönnöd, János, szükségem van rád. — Hová? Talán nyugatra? — Igen... Szerencsére kbmoly összeget helyeztem el egy svájci bankban, lesz mihez nyúlni, nem lesz nehéz az újrakezdés *— I végleges döntésed? — kérdezte Bátory kesernyésen, lehangoltad, de még mindig nem , adta fel, még mindig reménykedett, hiszen a két utolsó aduját még nem játszotta ki. — Maradok! — jelentette ki a doktor határozottan. — Nem gondolod, hogy két nagyon fontos és lényeges tényt kihagysz a számításaidból? — állt meg Bátory a veje előtt, s i figyelte az arcát. — Mégpedig? — Először: ez a német őrnagy még alaposan megkeverheti a kártyáidat — mond- í ta Bátory némi támadó éllel —, más szóval: ! hidegre is,tehet. — Tudom — felelte a doktor ridegen, már-már megbotránkoztató közönnyel. — Mindig is számítottam rá, és most is várom minden pillanatban... — Normális ember nem gondolkodhat így, felháborító, ez abszurdum! — lázadott Bátory. — Kész öngyilkosság! — Meglehet... Bátory idegesen járt fel s alá. Hosszabb szünet után ismét megállt a veje előtt. — Másodszor: tegyük fel, hogy a német részéről nem fenyeget veszély, de még mindig hátravan a tiszta lap, a tiszta számla elmélete. — Mire célzol? — Egyszerű: ha itt maradsz, te sem indulhatsz tiszta számlával, a személyi lapodat alaposan bemocskolja a gyáros após. Ilyen kérdésekben az oroszok nem ismernek pardont. Ogy kinyírnak, hogy arról kol. dúlsz! >' — Nem félek — mondta a doktor csendesen. — Mikor Sztálingrádnál harcoltak a németek, én sem féltem — mondta Bátory puhítgató szándékkal, keményen. — Azóta [ sok minden megváltozott, és mennyi minden meg fog még változni!... Hidd el, fiam, rosszul jársz, ha itt maradsz. — Nincs mitől tartanom. — Tehát? Maradok! Bátory széttárta a karját. Tehetetlenségében egészen eltorzult pirospozsgás arca. — Én még ilyen makacs és fanatikus bolondot életemben nem láttam! — Egy székre ereszkedett, töltött, ivott. Fáradtnak látszott. — Rendben van, maradj, de...l — Mit jelentsen az, hogy de? Mindent el akarsz vinni a lakásból? Tessék! A háztetőt is felpakolhattatod a teherautóidra, mindent elvihetsz a lakásból, a rendelőből a- zonban semmit, még egy foghúzó fogót sem... — Ugyan, kérlek — legyintett Bátory —, van is. nekem szükségem erre a sok kacat- ra... Hallgatagon ült még egy ideig az asztalnál, közben megivott néhány pohár konyakot, aztán kiadta, a parancsot a sofőrjeinek, hogy indulás visszafelé, majd röviden elbúcsúzott a doktortól, inkább csak elköszönt. — Sajnálom, hogy így kellett befejeznünk, végtelenül sajnálom — mondta szomorúan, azzal beült a kocsijába és elhajtatott. Az utcán nagy volt a tumultus. XXX Hajnalodott. Valaki megkocogtatta Mari néni kis szobájának az ablakát. Az álmából felriadt asz- szony rémülten fülelt egy ideig, majd az ismétlődő kocogtatásra kibújt az ágyból, és ajtót nyitott. Amikor felismerte a jövevényt, ijedten csapta össze a tenyerét. — Jézusmárjáml, hát maga az!? löjjön, jöjjön be, fiam, uramisten hogy néz ki! Miklós, a közlegény, tépett ruhában, ma- szatosan, nagyon elcsigázottan lépte át a küszöböt. Kis híján elvágódott a gyengeségtől. Mari néni leültette a szobájában, s pálinkáért szaladt, közben az öreg Kalocsait is felkeltette, aki korát meghazudtoló fürgeséggel kapkodta magára a gúnyáját, s ment a fiatalemberhez. Egykét kupica után megkérdezték Mik. lóstól, hogy mi újság, s egyáltalán hogy mert ide jönni ebben a zűrzavarban. — Muszáj volt — kezdte Miklós. — Azért I jöttem, hogy figyelmeztessem a doktor urat, — Mire, édes fiam, mire? — kérdezte az öreg sürgetőn. — Nagy veszély fenyegeti a doktor urat, el kell menekülnie, míg nem késő — hadarta Miklós. — Az történt ugyanis, hogy Pistát, már mint a süketnémát, elfogták a németek, és most a parancsnokságon van.., A tegnapelőtti akció során megsebesült, a i társai nem tudták magukkal vinni, és, hát nem értik?... Ha vállalóra fogják, sok minden kiderülhet, és akkor a doktor urat... Menjenek, szóljanak már neki, különben szörnyű baj történhet! — Mi van Katókával? — kérdezte még Mari néni. — A lány biztonságban van, afelől nyu- ■ godtak lehetnek, a doktor úr viszont... Mért ' nem mennek már!? 1 — És az öreg Suchy? Tudja, hogy mi tör- j tént az unokájával? — Mindent tud... és most rettentő bősz- 1 szára készül. Azt mondta, addig nem nyugszik, míg nem végez az őrnaggyal..., hogy neki már úgyis mindegy... azt veszítette el, aki számára a legkedvesebb volt... Menjen már Kalocsai bácsi, és figyelmeztesse a fiát! Miközben Mari néni ellátta a közlegényt — tiszta alsót, civilruhát, enni-inni meg füstölnivalót adott neki —, majd minden es hetőségre számítva, leküldte a pincébe. Ott meghúzhatja magát addig, amíg nem jönnek be az oroszok. — Biztos benne, hogy néhány napon belül megindítják a nagy támadást? — kérdezte némi kétkedéssel a hangjában Mari néni. — Biztos, Mari néni, százszázalékra! — Akkor jól van... Eközben az öreg Kalocsai a. hálószobába sietett, és a fia fölé hajolva szelíden megrázta, aki ezúttal mélyen aludt, nem úgy, mint az elmúlt napokban általában, hogy éjszakáról éjszakára csak virrasztott. — Ébredj, édes fiam, ébredj! — Mi van, mi történt, édesapám? — ült fel a doktor ijedten az ágyban. Kissé el is \ szégyellle magát az ijedsége miatt. — Beteget hoztak? Dehogy beteget! — tiltakozott az öreg, j aztán nagy hirtelen elismételte mindazt, a. mit a közlegénytől hallott. — Hát csak mozogj, fiam, és találj ki valami okosat. — jó, majd kitalálok — mondta nagyot nyújtózva, és visszahanyatlott a párnára. \ Gondolkodott: mit csináljon, mitévő legyen. Fusson bele a vakvilágba? Nem mozdul, határozta el magában, legyen, ami lesz. Nem hátrál meg gyáván, s nem futamodik meg a sorsa elől. Az üreg Kalocsai meg Mari néni éppen azt latolgatták a hallban, hogy a nagy támadás és harcok idején elég biztonságot nyújt-e számukra a lakás alatti pince, amikor váratlanul az őrnagy jelent meg két katona kíséretében. — Szállingózik a hó — mondta —, még utóbb is fehér karácsonyunk lesz. Mit szólnak hozzá? — Könnyen meglehet... — mormogta az öreg Kalocsai elszoruló torokkal, rosszat sejtve: az őrnagyban a fia hóhérját látta. Öt aztán már nem tudta megtéveszteni a kedélyességével. Ha a szemével ölni tudott volna, a német alighanem holtan terült volna el a szőnyegen. — Hát a doktor úr, pihenget még? — Pihenget... — felelte a szakácsnő. — Fölkeltsem? — Majd én magam — mondta az őrnagy, azzal benyitott a hálószobába. — Doktor, doktor úr, ébredjen! — Azonnal — hangzott a válasz. Csak úgy sebtében felöltözve jött elő a hálószobából a doktor. — jó reggelt! — Jó reggelt! — fogadta az őrnagy. — Elnézését kell kérnem a korai zaklatásért, de az idő sürget, s nekünk még néhány kérdést tisztáznunk kell... — Számítottam rá — mondta a doktor félelmetes hidegvérrel és nyugalommal. — Valóban? — ugrott az őrnagy szemöldöke a homloka közepére. — Szóval számított az érkezésemre, hm... s talán azt is sejti, hogy miért jöttem? — Nyilván nem azért, hogy elbúcsúzzék tőlem... — Valóban nem azért... — mondta az őrnagy, s a maga megszokott mozdulataival elővette cigarettatárcáját, és rágyújtott. A doktort hányinger környékezte a füst illatától. — Utolsó találkozásunk óta sok minden világossá vált előttem, sok minden, a- mit addig csak sejtettem... — Például? Az őrnagy intett az ajtónál álló katonának, mire az kilépett, és maga előtt tuszkolva belökte a hallba Pistát, a tűzszerészt, aki erősen húzfa a bal lábát, élettelenül lógott a keze, s akinek a fején jókora vértől Étitatott turbán ült. (Folytatjuk)
