Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-11 / 37. szám
A szakaszuezetőnek is elege volt már mindenből. Jó ideje nem hitt már Hitler csodafegyverében és a német hadsereg végső győzelmében, mint ahogy nagyon kevesen hittek a magyar hadseregben, beleszámítva még a vezérkart is, kivéve persze a nácibarát nyilasokat és támogatóikat, akik fanatikusan hittek és bíztak valami nem létező csodában, aminek elöbb-utóbb be kell következnie. A szakaszvezetőnek verejték lepte el a homlokát. Gépiesen szedte a lábát az előtte lépkedő lány után. Csodálta és felnézett rá. Sosem hitte volna, hogy egy törékenynek látszó lányocskában annyi erő és bátorság legyen. Egyetértett minden szavával és gondolatával, amit az őrnagynak mondott. Nem, ennek a lánynak nem szabad meghalnia! Fegyverének a csövét nem hagyhatja el gyilkos golyó. Soha többé nem tudna az emberek szemébe nézni, egy pillanatig sem tudna nyugodt lelkiismerettel élni. Katókának nem szabad meghalnia! Anélkül, hogy a közlegényre nézett volna, a foga közölt suttogta: — Várd ki az alkalmas pillanatot, és tüzelj! — Bízd rám... — felelte a közlegény szintén a foga közt, majd hangosan a lány után szólt. — Lassabban, Katóka... Kató lelassította a lépteit. Hetven-nyolc- van méternyire lehettek az erdő szélétől. Addig az élete, csak addig és nem tovább. Hbtven-nyolcvan méter.. A kis faluból — annyi megpróbáltatáson, szorongáson és rettegésen át — ide, idáig vezetett életének az útfa Amikor erre az útra lépett, tudatában volt annak, hogy mennyi veszély leselkedik rá, természetesen tisztában volt a lebukás lehetőségével is, hogy az bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Most mégis félt, és sajnálta, hogy pontosan most és így következett be... Gyerekkori emlékeinek a foszlányai futottak el lelki szemei előtt, apja, anyja arcát látta maga előtt, kenyeret szegő és nyújtó kezét, szemének síjnogató melegét... és Kalocsai Jánost, a kedvest, a- kit éppolyan őszintén és igazán szeret most is, mint akkor régen... száz éve?... ezer?... Az erdő szélén hatalmas tölgyfa állott. Nyilván oda, alája, a vastag derekához állítják. Olyan lesz ő ott alatta, mint a keresztre feszített Krisztus... Most még a szél fütyörész a lombtalan, csupasz ágai közt, de tavasszal zöld koronát bont újra, benne é- nekes madarak vernek tanyát, s vidám füty- tyűkkel dicsérik majd a tavaszt, köszöntik a békét, mert itt béke lesz, nagy-nagy,. kiteljesedő békesség... Az erdő szélén vadvirágok nyílnak, a fák között őzikék legelésznek, és újra kitárulnak az iskolák kapui... Es ő, Kovács Kató, ar egykori tanító lánya, nem lesz már. jeltelen sírban alussza majd örök álmát, s talán emlékezni sem jognak rá, különösen a felnövekvő generáció nem, pedig a maga módján értük is' próbált tenni valamit... Kovács Katónak sosem volt kenyere az önsajnálkozás, most is távol állt tőle, csupán a halálba menetelő, fiatal élet ösztönös és törvényszerű lázongása zúgott át rajta. És még mindig nem adta fel, még mindig bízott valamiben. Talán a mögötte lépegető közlegényben, Miklósban, a költőben, aki minden leírt sorával az embertelenség ellen és a békéért hadakozott, talán tőle érkezett feléje és érintette meg a lelkét az a halvány reménysugár, ami bátorságot öntött belé, s arra ösztönözte, vagy tán inkább azt sugallta, hogy nincs még minden vesz. ve, még minden jóra fordulhat. A kert végi kerítéshez értek, onnan vagy húsz lépésnyire állott a tölgyfa. Kiléptek •a kiskapun. A két német megállt a kerítésnél. Kifejezéstelen, hideg arccal álltak, csak a szemük villogott éberen. Nyilván nem első alkalommal voltak szemtanúi hasonló eseménynek. Kezük a fegyverükön feszült: régen nem bíztak már a magyar hadsereg katonáiban. — Oda menj, oda állj a tölgyfa alá! — adta ki a parancsot Katónak részvétlelen hangon a közlegény, pedig talán soha nem érzett magában akkora feszültséget, mint akkor. Kató elindult a fa felé. Akkora gyengeség költözött a tagjaiba, hogy alig bírt lépkedni: a térdei rogyadoztak, s egész testét elöntötte a veríték. A fához érve megállt. — Fordulj meg! — hangzott el az újabb parancs. Kató engedelmesen szembefordult a katonákkal. Itt a vég, nincs tovább, gondolta magában, s nem kis erőfeszítésébe került visszatartani fogai vacogását. Még így is összekoccantak. — Bekössük a szemed? — kérdezte a közlegény, s csattant a géppisztolya závárza. ta. A szakaszvezetöé is. A lány csak bólintott, hogy igen. A közlegény hozzáment. Jobb híján a lány köléhyét oldotta el, azt hajtogatta össze szalag formájára, s azzal kötötte be a szemét. — lói figyelj! — suttogta a közlegény. — Ha én elindulok tőled, számolj magadban ötöt, aztán vesd magad a földre. A többivel nem törődj. Megértetted? — Igen... Kató reszketve állt, a közlegény pedig elindult, magában ö is ötig számolt, aztán tüzet nyitott a két németre. Az egyik német nyomban felbukott, a másik előbb térdre rogyott, s lassan dőlt lefele, mint a kivágott fa, de közben meghúzta a géppisztolya ravaszát, mire a szakaszvezető is felbukott: combját érte a rövid sorozat. A közlegény hirtelenjében nem tudta, hová ugorjon: Katóhoz-e vagy a szakaszve- zetőhöz. — Fussatok! — sziszegte a szakaszvezető fájdalomtól eltorzult arccal. — Meneküljetek! — mondta még, s megpróbált föltá- pászkodni, de nem bírt. Teljesen elzsibbadt a sebesült lába, azt viszont érezte, hogy a bakancsa teleszaladt valami sikamlós melegséggel. — Ne haragúdJ, pajtás, hogy itt hagylak — mondta a közlegény, azzal Katóval együtt eltűntek az erdőben. — Igyekezzünk, mert alighanem rövidesen nyomunkba erednek a németek... — Lélekszakadva futottak felfelé a lejtőn, s egyre inkább eltávolodtak a falutól. Ziháltak, hevesen vert a szívük, de mentek, rohantak, mint az űzött vadak. El- -elcsúsztak, meghempergőztek, de újra meg újra felpattantak és mentek tovább. Ezalatt a hallban az őrnagy kedélyesen szórakozott, azaz szórakoztatta a többieket. Amolyan élménybeszámolófélét tartott. Előadásmódja rendkívül kifejező és színes volt, akár szóról szóra le lehetett volna írni. A többiek viszont hallgattak. Senkinek nem volt megjegyeznivalója, sem ellenvetése. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Mikor odakinn megszólaltak a fegyverek, az őrnagy is elhallgatott. Az- alezredes nagyot sóhajtott, az öreg Kalocsai felnyögött, mintha tarkón vágták volttá, a doktor pedig megsemmisülten nézett maga elé. Vége, mindennek vége, gondolta magában. Kínjában szeretett volna felordítani, neki. rontani az őrnagynak és megfojtani. Az őrnagy fülelt, várt egy ideig, majd gúnyos mosollyal az alezredeshez fordult: — Alezredes! Magának nincs semmi megjegyeznivalója? — Nincs. — Pedig volna miről beszélni. — Nincs miről. — Valóban? — Az ön számára nincs mondanivalóm — felelte az alezredes keményen —, legfeljebb annyi, hogy önkényes intézkedéseiről jelentést teszek a felsőbb... Abban a pillanatban újabb géppisztolysorozat hallatszott be. Az őrnagy felkapta a fejét, s az egyik katonáját az erdőhöz küldte, nézzen körül, mi történt ott. Néhány perc múlva a német katona a sebesült szakaszvezetőt hozta be a vállán, s jelentette, hogy mi történt. — Hála legyen a jó istennek — mormolta maga elé az öreg Kalocsai, s örömében megcsordult a szeme, mint tavaszi olvadáskor az eresz. Kalocsai fános is megkönnyebbülten sóhajtott fel, s nyomban a szakaszvezetőt vette kezelésbe. Mindenki azt várta, hogy az őrnagy túlontúl felháborodik, s haragjában valami esztelenséget követ el. Nem az történt: nevetni kezdett. — Erről is tesz jelentést, alezredes úr? — kérdezte metsző gúnnyal. — Hogy egészen őszinte legyek, számítottam erre. Talán jól is jött. Hadd jussanak, úgysem jutnak mesz- szire, s legalább elvezetnek a partizánok fészkéhez... Gyorsan intézkedett: egy szakasz eredjen a szökevények nyomába, természetesen a kutyákkal. Aztán az alezredeshez fordult. Az eddigi nyájasságát keménység váltotta fel. — Ami pedig önt illeti, alezredes, remélem tudja, hogy milyen következményekkel jár ez a, ez a... hogy is mondjam...? — Tudom. ■— És persze az adóvevő a szobájában... • — Köszönöm a kioktatást — mondta az alezredes a helyzethez képest kimért higgadtsággal és nyugalommal —, anélkül is tudom a kötelességem! — Velem jön! — Igen... temtészetesen... de ha megengedi, magamhoz veszem a dolgaimat. — Tessék! — mondta az őrnagy keze finomkodó mozdulatának a kíséretében. — Tessék, alezredes, vegye magához a dolgait... megvárom. — Köszönöm! — mondta az alezredes büszkén felszegve a fejét, s lassan elindult felfelé a lépcsőn a szobájába. Egyenes derékkal, méltóságteljesen lépkedett, mint valamikor fiatal korában, amikor a felesége hálószobája felé vitte a vágya és a szerelme. Most más vágyak, egészen más elhatározások vitték felfelé a végső célhoz. Néhány pillanat múlva pisztolylövés dördült el az alezredes szobájában. A doktor utána rohant, nyomában az őrnagy szedte kettesével a lépcsőket. Az alezredes átlőtt koponyával feküdt a szoba közepén. A doktor mellé térdelt, megnézte, megvizsgálta, majd feltekintett az őrnagyra. — Halott... — mondta csendesen, s lassú mozdulattal lefogta a szemét. Az őrnagynak láthatóan megrándult az arca, markáns vonásai megkeményedtek, s rövid tétovázás után elrohant. XXX A következő napok eseményeihez az is hozzátartozik, hogy az alezredes helyére nem küldtek másik parancsnokot, sőt a zászlóaljat is visszavonták, más frontszakaszra vezényelték, mivelhogy a szovjet csapatok egyre erőteljesebben támadtak, s egy. re közeledtek. A német őrnagy viszont csapaterősítést kapott kiegészítve tüzérséggel, nehézfegyverekkel és páncélosokkal. Nap nap után kihajtották a falu népét a határba lövészárkok, tüzérségi állások és egyéb akadályok építésére. Minden jel arra mutatott, hogy a német hadvezetés nagy fontosságot tulajdonít a területnek. / Az őrnagy be-beugrott a doktorhoz egy- -egy pohárka italra, rövid tereferére, mintha mi sem történt volna az elmúlt napokban. . . Egyik alkalommal, mintha csak véletlenül jutott volna eszébe, megkérdezte: — Még mindig semmi hír az öccséről, doktor? — Semmi... Mintha a föld nyelte volna el.., — Nyugtalanítja? — Már hogyne nyugtalanítana, őrnagy úr, hiszen a tulajdon öcsém... ráadásul süketnéma... — Majd c$ak előkerül — mondta az ör- . nágy látszólagos .. együttérzéssel, magában pedig azt kíuánta, bárcsak mielőbb elő-, illetve horogra kerülne, ő örülne neki a leg. jobban, mivel biztosra vette,, hogy részese volt a németellenes akciónak. De kerüljön csak a keze közé! A doktort is csak azért látogatta meg időnként, hogy szemmel tarthassa, anélkül persze, ■ hogy gyanakodna rá a doktor. Kalocsai Jánost azonban nem lehetett sem félrevezetni, sem lépre csalni. Annyira megismerte már az őrnagyot, hogy pontosan meg tudta állapítani, mit miért csinál, mit miért mond vagy kérdez, pontosan tudta, milyen rejtett szándé\ok és gondolatok keringnek a fejében. Egyik alkalommal például megkérdezte: — Rendszeresen hallgatja a rádiót, doktor úr? — Egyre ritkábban. — Ne mondja — mosolyodott el az őrnagy. — De miért? Talán nem érdeklik a hírek? Vagy nem bízik a hadijelentések hitelességében? Ezúttal á doktor mosolyodott el. — Miért kerülgeti a forró kását, őrnagy úr, miért nem teszi jel nyíltan a kérdést? — Milyen kérdést? — kérdezte az őrnagy megjátszott csodálkozással. — Nyilván arra kíváncsi az őrnagy úr, mi a véleményem a hadihelyzetről, vagy tévedek? f— Nos, mi a véleménye? ■— Semmi, nincs véleményem.... — l/agy csak nem meri kimondani,.,? ■— Annyira bátortalannak tart, őrnagy úr? — Ellenkezőleg: nagyon is bátor embernek tartom, doktor! Sőt okosnak és óvatosnak.,, és itt van a kutya elásva, doktor, pontosan itt -* mondta az őrnagy játékosan pörgetve a szavakat. — Tapasztalatból mondom, hogy a nagyon okos és óvatos embereket nehéz tetten érni. Egyébként nem hiszem, hogy a betegei ne hoznák a híreket, s hogy nincs egyéni véleménye a hadihelyzetről... Nos, csak megnyugtatásként közlöm önnel: nem olyan kilátástalan a helyzetünk, mint ahogyan azt sokan hiszik és szeretnék... Az őrnagy rágyútott, és elment. Maga u- tán hagyta cigarettájának azt a jellegzetes illatát, amelyet annyira utált a doktor. Az őrnagy egy másik alkalommal váratlanul a következőket mondta: —■ Katóka kisasszonynak mégiscsak sikerült egérutat nyernie, vagyis sikerült eljutnia a partizánok fészkébe, de egy pillanatig sem érezheti magát nyugodtan... A fészket körülzártuk, tenyérnyi rést sem hagytunk a menekülésre... Csak napok kérdése, és kikészülnek... Vagy az éhségtől elcsigázottan másznak elő vackukból, vagy pedig... lekaszaboljuk őket mind egy szálig. Ehhez mit szól, doktor úr? — Erre a kérdésére természetesen azt kel. lene válaszolnom, hogy szívből örülök a sikerüknek, de... — De...? — Háború ide, háború oda, én orvos vagyok elsősorban, őrnagy úr — mondta Kalocsai János, és folytatni akarta a gondolatát, de az őrnagy közbevágott, s ő folytatta helyette. — ... s mint orvosnak az a kötelessége elsősorban, hogy gyógyítsa az embereket és megmentse őket az életnek... A háborúnak megvannak a maga szigorú és kérlelhetetlen vastörvényei, doktor, és most azok az elsődlegesek. Hujnanizálni ráérünk majd a győzelmes befejezés után... Ismét elment, és ismét maga után hagyta cigarettájának illatát. Ki tudja, igazat mondott-e az őrnagy? Valóban körülzárták a partizánokat, s most a megsemmisítésükre összpontosítják az erejüket, vagy csak kitalált mese az egész, hogy nyugtalanítsa vele? Tény, hogy mióta sikerült Katónak megszöknie a közlegénnyel, némileg megnyugodott s abban reménykedett, hogy nem történhet semmi baja. De csak pillanatokig érzi így, hogy a következőkben kétségek között vergődjék. Mindig attól rettegett, hogy egyszer csak beállít valaki a hírrel, hogy Kató nincs többé. Kalocsai János a napok múlásával egyre elesettebbé vált, Eletúnt volt, sápadt, a sze. me karikás, mintha szüntelen virrasztással töltötte volna az éjszakáit. » Szokatlanul csendes volt a reggel. Egyetlen betege sem jelentkezett. Gondolataiba mélyedve ült a fotelban. Mari néni a kezét tördelve állt fölötte. — Éjszakáról éjszakára csak virraszt a doktor úr... Lepihenhetne egy kicsit. Két hét óta se nem eszik, se nem alszik, o- lyan már, mint az árnyék. — Valami elromlott, Mari néni — felelte a doktor két szippantás közt —, itt, itt belül... — Majd kijavítja az idő múlása, doktor úr. Bennem is sokszor elromlott valami, mégis itt vagyok. Hogy nem panaszkodom, minek? Mari néni, ez a csupa szív, minden tekintetben megbízható asszony több volt a doktor házánál, mint szakácsnő. Olyan volt, min‘ egy gondos anya, akinek mindenre kiterjed a figyelme. Á főztje kitűnő volt, de még, annál is többet ért az embersége és az . őszintesége. Kalocsai János felállt, az ablakhoz sétált, és hosszan nézett kifelé. — Hát édesapa...? — Jól érzi magát: eszik, iszik, szivarozik. Mintha kicserélték volna. Valóban nagy változáson ment át az öreg káíocsai azóta, hogy Katókát biztonságban tudta. Rettentő nagy tehertől szabadult meg. — Köszönöm, Mari néni, hogy törődik ve. le! • — Csak a fürdőkádba nehéz beleparancsolni. Egyre azt hajtogatja, hogy a gyakori fürdőzéstől elázik a bőre — mosolyin- tóttá el magát a szakácsnő. — Hozok egy kis reggelit, a doktor úrnak. — Köszönöm, nem kérek! — ló reggelt, jó reggelt! — köszönt rájuk az öreg Kalocsai. Valóban teljesen megváltozott. Nemcsak a külsőjében, hanem e- gész magatartásában. Ujja közt vastag szivar füstölgőit. Jókedvű volt, huncut fények égtek a szemében. .— Hát ez a nap is ránk virradt... élünk... — lói aludt, édesapám? ■ — Mint a tej. Az étvágyam is jó, hál’is- ■tennek — mondta az öreg dicsekvőn. Alkalmasint a levegőváltozás használ. Ha ez így megy tovább, kihyersülök olyannyira, hogy tán még a kerítést is átugrom. Halvány mosoly telepedett a doktor arcára. — Annak igazán örülök, hogy jól érzi magát... — Hát ami azt illeti, nem nagyon látszik rajtad, hogy örülsz, fiam — mondta az öreg, miközben beleült az egyik fotelba. — Jó puha, kényelmes — jegyezte meg. — Valóban nem kér reggelit, doktor úr?, — makacskodott még mindig Mari néni. — Köszönöm, nem. Mari néni megbántottan távozott a konyhába. Mintha ő lett volna az oka a doktor étvágytalanságának. — Szegény anyád is jó ételt főzött, de ez a Mari! Igaz, könnyű ott jót főzni, ahol van miből... — Az öreg hosszan nézte a háttal álló. fiát. — Szomorú vagy, János. — Hetek óta nem látni a napot... — Minden borúra derű jön, fiam — böl- cselkedett az öreg. — Majd kisüt egyszer, meglátod. Egyre közelebbről hallatszik már az ágyúzás. Mit mond a rádió? — Amit szokott — vonta meg a vállát a doktor. — Tervszerű kiürítés, tervszerű visz- szavonulás az egész fronton. — Tervszerű, tervszerű — morfondírozott az öreg Kalocsai nagyokat szippantva a szi. varból. — Ezek mindig úgy pofáztak, mintha az oroszok csak kócpuskával lődöznének. Hát persze, kócpuskával, azért szaladnak a Volgától szüntelenül, megállás nélkül... — Az eméleti szoba felé pislogott. —- Ez az alezredes... nem fér a fejembe... miért tehette?... s ha már megtette, előbb az őrnagyba ereszthetett volna egy golyót! (Folytatjuk) E KaHSHBHPBBHHMMHHDBKUHBB
