Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-21 / 34. szám
ffat ónak egyetlen épkézláb ötlete sem támadt, amivel megtéveszthetné az őrnagyot, legfeljebb annyi, hogy . megjátszott szégyenkezéssel lehajtotta a fejét és elpityeredeti. — Ne tessék engem kicsújolni... meg kinevetni ... ' — A világért sem! — kiáltott fel a háziasszony diadalittasan. — Őrnagy úr! — fordult a nádszálegyenes német tiszthez —, ehhez az ünnepélyes pillanathoz már csak a pezsgő hiányzik. Kérem, bontson pezsgőt! — Boldogan, asszonyom — ment bele a játékba az őrnagy, s felkapott egy pezsgős palackot. Nagy durranás után ömlött és habzott az ital a poharakba. Kató kézébe is nyomtak egy poharat, majd mindannyian körülfogták, koccintgattak. — Az ünnepelt egészségére! Érdekes játéknak indult ez az egész bizarr ötletből születő öltöztetést ceremónia, ám a percek múlásával mindannyian rájöttek — részegen is —„hogy ez nem játék, hanem egy ártatlan teremtés megcsúfolása és megalázása. A lány meg csak állt a szoba közepén tétován, megbántottan. Nem, tudta, mit tegyen: maradjon vagy kifusson'. .Engedély nélkül' azt sem merte megcsinálni, — Nem megy __— jajdult fel a háziasszony—, nem 'és nem megy! — Az asz- t talra bprult és jelzokogott. A teljesen részeg főjegyzővé hozzábotlo- gott, és föléje hajolt. — ’Zita ne ... Zit'ácska ne sírj... ragályos, mint az ásítás... ne sírj... — Szintén elsírta magát. — Alezredes uram... őrnagy uram...— rázta meg magát a főjegyző. — Igyunk már egy kicsikét... — Iszunk ... iszunk, kérlek alássan ... — mondta az alezredes megcélozva egy poharat. Végül sikerült elcsípnie. Zita hirtelen felpattant a helyéről, váratlan elhatározással, semmivel sem törődve, kézen fogta az őrnagyot, és húzta maga után a hálószobába. — Jöjjön, jöjjön, mutatni akarok valamit! 'A két paplány jelentőségteljesen egymásra nézett, s kuncogva összesúgott. Rajtuk kívül aligha vette észre valaki a társaságból, hogy hová és miért surrant el a háziasszony. — Nem kellene hazamennünk? — kérdezte Giziké a húgától. — Itt még botrány is lehet, ha hirtelen megjön a doktor úr... — Várjunk még... várjuk meg a doktor urat... — mondta Anni, a fiatalabbik paplány. — Még nem jár későre. • Gizi megvonta a vállát. — Nem bánom, maradhatunk ... Az alezredes bambán bámult maga elé, a főjegyző az italt szürcsölgette nagy élvezettel. Olga pedig — ki tudja miért — dühösen felkapta a fejét, megragadta'"á;pó-"í harát és szintén ivott. — Nicsak, itt vándorajtók vannakI... Az az ajtó az imént még amott volt... és az a kép is odébb kúszott a falon ... Van a képnek lába, Károly? A főjegyző a lány elé állt, aki éppen indulni akart a konyhába. — Van a képnek lába, Katóka? — kérdezte cuskladozva. — Én tőled kérdeztem, Károly! — Ja... tőlem? Az más... Abban a pillanatban Bátory, a gyáros, Zita apja jött be forgószélként. Kigombolt, értékes bundája, mint két óriásra nőtt szárny csapkodott, úszott utána. Jóval túl járt már az ötvenen, ami a mozgásán egyáltalán nem látszott meg. Pirospozsgás arca majd kicsattant az egészségtől. Illett neki a koromfekete kecskeszakáll. Amolyan jó ízű, jó hangulatot teremtő férfitípus volt. — Jó estét, uraim és hölgyeim, jó estét! — köszönt nagy hangon. Egyszeriben megtelt vele a helyiség. — Amint látom a legjobbkor jövök!... — Meghökkenve állt meg Kató előtt, szinte felitta a szemével, mint harmatot a napfény. Az oszlop-vastag férfi könnyedén meghajolt, és a kezét nyújtotta. Bár Kató ellenkezett, Bátory ráhajolt a kezére, és megcsókolta. — Kedves kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Bátory Ákos! A főjegyzőből kirobbant a nevetés: — Ilyet... ilyet én még nem pipáltam.., Kató szégyenkezve a konyhába futott. Bátory hosszan néztett utána, majd szúró tekintetét a főjegyzőre irányította. Még a fejét is félrebillentette: — Csodálatos a nevelése, kedves uram .., — mondta maró gúnnyal —, elragadó... — Csak most nézett körül tüzetesebben. — Hol a vöm meg a lányom? — kérdezte hiányérzettel. A bundáját levetette és egy üres székre dobta. — A kedves veje egy menyecskénél leselkedik, nagy jó uram — mondta a főjegyző készségesen, de alig forgó nyelvvel. — A kedves lánya pedig... — majd elrö- hentette magát —, Zitácska pedig odabent mutogat valamit az őrnagy úrnak ... Igen, igen ... német őrnagy, és... én jártam nála, nagy jó uram, és itt holnap... hogy úgy mondjam ... — Kuss! — rikkantotta az alezredes félálmában. — Kuss, kérlek alássan ...! Bátory elordította magát: — Zita! — Zita... — ismételte a főjegyző, mint a visszhang. A két paplány láthatóan élvezte a helyzetet. A nagy ordításra Zita megjelent az ajtóban, nyomában az őrnaggyal. Megpillanatva Bátoryt, a két karja közé röppent. — Apu... apukám... — mondta‘Siránkozva, s az apja mellére borult. — Apukám, én olyan boldogtalan vagyok... — Látom ... látom, kislányom ..: mondta kissé komoran, majd feddő.n még hozzáfűzte, persze csendesebb hangon. — A cipzáradat azért felhúzhattad volna.:, s egyetlen mozdulattal jelrántotta az ölelő kezével. — Hát megjöttem ... — Nem is hiszed, mennyire örülök, apu- . kám ... — Nem nagyon látszik rajtad.:, itallal sem kínálsz ... És János? ... Biztosan betegnél csúszkál most is, mint mindig. Konyakot kérek, ha lehet kérnem,... — De apuci... — húzta el a száját Zita —, hogy mondhatsz ilyet!... Teletöltött egy poharat, és átadta Bátorynak. — Tessék, apuci! — Egészségünkre! — mondta magasra emelve a poharát, majd szembe fordult az őrnaggyal. Néhány pillanatig áthatóan nézvoltam a pa ... a parancsnokságon ... és reggelre itt vér folyik ... sok-sok vér, gyönyörű piros vér... és. én megrendelem a temetést és a harangszót... és az alezredes fog harangozni... mi pedig sírni fogunk ... és nevetni fogunk ... — Ne horkolj, Károly! — lökte oldalba a férjét Olga. — Hányszor kértelek már, hogy ne trombitálj a fülembe! Bátory értetlenül nézi és hallgatja őket. — Hogy mit fognak ezek itt csinálni?! — A főjegyző többet ivott a kelleténél, persze a felesége is... ne törődi velük — világosította fel a doktor az apósát. Kató behozta a feketét. — Tessék, doktor úr! — Hát maga hogy néz ki, Káló!? — kérdezte a doktor döbbenten, s nem kis megbotránkozással. Bátory furcsa sejtéssel a szemében mért végig a lányt, majd a vejéhez fordul: — Csak nem... csak nem azt akarod mondani, hogy ... hogy ó a cselédlány? ték egymást. Ezt nevezik, kemény, férfias szempárbajnak. — Őrnagy úr! — Uram! — csapta össze bokáját az őrnagy, s ivott. A percek múlásával Olga is, az alezredes is éledezett már. A két paplányon kívül aránylag még a főjegyző bírta magát a legjobban. Lassanként jelrázódott a társaság, s beszélgettek. Talán fél óra telhetett el Bátory megérkezése óta, amikor a rendelő felől belépett Kalocsai János. Jócskán meglepődött, amikor megpillantotta az apósát. — Jó estél! — köszönt mindenkinek. — Szervusz, édes fiam! — üdvözölte látható örömmel Ót az apósa. Elibe mént, V magához ölelte, s a hátát veregette. — Éj- ,nye, te rossz csont, te még ilyenkor sem ülhetsz nyugodtan a fenekeden? — Ja, kérlek, a kötelesség!... Egyébként nagy újság vagy nálunk, apámuram. Isten hozott! — Vagy az ördög! — Ugyan, kérlek ... — mosolyintotta el magát a doktor. — Rendkívül nehéz szülés volt. Orvosi praxisomban még ilyen nem fordult elő... A fiú vasgyúró, de az anya ... elég rossz bőrben van, szegény ... — Csak nem patkói el a szerencsétlen? — kérdezte érdeklődéssel Bátory, mintha számára az volna a legfontosabb kérdés, pedig hát egész más ügyben jött, életbevágóan fontos ügyben. — Pillanatnyilag még nem tudok biztosat mondani — felelte a doktor csupa aggodalommal a hangjában. — Ilyenkor néhány óra... -r- a karórájára tekintett —, sőt néhány perc is hozhat változást... — Igen ... értem ... — mondta Bátory bólogatva, és önkéntelenül a mellényzsebéhez nyúlt, hogy elővegye az óráját. Elővette, ránézett. — Lehetetlen!.:. — A füléhez emelte. — Hát persze, megállt... Hány óra van nálad? — Huszonkét óra húsz perc .., — Pontosan? — Igen ... Azt hiszem, pontosan jár az órám — felelte a doktor és körülnézett. Az őrnagyon állt meg a tekintete. — Az enyém is annyit mutat — nyugtatta meg őt az őrnagy mosolyogva. Zita a férjéhez lépett, cigánykodva belé- karolt. — Nem kérsz vacsorát, kedvesem? — Fáradt vagyok... legszívesebben lefeküdnék ... — Valamit csak kérsz? — Legfeljebb egy korty italt, és egy jó erős feketét. ’ — Kató, Kató! — kiábált és tapsolt a háziasszony —, hozzon be egy csésze kávét! — Apropó .. . mit is akartam mondani.., húzta el a szót Bátory. — Majd eszedbe jut... — Persze, persze ... máris eszembe jutott: remélem, összepakoltatok már?! — Miért kellett volna összepakolnunk? — kérdezte Kalocsai János ártatlan ábrázoltai. — Hogyhogy miért!? ... Hiszen megírtam! ... Számonkérőn nézett a lányára. — Zita! — Elfelejtettem megmondani Jánosnak — mondta Zita bűntudattal, s bocsánatkérőn pislogott az apjára. — Ejnye, ejnye: kislányom, ezt nagyon rosszul tetted! A főjegyző ismét elkezdett dünnyögni: — En egy pecsétes.., pecsétes papírral — Ki más volna, persze hogy ő a cselédlány. ■ Bátory a főjegyzőre tekint: — Most már értem a nyerítését, kedves uram. — mondta a fejét csóválva. Magyarázkodva még a vejéhez fordult. — Ugyanis megérkezésemkor azt hittem, hogy ő is vendég, és kezet csókoltam neki... — Felnevetett. — Annyi baj legyen, kislány ... — Parancsol még valamit, doktor úr? — kérdezte Kató kutató, kérdő pillantással. A doktor alig észrevehető szemjelzéssel közölte, hogy minden rendben ■ van. — Köszönöm, elmehet... — mondta hidegen a doktor, s a feleségéhez fordult. — Miért tetted ezt, Zita!? — Az is báj, liogy megajándékoztam? — kérdezte az asszony kissé megszeppenve. Természetesen, ha az apja nem állt volna a közelében, egészen mást mondott volna, így azonban vissza kellett fognia magát. — Nem rossz szándékkal tettem, hidd el, János ... Szomorú volt, és én mindenáron meg akartam vigasztalni... Igaz? — kérdezte a társasághoz fordulva. — Szép, szomorú özvegy ... — ,felelték mind kórusban. — Ha cseléd is valaki, nem kell nevetségessé-tenni — dohogott tovább a doktor. — Ugyan, kérlek, nem kell ebből akkora esetet csinálni — nyugtatta Bátory a ve- jét —, inkább örülj neki, Ijogy olyan jó lelkű a feleséged ... Más témába csapott át. — Szóval reggelre megérkeznek a teherautók, fel pakolt at juk a holmit és megyünk. — Hová? — Hogyhogy hová? ... Nyugatra! — Kötve hiszem. — Kötve hiszed!? — nyílt kerekre Bátory szeme. — Csak nem azt akarod mondani, hagy itt szándékszol maradni, itt, ebben a tűzfészekben!? ... Jánoskám, benned van minden reményem, és most cserben akarsz hagyni? — Én itt maradok, kedves apámuram. — Nézd, fiam — fogta Bátory könyörgésre a szót —, én tudom, hogy a lányom egy kissé könnyelmű, bogaras természetű, de tegyük a kezünket a szívünkre: mi férfiak sem vagyunk szentek ... Mi is elkövetünk sok marhaságot, amit nem lenne szabad ... Évek múlásával Zitácska is megváltozik és megszelídül: Szül egy két gyereket, s azzal megkomolyodik... Egyszóval: velünk kell jönnöd! A főjegyző a közelből fülelt minden szavukra. Ügy érezte, hogy közbe kell lépnie. Hozzájuk botorkált. — Legyen eszed, Jánoskám — mondta jóindulatú bárgyúsággal nem esik meg a szíved szegény apósodon?... Olyan ő, szegény, mint a falat kenyér... Hát csak nézz rá, látod szegényt?! — Szegény az ördög! — förmedt rá Bátory. — Nyughass a bőrödben, Károly! — szólt a férjére Olga. A főjegyző visszabillegett a helyére, és rátámadt a feleségére. Nem ordibált, dehogy, ő még részegségében sem mert ujjat húzni Olgával, szerette, féltette. — Engem te ne torkolj le, kérlek alássan... neked ahhoz nincs jógod, érted, nincs jogod... Én főjegyző vagyok... és az én őseimnek... — eleresztette a hangját — „Volt nekem ezer hold... Senki nem vette őt figyelembe, csak a két paplány kuncogott magában. Az alezredes közben kibotorkált az udvarra ügyes- bajos dolgait intézni. Bizonytalanul inogott, mintha egy vízen ringó csónakban lépkedett, volna. Óriási detonációk rázták meg az ablako-t kát, a mennyezet alatt függő csillár pislogott, mintha rövidzárlatot kapott volna, Mindenki felpattant a helyéről. Döbbent csend. Az őrnagy arca megrándult, mintha korbáccsal suhintottak volna rá, a vonásai megkeményedtek, s a karórájára tekintett. — Huszonkét óra, harminc perc ... Bátory is elővette az óráját, rápillantottt — Most már az enyém-is pontosan jár..,, — A vejéhez fordult. — Még ezek után is habozol, fiam? A főjegyző is felocsúdott kábulatából vagy inkább döbbenetéből. — Mintha lőttek volna odakinn ... vagy csak a fülem cseng?... — kérdezte, majd ujját a fülébe dugta és megrázta. Az alezredes egy idős bácsiba kapaszkodva botorkált befele. A legények szoktak hasonlóan összekapaszkodni. — Jöjjön csak, jöjjön, bátyám ... nincs idebenn harapós kutya, jöjjön csak... ne féljen... én sem félek, pedig az % imént ugyancsak nagyot durrantottak valahol.., Az idős, megtört apró termetű emberke esetlenül állt a vendégsereg előtt. Meg- illetődve gyűrögette maga előtt a báránybőr sapkáját. Óriási bajuszának meg-megrándult az egyik ága izgalmában és zavarában. Arcán a parancsoláshoz szokott cselédember, alázata ült. — Jó estét kívánok! — köszönt csendesen. Kalocsai Jánossal egy pillanatra elveszett a világ, hiszen az édesapja állt előtte teljes életnagyságban. — Isten hozta, édesapám! — rohant hozzá most már levetkezve a rettenetét. Magához ölelte, szorította az apró emberkét, és megcsókolta a homlokát. — Jöjjön, édesapám, hadd mutassam be a vendégeinknek ... — és sorba mindenkinek bemutatta, majd leültette. Zita úgy nézett rá, mint valami látomásra. — Ha tudom, hogy magát előzzük meg, nászuram, nem messze a falutól, felvettem volna a kocsira... — mondta Bátory kedvesen, s abban reménykedve, hogy talán ketten az öreggel rábírják Jánost a menekülésre. — Hát, kérem szépen, nem volt a hátamra írva, hogy ki vagyok — bátorodott fel most már az öreg Kalocsai, majd legyintett. — Annyi baj legyen... pislogott rá bizalmatlanul a finom úriemberre. — Mindig szerettem gyalogolni... — Egy kis szíverősítőt, édesapa ... — Nem lesz rossz, az nem lesz rossz, fiam ... A hosszú út megkívánja, Meg az! Ivott, majd újra ivott. — Jó ital, vérré válik az emberben.. , Zita, hogíy elterelje a figyelmet az öregről, kiabálni kezdett: — Kató, Mari néni, hozhatják a korhely- levest! Néhány perc múlva hozták is. Jó illatával telt meg nyomban a helyiség. Közben Kőpáry szakaszvezető jött ’ egy némettel, s jelentette, hogy a kommunistákat nem tudták előállítani, mivel mind eltűntek a faluból. Kisvártatva egy német motoros küldönc! érkezett. Bőrruhája csupa maszat és vér, Ö pedig az őrnagynak jelentette, hogy sok más egyébbel együtt levegőbe repült a viadukt. — Lehetetlen... — mondta az őrnagy fogcsirkorgatva, s intett a katonáknak, hogy elmehetnek. — Lehetetlen... — ismételte meg az alezredes is. Kató apró mosollyal a szája szegletében, elégedetten indult kijeié a tálcára rakott poharakkal, csészékkel. Kalocsai bácsi nyomban felismerte a lányt, s jóindulatúan, jó szándékkal, hogy mentse az elkomorodott helyzetet és hangulatot, rászólt: — Katóka!.., Katóka kisasszony, nem ismer rám? A főjegyző felröhigött: — Kisasszony? ...De hiszen ő a cseléd, nagyapa, a doktor úr cselédje! — Ugyan már, ne vicceljen az úr mondta az öreg Kalocsai méltatlankodva —, már csak ismerem a Kovács tanító úr lányát!... Katóka kisasszony, tényleg nem ismer rám? — Nem bácsikám, nem ismerem, én magát soha nem láttam ... biztosan összetéveszt valakivel... — mondta a lány haldl- sápadtan. Mintha minden vére kifutott volna az arcából, s a tálcán összekoccanva táncoltak a poharak, csészék. Az őrnagynak megvillant a szeme. Mintha egész idő alatt erre a pillanatra várt volna. Kalocsai bácsihoz lépett. — Kiről beszél maga, bácsikám? 'Az öreg kissé megijedt, el is bizonytalanodott. ■— Hát... hát a Kovács tanító úr lányáról... falubeliek voltunk ... vagyunk, kérem szépen, igaz-e, Katóka kisasszony? Szegény tanító urat is elvitték... — Észbe kapva elhallgatott az öreg. Valahol a tudata alatt megérezte, hogy elrontott valamit, ■de visszacsinálni már nem lehetett. — Kik vitték el a tanító urat? — kérdezte az őrnagy tőle . szokatlan, behízelgő hangon. (Folytatjuk)'
