Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-21 / 34. szám

AZ ÜJ IFJÚSÁGNAK AZ SZNF 40. ÉVFORDULÓJA TISZTELETÉRE INDÍTOTT RIPORTSOROZATA

A vrútkyi vasútállomást csupán 15 acélszínű sínpár választja el a Szlovák Nemzeti Felkelés nevét viselő vasúti javítóműhely és gépgyár épületétől. Hazánkban kizárólag itt, ebben a műhelyben javítanak viilanymozdonyokat; ezenkívül itt hozzák rendbe a keleti vasúti pálya meghibásodott személyvonatainak kocsijait is.

Forró júliusi nap van, a műhelyekben a frissen hegesztett vas szaga az izzadságéval keveredik.

Nemzedékek

A javítóműhelyben nem nehéz fiatalokat találni, de idős, nagyon sokra emlékező nyugdíjasokat sem; a szakmák folyamatosságát a fiatal hegesztők, szerelőmunkások, mérnökök, mesterek biztosítják.

— Kezdjük talán azokkal, akiket mindenki tisztel a gyárban — javasolja Euboslav Brokuta fiatal brigádvezető.

Mindenki megbecsüli azokat, akik nyugdíjas koruk ellenére továbbra is a gyárban maradtak. Többségük egyszerű munkás, aki csak a vashoz ért. Kérdésemre, hogy miért folytatják a munkát, gondolkodás nélkül azt válaszolták, mert szükségük van a gyárra. Azt már Euboslav tette hozzá, hogy szerinte inkább fordítva érvényes az állítás ,,,

Pavol Stefko és Jíilius Kúdela közvetlenül átélte a gyár 110 éves történetének utolsó egyharmadát. Sikereket, örömöket, kudarcokat egyaránt. Szívesen beszélnek a múltról, de igazán fontosnak mégiscsak a gyár jövőjét tartják.

— Vonattal érkezett?^ Hát persze, fiogy'is'kérdezhetek ilyesmit, ugye, hiszen Vrútkyra csak vonattal érdemes jönni. Akkor bizonyára látta azt a hatalmas építkezést nem messze tőlünk. Az lesz az új javítóműhely. Naponta elmegyek mellette, figyelem, hogyan haladnak a munkával, és erősen bízom benne, hogy megérem még az átadását >»*. mondja Pavol Stefko.

Mindkét beszélgető partnerem részt vett az SZNF partizánharcaiban, sebesüléseik már rég behegedtek, de a hozzátartozók, bajtársak elvesztése miatti fájdalmuk azóta sem enyhült.

— Milyen érzés volt negyven évvel ezelőtt fiatalon fegyvert fogni?

— A parancsnokaink minden bevetés előtt figyelmeztettek bennünket, az életünk forog kockán, de hány ember élete, szabadsága lett volna veszélyben, ha nem fogunk fegyvert? Sokáig nem gondoltam a halálra, félelmet sem éreztem, a partizánok kpzött, míg nem lát.-, tam két bAjtáJáamat,, hiegjialhi a hegyekben, Ele félejm.et azután' sem éreztem, sőt az a tény, hogy elveszítettem két barátomat, erőt és mélyebb értelmet adott az én harcomnak.

Könyvet írhatnának felkelési élményeikről, de nem olyan emberek ők; elhárítanak minden érdeklődést, többnyire másra terelik a szót. Öszerintük már minden a múlté, nemrég pionírok keresték fel őket emlékkönyvükkel — öregek már az ilyesmire — mondták, meg aztán nem hősök ők; a hősök, az igazi hősök, sajnos, már nem .élnek, negyven évvel ezelőtt meghaltak.

Kísérőmtől megtudom, hogy Pavol Stefko a zvoleni vasúti műhelyben kapcsolódott be a felkelésbe, részt vett a páncélvonatok gyártásában. Amikor erről kérdem, felcsillan a szeme:

■— Az más! A páncélvonat remekmű volt, ma is meg lehet nézni a Banská Bystrica-i múzeumban, milyen munkát végeztünk negyven évvel ezelőtt! A legszebb pillanatok azok voltak, amikor a műhelyből útnak indítottuk a szinte teljesen biztonságosnak vélt szerelvényt, de a visszatérése mindig elszomorított bennünket. Cremosnénál különösen nagy veszteség érte a partizánokat, a páncélmozdonyt megcsonkítva tolták a műhelybe, de egy percet sem vesztegettünk, újra munkához láttunk, egymást buzdítva, a „fricceket“ átkozva. Engem szeptemberben fiatal korom miatt elutasítottak a sorozásnál a vrútkyi nemzeti bizottságon, de decemberben újra jelentkeztem. A leghidegebb napokat a hegyekben éltem át a partizánokkal. Minden fiatal hozzám hasonlóan cselekedett. Ma is úgy gondolom, hogy nem mi voltunk a felkelés igazi hősei, hanem azok, akik itthon maradtak, a szülők, feleségek, hozzátartozók. Nagy megpróbáltatásoknak voltak kitéve, a Gestapo üldözte, kínozta őket — miattunk, és sokszor a becsületességükön, helytállásukon múlott, hogy mi, a hegyekben tartózkodók életben maradtunk.

A két idős ember hallgatagon gyürö- geti sötétkék barettsapkáját, amely a gépszerelők munkaruhájának elmaradhatatlan kiegészítője, mintha csak zavarban lennének. Hallgatunk. Akkor még nem tudtam, hogy Július Kúdela édesanyja nem fegyverei a kezében halt meg, hanem csupán azért, mert fia partizán volt.

Július Kúdela 1944 augusztusában még 19 éves sem volt. A város, Vrútky tele volt katonákkal, a környéken partizánok után kutattak, de a hegyekbe egyelőre nem merészkedtek. A német tábori csendőrök fészke a Slávia szállodában. volt. Augusztus 27-én lövöldözés volt a városban, és hamar elterjedt a hír, hogy .a' szállodából senki sem menekült meg.

De akkor már minden egészséges férfi csomagolt, és ment Sklabinára, a partizánparancsnokságra. Az első feladat, amellyel Julót megbízták, akkor nagyon bosszantotta; nem tartotta elég férfias és komoly megbízatásnak a krumplivermek őrzését, amelyekben természetesen nem burgonya, hanem német foglyok lapultak.

Néhány nap múlva azonban már Streőnónál, később Priekopánál harcolt. Jánova Lehotánál egy gránátszilánk csaknem véget vetett életének. Máig sem tudja annak az orvosnak a nevét, aki olyan nehéz körülmények között visszaadta az életnek. Egy családnál lábadozot folytonos rettegésben, hogy valaki tudomást szerez rejtekhelyéről és akkor mind őt, mind a családot kivégzik. Félig gyógyultál} nekivágott a hegyeknek, hazament szüleihez. Otthon tudta meg, hogy anyját halálra kínozták a németek.

— Bizonyára szeretné látni a műhelyünket. Tessék, erre... — szakítja meg a hirtelen támadt csendet Július Kúdela.

Örülök a meghívásnak, de nem sokáig.

A javításra váró vasúti kocsikban üres foglalatok, amelyekből ki tudja milyen célból valaki eltávolította az égőket, pedig ezek egyetlen felhasználási helye

a vasúti kocsi; összetört tükrök, a mos-* dó és vécé állapotát pedig egyszerűen képtelen vagyok leírni; feltépett bör- ülések, leszerelt fogaskampók és egy kitépett elektroblokk. Az utóbbi egészen új tünet, ilyen még nem volt. (Például a fékezést szabályozó elektroblokk ára kb. 25 ezer korona.)

A látvány zavarba hoz, mintha csak mi, utasok nem azért ülnénk vonatra, hogy hazavigyen bennünket, hanem azért, hogy utazás közben kitölthessük haragunkat, pusztítsuk a közvagyont. Szégyellem magam a két öreg és Euboslav előtt. Azért hoztak ide, hogy elmondják, milyen leggyakoribb műszaki hibákkal kerülnek a műhelybe a vasúti kocsik. Ehelyett én mást látok meg, ami elgondolkoztat. A motor elromlik, a vasalkatrész is elkopik, de egy bőrülést csak tudatosan, emberi hozzájárulással lehet felvágni.

— Az utazás, a vasút kultúráját sokat bírálják az újságok, de végre tenni is kellene már valamit azért, hogy az emberek szívesen és ne undorral szánjanak vonatra. Mi vállaljuk a felelősséget a munkánkért, pedig nem dolgozunk könnyű körülmények között; de mint mindenki, mi is elvárjuk, hogy becsüljék meg a munkánkat. Gyakran mondogatjuk, hogy minden oktalan pusztítót a pénzbüntetésen kívül egy hétre ide a mi műhelyünkbe kellene küldeni. Nem a munkájára van szükség, hanem arra, hogy lássa, tapasztalja, mennyi munkába kerül egy-egy letörött fogaskampó, vagy cigarettával kiégettt bőrülés, pótlása, javítása. A ko<

, moly munkákról nem is beszélve. Mert ha hiányzik valamilyen fémpótalkatrész, segítünk magunkon, de bosszantó, ha egy műszakilag megjavított vasúti kocsit azért nem vesznek át tőlünk, mert az egyik fülkéből hiányzik négy műanyag fogaskampó, amit műhelyeinkben képtelenek vagyunk előállítani.

Á javítóműhely dolgozóinak legna- gyob gondja az állandó alkatrészhiány. A plzeni Skoda gyár évente csaknem 40 millió korona értékben szállít alkatrészeket. Ez egy nagy összeg, eny- péhzért már csaknem két vadonat- c"űju vonatszerelvény ' vásárolható — ennek ellenére mégsem rendelkezik a műhely elegendő alkatrésszel. Lehet ilyen körülmények között pontos, kiváló mi« nőségű munkát végezni?

Lehet.

Ezt Euboslav Brokuta kollektívájának fiatal tagjai már számtalanszor bebizonyították, és ezért is legjobbak között tartják számon őket. Bekapcsolódnak minden társadalmi munkába, és már az is megtörtént, hogy a szabadságuk rovására dolgoztak egy újítási javaslaton. Persze, lehetne könnyebben is eredményeket elérni:

— Például ha a gépgyárak a Szovjetunióhoz és Bulgáriához hasonlóan következetesebben szem előtt tartanák a mozdonyok egységesítését, akkor nem történne meg, hogy az idén elkészített mozdonyra nem felel meg a két évvel ezelőtt gyártott alkatrész. Továbbá: ha csökkenne a hosszadalmas ügyintézés ott, ahol arra semmi szükség — az újítómozgalomban. Bennühket leginkább a kocsik belső berendezésének elrettentő állapota bosszant. A vasúti dolgozóknak szigorúbban kellene eljárniok azokkal szemben, akik tudatosan kárt tesznek a vasúti kocsik berendezésében, ezenkívül gondoskodni kellene a kocsik rendszeresebb karbantartásáról, mosásáról, tisztításáról, hiszen mindez meghosszabbítja a, kocsik élettartamát, megkönnyíti a munkánkat...

Megvalósított vagy még csak papíron levő újítási javaslatokról beszélgetünk hosszú ideig, aztán a városról, amely már szinte összenőtt a közeli Martinnal. A múltról kevés szó esik, valamennyien a felkelés után születtek, életük a jelenben és a jövőben játszódik,

— Azt az utat, amelyről Stefko bácsi beszélt, csak képzeletben tehetjük meg, és így van ez rendjén. A mi nemzedékünknek más a küldetése, nekünk az építés feladata jutott, de hát ez sem könnyű dolog — mondja mintegy befejezésképp Euboslav Brokuta.

n. zäcsek Erzsébet