Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-07 / 32. szám
V áratlanul a szakaszvezető lépett be a hallba. Feszes vigyázzállásba merevedett, s tisztelgett: — Alezredes úr, Kőváry szakaszvezetö' alázatosan jelentem, a német parancsnokságra kéretikI — Most azonnal? — Igen, most azonnali — Köszönöm, lelépheti Pardon, a kocsim? — Az épület előtt áll, jelentem alázatosan! — Elmeheti A szakaszvezetö szabályos hátraarcot csinált, keményen kilépett és elment, az alezredes pedig a főjegyzőhöz fordult. — A pecséttel ellátott, hivatalos jelentés egy órán belül a német parancsnokságon legyen! Megértetted? — Harározottan, de nem durván monda. — Aztán ne feledd, hogy estére együtt mulatunk, ha valami nem jön közbe. Szervusz, „kérlek alássaní" — Szervusz, kérlek alássan ... ’Az alezredes távozása, után a főjegyző megkönnyebbülten felsóhajtott, megtöröl- gette a homlokát, felállt, egyszeriben megváltozott a magatartása. Mintha kicserélték volna. Pistára tévedt a pillantása. — Hijnye, azt a nemjójátl... Mit szólsz te ehhez, barátocskám? ... Mi? ... Semmit? ... Neked a legjobb, rá sem ráütsz a világra ... Megveszekedett világ ez, kisko- mám ... Neked jó, én meg, látod, jó kutyaszorítóba kerültem. Ha én ezt megúszom ép bőrrel, száz évig fogok élni, száz kerek évig! Nem hiszed? Majd meglátod!... — Felnevetett, de hogyan! Utálatosan tudott nevetni. — De azért én elintézek mindent, süketem, el énI — Olyanforma hangok gur- guláztak ki a torkán, mint amikor egyszerre ugat a róka, mekeg a kecske és nyávog a kandúr macska. Aki hallatta, égnek állt tőle a haja. — Ez jó, mi? Nem mondanád meg, hogy most mit csináljak!? Legjobb, ha iszom valamit erre a nagy ijedségre ... Nem először járt itt, egész otthonosan mozgott. Az italszekrényhez lépett, egy üveg konyakot, poharat vett elő, töltött, s ivott... egyszer, kétszer, háromszor... A negyedik pohárral is felhajtotta volna, ha nem jön be Mari néni. — Egészségére, főjegyző úr! A főjegyző ugyan meglepődött kissé, de nem annyira, hogy zavarba^ jött volna. — Komisz ez a novemberi idő, Mari néni, sár, latyak, köd — mondta. — Nagyon megérzi a köszvényem ... — Fiatal ember létére köszvényre panaszkodik!? Nem szégyelli magát, főjegyző úr! — Hol van az már, Mari néni! Az én fiatalságommal már régen elnyargaltak az ördögök. — Hát csak fogyassza, főjegyző úr, ha ízlik. • * 3 ' 1 — Valahogy most jólesik... — mondta a főjegyző, s gyorsan fölhajtón egy pohárral. —Most már a jó töpörtyűs pogácsa is lecsúszna utána, igaz? — kérdezte Mari néni incselkedve. A főjegyző beleszimatolt a levegőbe: — Ejha, érzem a fenséges illatát! — Szinte összeszaladt a nyál a :szájában. — Csak azért a sok jó és ínyenc falatért irigylem a doktort, amivel nap nap után trak- tálja. Mit nem adnék érte, ha a feleségem is úgy tudna sütni-fözni, mint a Mari néni. — Ne cigánykodjék, főjegyző úr, anélkül is hozom a pogácsát. — Nem, nem... — tiltakozott a főjegyző —, inkább magam megyek a konyhába. Jobb szeretek a helyszínen kotnyeleskedni, ott eredetibb, jól körülnézhet és szaglászhat az ember — azal rohant a Mari néni-után. Kató beóvatoskodott. — Mi van? — kérdezte suttogva. — Ott a névsor az asztalon — állt fel Pista, és nagyot nyújtózott. Papírt, ceruzát vett elő és gyorsan lemásolta. — Megyek, szólok Suchy bácsinak, hogy értesítse a többieket is, és hogy mohnál tűnjenek el a faluból. — Igen ám, de mi lesz Marikával? Pista meghökkent egy pillanatra. — Majd kitalálunk valamit: — Jól van, Pista — mondta Kató. — Hát csak siess, és légy nagyon óvatos! A rendelőn át menj el... — Az asztalon tettvett, ide-oda kapott a portörlő ronggyal. — Minden tagom elzsibbadt, jót is tesz egy kis mozgás — mondta Pista, és elsietett. Eközben a közlegény lábujjhegyen besettenkedett és hátulról a tenyerével befogta a lány szemét. Elváltoztatott, mély torokhangon megkérdezte: — Ki áll a hátad mögött, Katóka? — Majd a rosszbajt hozod rám, te csibész! — jajdult fel a lány. s játékosan feléje suhintott a törlőronggyal. — Tényleg megijedtél? — Meg hát. — Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. " — Nem tesz semmit — legyintett Kató. — Mit akarsz? — Írtam egy újabb verset, elolvasod? — Most nincs időm — szabadkozott a lány. — Jól tudod, mire készülünk, nem? Mihelyt ráérek, elolvasom, okvetlenül elolvasom, tudod, hogy mennyire érdekel. — Jó, rendben van — egyezett bele a legényke. — Egyébként jó híreket hallottam. — Ne beszélj! Tényleg? — Ügy bizony. — Hadd hallom, hadd örvendezzek én isI — Olyan olcsón azért nem árulom — incselkedett a legény. — Csak puszi ellenében vagyok hajlandó beszélni. — Ne ízetlenkedj, Miklósi — Akkor egy kukkot sem mondok. — De utálatos vagy, istenem, de utálatos ... és csibész, és... és zsaroló... — A fiú elé lépett, és arcon csókolta. Abban a pillanatban lépett be a doktor. Láthatóan felháborodott, és elöntötte a méreg. — Már megint itt lábatlankodik? — för- medt rá a fiúra —, magának semmi más .. dolga ntncs, csak a lány körül legyesked- ni? — Elnézést, doktor úr, de én most igazán nem lábatlankodtam, hanem ... — Láttam, amit láttam — szakította félbe a doktor. — Szedje a lábát! — Igenis — mondta a jiú megszeppenve, és elrohant. — Ejnye, ejnye, doktor úr! — csóválta a fejét métatlankodva Kató, — így ráijeszteni szegény fiúra! Ejnye! — Ogy látom, tetszik neked ez a sutttyó legényke. — Ha most nem tartanék attól, hogy megsértődsz, kinevetnélek — mondta Kató száraz hangon. — De hát nem tehetem, mert te olyan érzékeny és sértődékeny vagy, mint egy pattanásos kamasz... Egyébként ez a legényke nem suttyó, hanem költő, és nem is tehetségtelen. Azonkívül őszinte és becsületes, sőt még a szíve is a helyén van, és megbízható, benne miden tekintetben és helyzetben megbízhatunk ... Es semmi okod a féltékenységre, mert az beszélt belőled, János ..-. — Nem vagyok féltékeny, de ilyesmit nem tűrök a lakásomban. Valamit meg kell beszélnünk... — János, kedves, most nincs idő a társalgásra, jól tudod, hogy mi előtt állunk — mondta Kató, és a konyhába akart menni, de a doktor útját állta. — Ne fuss előlem örökké! — A cselédet azért fizetik, hogy dolgozzék. Kalocsai János végleg kifogyott a béke- tűrésből. Megragadta Kató két karját. — Ha nem hagysz fel egyszer s mindenkorra ezzel a hanggal! — Ne bomolj, János, itt a főjegyző a konyhában, bármelyik pillanatban ránk nyithat. — Felőlem az úristen is itt lehet, nem törődöm senkivel, senkivel a kerek világon. Felszisszent a lány: — Ne szorítsd annyira a karomat, fáj... és ne nézz rám ilyen haragosan, ilyen dühösen, a harag nem illik a te arcodra... Engedj el, szépen kérlek ... — Szeretlek! — mondta a doktor szenvedéllyel. — Nem érted, hogy nem tudok nálad nélkül élni!? Kató suttogóra fogta a hangját, de így is erélyes volt, mi több: csillapító és le- higgasztó. — Ne veszítsd el a fejed, János, nagyon kérlek ne veszítsd el éppen most, amikor ...! Érdekes módon a doktor még egyszer sem ragadtatta el magát ennyire, mióta megérkezett a lány, csak most. Megpróbálta többször feszegetni a kettejük viszonyát, de így, ilyen elemi erővel, ilyen szenvedélyesen még sohasem törtek felszínre az érzelmei. — Igenis elveszítem! — mondta. — Kézen fogva kiviszlek az utcára, és mindenki füle hallatára végigkiabálom a falut, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek! Kató nagyon megijedt. — Kérlek, nagyon szépen kérlek — fogta könyörgésre a szót —, őrizzük meg a nyugalmunkat, nagy szükség van most rá!... Mindent el akarsz rontani? ... Éppen most, az utolsó pillanatban? ... Gondolj a sok szorongásra, rettegésre, kockázatra, sok-sok ember áldozatvállalására, szenvedésére, lebukására! Most mindent, de mindent fel akarsz rúgni? ... Ha csak egy kicsit is tisztelsz és szeretsz, akkor most elengedsz, és... és a holnapra, a jövőre gondolsz. Mintha hatottak volna Kató szavai a doktorra, nyugodtabban kezdett viselkedni. — Tudom, hogy te is szenvedsz — mondta csendesen —, és azt is érzem, hogy te is szeretsz, hát akkor miért nem tudunk szót érteni, miért? A lány gondolt egy merészet, s mióta megérkezett, először simult hozzá a doktorhoz, mint valamikor régen. Abban reménykedett, hogy így hamarább véget vethet a számára ugyan kellemes, de egészében véve veszedelmes helyzetnek, állapotnak. Fejét a férfi mellére hajtotta, és úgy suttogta: — Nem szenvedek, János, miért is szenvednék? ... Hiszen éjszakák is vannak, meg álmok is... nappalok is léteznek, meg ábrándok is ... és azért ember az ember, hogy merjen és akarjon bizakodni, reménykedni, ha úgy tetszik: álmodozni és ábrándozni is... A holnapra meg a holnaputánra kell gondolni, igaz, de előbb el kell végezni azt, ami mára kiméretett... — Szelíd mozdulattal eltolta magától a doktort, aki most már teljesen nyugodtnak látszott. — Egyszer már felajánlottam, most újra megteszem — mondta a doktor. — Hajlandó vagyok veled azonnal kocsiba ülni, és elmenni innen. Ha ma nem, hát holnap vagy holnapután, amíg nem késő ... — A vonatot sosem lehet lekésni: ha elmegy az. egyik, jön a másik — mondta Kató, és indulni akart. — Ne szellemeskedj, Kató, most nem alkalmas rá a pillanat. Még nem válaszoltál a kérdésemre. — Elmenni? ... — nézett a lány a doktor szemébe. — Ugyan hová, hová mehetnénk, hiszen egész Európa lángokban áll?! — Rendben van, maradunk ... egyelőre — mondta a doktor hosszabb szünet után. — Egy kérdésemre azonban őszintén kell válaszolnod. — Hallgatlak. /■ — Valóban férjes asszony vagy? , — Rettenetes ember vagy, János! — Válaszolj, kérlek, de őszintén! — Nincs férjem... — felelte Kató csendesen, azzal a konyhába sietett. XXX A szél csendesedett, s else perve a felhőket, kiderült az ég. Jócskán lehűlt a levegő. Fagyni kezdett. Suchy bácsi a kályha előtt térdelt, megpiszkálta a parazsat, s dobott rá néhány hasáb fát. Marika a pöfjedt dunna alatt most már nem fázott, nem vacogott a foga. Szép szemében is felszáradtak már a köny- nyék. A szégyenérzete azonban még mindig mardosta. Még a nagyapja tekintetét is kerülte. — Ne félj, kicsim, átvészeled, majd a doktor úr gondoskodik róla, hogy rendbe jöjj... — mondta az öreg Marika ágyához lépve, és megigazította rajta a takarót. — És megfizetünk nekik ezért a gyalázatért, százszorosán megfizetünk. — Innék egy kis hársfáteát, nagyapa... — Rögtön készítek — mondta az • öreg, s hozzálátott a tea megfőzéséhez. Ha nem mutatta is ki, rettenetesen sajnálta az unokáját, ugyanakkor félelmetes bosszúvágy lobogott minden porcikájában. — Cukor helyett mézet tehetnél bele, nagyapa. , — Mézzel csinálom, kislányom ... Akkor kopogott be és nyitott rájuk Pista. Gyorsan elmendta, hogy miről van szó. — Azonnal intézkednie kell, János bátyám. Az öreg kezében megállt a kanál: igen, intézkedni, de mi lesz Marikával, ha magára hagyja? — Hányán állunk azon a listán? — Tizennégyen... — Hadd lám!... — Fejét ingatva méltatlankodott, s olvasta a neveket. — Hárman ágyban fekvő betegek, őket talán az ágyból akarják kihurcolni? — Ezektől minden kitelik. — mgndta Pista —, az a fontos, hogy legalább az egészségesek tűnjenek el a faluból, mégpedig minél előbb. — Igen ám, de mi lesz az unokámmal? — Majd Kató meg a Mari néni gondoskodik róla, talán a kisebbik paplány is hajlandó lesz vállalni valamit... — Hátha Marikát is elhurcolják... helyettem? — Egy gyereklányt, ilyen állapotban? Nem hiszem... — mondta Pista, de kevés ■meggyőződéssel. — Majd kitalálunk valamit ... — Vigyél magaddal engem is, nagy apa — szólalt meg az ágyból a kislány. Az öreg elgondolkozott. Most nem vihettek magammal, kicsinyem — mondta az öreg hasogató fájdalommal —, de mihelyt megerősödsz, eljövök érted. Ne félj, addig gondoskodnak rólad a jó emberek ... Pista elköszönt, és elment, őt is sürgette az idő, hiszen veszedelmesen közelgett az indulás ideje. Most már az ő idegeiben növekedett a feszültség, mint általában minden nagyobb akció végrehajtása előtt. E- gyéhként vasidegei voltak. Suchy bácsi elkészítette a teát, aztán nya. kába vette a falut. Az ajtóból még visszaszólt: i — Feküdj nyugodtan, Marikám, visszajövök még elköszönni. Addig is bárki keres, a?! n ondd, hogy te nem tudsz semmit, fogalmad sincs hová mentem ... De most még nem fog keresni senki... Bátor kislány vol- tá' mindig, ezután is az leszel, remélem ... Elment. Alig húzta be maga mögött az ajtót, Marika szemét elöntötte a könny. Soha szerencsétlenebbnek és elesettebnek nem érezte még magát, mint azokban a percekben és órákban. Túl fiatalka volt még ahhoz, hogy fel tudta volna fogni teljes egészében, mi folyik körülötte a világban, annyit azonban megérzett, hogy kíméletlen, félelmetes és kegyetlen dolgok történnek... XXX Kalocsai János lázasan készülődött: orvosi táskájába bekészítette azokat az eszközöket, amelyek egy szülés levezetéséhez szükségesek, annak ellenére persze, hogy szó sem volt szülésről. Zita, a felesége nyitott rá. Kapatos volt. — Hová-hová készülődik az úr? — kérdezte furcsán riszálva a farát. Mintha sei- lóként úszkált volna egy hatalmas méretű akváriumban. — Szüléshez — felelte a doktor mogorván, ■— Szüléshez!? — ,háborodott fel a doktornő. — Hát te nem tudod, hogy mire készülünk? — Nem vagyok még szenilis .. -. — Hát akkor? — Pillanatnyilag a szülés előbbrevaló ., — Egy koszos asszony miatt megsérted a vendégeidet? — Csak a buta ember sértődik meg ilyesmi miatt — felelte a doktor látszólag higgadtan. — Az olyan vendég pedig nem érdekel. — Ezt rám is vonatkoztatod? — kérdezte az asszony felgyűlő arccal, s indulatosan rántott egyet a vállán. — Te háziasszony vagy, nem vendég, különben ... — Különben? — harciaskodott az asz- szony. — Hagyj békén, Zita... Hasonló helyzetben már ezerszer megmondtam, hogy én elsősorban orvos vagyok, s mint orvosnak az a kötelességem, hogy gyógyítsam az emberekét még akkor is, ha koszosak. A földet és trágyát túró emberek nem lehetnek olyán illatosak, mint te, de emberi magatartásukban ... — Különbek, mint én! Ezt akartad mondani-? — kérdezte az asszony sziszegve, dühtől remegve. — Értsd, ahogy akarod — felelte a doktor még mindig higgadtan, visszafogottan. — Ezt még megkeserülöd! — mondta az asszony fenyegető hangsúllyal, majd büszkén, felszegett fejjel kisietett a rendelőbőU Indulatosan csapta be maga mögött az ajtót. Kisvártatva újra nyílt az ajtó, és Kató jelent meg a küszöbön. A doktor kérdőn nézett rá. — Nagyon vigyázz magadra, János! —■ mondta a lány, azzal visszalépett, és csendesen becsukta az ajtót. Néhány, perc múlva Pista, a tűzszerész, útra készen nyitott be a rendelőbe. Nyugalom sugárzott az arcából ezúttal is, mint mindig. — Felkészült, doktor? — Igen. — Csőre töltve zsebre vágta a pisztolyt? A doktor tétován nézett a fiatalemberre. ■ — Okvetlenül szükséges magammal vinni? — Ne gyerekeskedjen, doktor, nem lakodalomba megyünk. — Tudom... — mondta a doktor zavartan. íróasztala legalsó fiókjából elővette a gyilkos szerszámot, csőre töltötte, és a télikabátja zsebébe süllyesztette. Ügy érezte, hogy a hideg acél perzseli a tenyerét. —< Mehetünk... Kalocsai János óvatosan vezetett. A motor egyhangúan duruzsolt. Néhány kilométernyi üt megtétele után a kocsiban kellemes meleg áradt szét. A két férfi hall- gatagon ült egymás mellett, a saját gondolataikkal voltak elfoglalva ... A doktor Katót látta 'maga előtt, amint áll a rendelője küszöbén és óvatosságra inti. A szeméből féltés és biztatás sugárzott felé, s még valami: olyan melegség, ami csak a szerelmes ember szeméből tud kilobbanni. Ahogy a célig fogytak a kilométerek, a doktorban arányosan nőtt az izgalom és a feszültség. Hasonló szorongást érzett, mint akkor, amikor felmászott a magas nyárfa hegyéig, és letekintett a mélybe. — Gyerekkorában szeretett fára mászni? — kérdezte a fiatalembertől, akit meglepett, a váratlan kérdés. — Nem ... soha nem is másztam ■ ■ ■ pedig nem szédülök a magasban ... Egyébként megkérném valamire, ha netán történne velem valami, írja meg erre a címre — mondta a fiatalember, s egy papírszeletet nyújtott át. — A menyasszonyom... [Folytatjuk]
