Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-31 / 31. szám
S uchy János, bácsi szinte megdermedt, amikor megpillantotta áléit unokáját az erdész karján. Meg is szédült, de gyorsan összeszedte magát, s az erdész után eredt, de csak a doktornál bírta utolérni. — Mi történt, úristen, mi történt?! — kérdezte levegő után kapkodva. Telve volt szorongással és féltéssel. Az unokája élet. telenül csüngő kezét szorongatta. Harmatos volt a szeme. — Egyelőre csak annyit tudok, János bácsi, hogy megbecstelenítették... A többit majd elmondja ö maga, legalábbis remélem — mondta a doktor. Kató is bekíváncsiskodott a rendelőbe, de a doktor mindenkit kiküldött, még Suchy bácsit is, aztán munkához látott. Fél óra múlva kinyitotta a rendelő ajtaját, és szólt, hogy bejöhetnek. Marika már magához tért, de még mindig szepegett a fájdalomtól, meg szégyell- te is magát. Nagyapja meg a doktor biztatására és bátorítására aztán szaggatottan,, kis szünetekkel pontosan beszámolt a történtekről. Kalocsai Jánosnak ökölbe szorult a keze, s valami megkeményedett benne. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy képes pisz- -tolyt ragadni, s ha szükséges, a ravaszt is meg tudja húzni. Kató a kislány mellé ült, fejét magához vonta, és úgy suttogta: — Kis csillagom, ne félj, megfizetünk nekik ... mindenért megfizetünk a nyomorultaknak ... XXX Suchy bácst hazavitte Marikát, az erdész pedig még maradt néhány percig. A hallban beszélgetett a doktorral. — Ezek után nem csoda, ha az emberben eldől a borjú — mondta az erdész méltatlankodva. — Tudja, mit mondok én magának, doktor úr?l... Ha netén szemtanúja vagyok az esetnek, keresztüllövöm a moslékot, mint a kutyán — Csendesebben, erdész úr... —- Miért? Magát talán nem döbbentette meg az eset? — Hogyne döbbentett volna — felelte a doktor —, de azért nem muszáj fejjel a falnak rohanni. Az erdész suttogóra fogta a hangját: — Mondja meg, de őszintén, doktor Úr, maga hozzájuk húz? ■- Kikhez? — Hál a nácikhoz...? Mert ha úgy állna c dolog, nagyot csalódnék magában ... — Semmi oka rá, erdész úr... — felelte a doktor, s el is mosolyodott. — De a- tért adok magának egy jó tanácsot: manapság úgy kell ütni a vasat, hogy ne hallja, ne lássa senki. ■ — Értem... — bólogatott az erdész. A fotelban ülő fiatalemberre bökött. — Tőle nem kell tartam? — Az öcsém... Süketnéma, szegény..,. — Az más... — csodálkozott el az erdész. Közben az alezredes is leballagott a lépcsőn. Korához képest délcegen, katonásan kihúzva magát jött. Mielőtt leért volna, az erdész gyorsan elköszönt és elment. — A téli tüzelő végett lárt itt... — mondta a doktor. Hirtelen maga sem tudta, miért hazudott, s miért nem möndta meg az igazságot. Kezet fogva üdvözölték egymást. — Bírod még, bírod ezt a nagy lótást-fu- tást? — kérdezte az alezredes. — Két nap-. ja nem láttalak, ha nem több, viszont annál gyakrabban látom a német kollégát, ál. landóan itt ül a nyakamon. Kalocsai viccel akarja elütni a dolgot: — Csak arra vigyázz, hogy meg ne fojtson. alezredes uram. Kedves színfoltja vagy a házamnak, nagyon hiányoznál. — Ha azt mondanád, hogy akkor láss, mikor a hátad közepét — nevetett fel az alezredes —, jobban elhinném. — Tévedsz, alezredes uram — komolyodott el a doktor. — Nagyra becsüllek, s egy kicsit sajnállak és féltelek is. Mintha kissé megrendült volna a kemény katonaember. — Ez szép dolog, fiam — mondta —, pedig ha úgy. vesszük, mi ketten ellenfelek vagyunk. — Ellenfelek?! — kérdezte a doktor kissé meghökkenve. — Ugyan miért lennénk ellenfelek? — Tudod, doktorkám, egyet s mást átéltem ... és idős korom ellenére még jó a szemem meg a fülem... — mondta az alezredes bólogatva, rejtélyesen, aztán legyintett. — Hagyjuk ezt. Majd szót ejtünk még róla alkalomadtán... — Pistára téved a pillantása. — Zavar és zavar a jelenléte, nem tehetek róla. Kimondom kereken: állandóan az az érzésem, hogy ez a fiatalember nem süketnéma. — Ugyan, kérlek, már csak ismerem a tulajdon öcsémet! — nevetett fel a doktor. Kicsit azért érződött, hogy erőltetett a nevetése. — Persze, persze — nézett a doktor szemébe az alezredes tőle szokatlan élességgel. — Milyen családból is származol, doktorkám? — Nincs vele mit dicsekednem, de azért nem ts szégyellem — felelte a doktor őszintén. —* Cseléd volt az édesapám, nyolcán voltunk testvérek. ■.. Ketten a Donnál ma. radtak, három néném férjhez ment, az e- gytk öcsém katonáskodik valahol, ha még egyáltalán él, a nyolcadik meg itt van velem ... — Szép, nagy család — jegyezte meg az alezredes. — Az volt: szép, nagy... de most már eléggé foghíjas ■.. Gyerekkoromban gyakran eljutottam édesapám után a közeli majorba, felszedekeztem mellé az ökrös szekérre, kézbe vettem a nagy ostort, akkora volt, hogy majd lerántott az ülésről, odasu- . hintottam az ökrök közé: csele, Bimbó ... hajsz, Betyár!... Apám súlyos tenyere meg féltőn a vállamon nyugodott, jó nagyokat tudtam pattintani az ostorral. De sokszor mondta az apám: „fó béres lesz belőled, édes fiam ■..“ Mégis orvos lettem ..'. — Szép dolog ... nagyon szép... —je- • gyezte meg az alezredes elismerön, és szivarra gyújtott. — Három dologra emlékszem gyerekkoromból: az akác illatára... a föld szagára ... és a pacsirta énekére .. . Milyen jó volt nézni és hallgatni, mikor az öklömnyi madár fenn lebegett a magasban, mint a lehelet, és dalával telezengte a széles nagy határt.... Érdekes módon, ha a betegeim Kalocsai János felsóhajtott: — Most már valóban nem babra megy a játék, alezredes uram. — Nem bizony, doktor, nem bizony ... Tudod, mint mondok én neked? Őszintén, szívből örülnék, ha az a fránya készülék valami csoda folytán az én szobámba repülne! — Ezt nem gondolhatod komolyan, alezredes uram. — A legkomolyabban gondolom — mondta az alezredes határozottan. — Egyrészt:' még az őrnagy sincs annyira agyafúrt, hogy az én szobámban kutasson utána, másrészt saját magamat is tehermentesíteném, ha tudnám, hogy biztos helyen van a készülék ... Érted a kérdés lényegét? — Azt hiszem, igen. — Most már elhiszed, hogy a legkomolyabban gondolom, amit mondtam? — Kénytelen vagyok elhinni, alezredes uram — mondta a doktor, s kissé merészebb húrokat kezdett pengetni. — Valamit azért mégsem értek egészen pontosan. fölé hajolok, és felemelem száraz, eres kezüket, a föld szagát érzem ... — Derék ember vagy te, Kalocsai János... Dr. Kalocsai János-... Hiszed vagy sem, irigylem a sorsodat.. . Most pedig jól figyelj rám — lépett közelebb a doktorhoz az alezredes. — Figyelsz!? — Ez úgy hangzott, mintha a következő percekben fontos információkat akarna átadni, szándékosan, Kalocsainak. — Igen, természetesen figyelek. Az alezredes előbb nagy füst felhőket ere. getett, s csak aztán kezdett beszélni: — Komoly intézkedések vannak folyamatban. megkettőzték az őrjáratokat meg a felderítő osztagokat, a viadukt előtt nagy német csapatösszevonások történtek, az éjszakai órákban megtörténik a felvonulás, aztán holnap, azaz holnap hajnalban — hangsúlyozta — beindul a gépezet, megkezdődik az átfésülés és a tisztogató akció. Páncélosokat és nehézfegyvereket is bevetnek, ahhoz azonban át kell jutni a viadukton, érted, doktorkám? — Értem, alezredes uram. •— Azonkívül... még ma éjjel össze kell szedetnem a falu kommunistáit, és reggel átadni a német parancsnokságnak. Azt tudod, hogy most már az őrnagy is itt székel a faluban? — Hallottam — jelelte a doktor. — Visz. szatérve az előbbi témához: mi történt, miért ezek az intézkedések? — Hogy miért? ... Hm, hogy miért... — hiimmögött az alezredes. — Állítólag több ezerre rúg a magyar partizánok száma, s hogy már több ponton egyesültek a szlovák felkelőkké], azonkívül elesett Tokaj és Jászberény ... — Valóban? — Bizony, bizony... A német őrnagyot rendkívüli módon idegesíti, hogy két-három hét óta rendszeresen levegőbe röpül egy- egy lőszerraktár, másutt a vasút, s hol itt, hol ott tizedelik meg a német járőröket, jelderítöket... Es hát tudnod kell azt is, hogy az oroszok a múlt éjjel elég tekintélyes számú ejtőernyőst dobtak le a mi körzetünkben ... — Ezek szerint valóban komoly a helyzet... — mondta a doktor, s egyre azon törte a fejét, miért ilyen közlékeny a parancsnok, mi a célja azzal, hogy elhalmozza információval. Az alezredes szippantott néhányat a szivarból, tűnődve nézett a mennyezet jelé kígyózó füstre, majd néhány, sétálva megtett lépés után ismét megállt a doktor előtt. — Ennek a... ennek a német őrnagynak valami fura bogár azt zümmögi a fülébe, hogy veszélyes csoport működik itt, a faluban ... Azt is határozottan állítja, hogy valahol itt a közelben Tűzvirág fedőnév alatt rendszeresen működik egy adóvevő ... —■ Adóvevő? — kérdezte a doktor csodálkozva. — Kizárt dolog, lehetetlen! Az alezredes elmosolyodott. — En is mondtam neki... de nem hiszi... Mert ugyebár, ha az ember végigmegy a fa. lun, nyugodt, békés képet lát... Ha itt-ott nem mutatkozna egy-egy járőr, az ember azt hihetné, hogy nincs is háború ... — Valóban úgy tűnik. — Tudod mitől tartok én, doktorkám!? Attól, hogy átkutatják a falut, átkutatnak és felforgatnak minden házat, és ... és rábukkannak az adóvevőre ... Egyébként az őrnagy még a mai nap folyamán megkapja a bemérő kocsit. — Mégpedig? Kalocsai János tétova tekintete félresik- lott és elbizonytalanodott: kimondja-e valóban, amit gondol, vagy sem!? — Megijedtél? — Hogy őszinte legyek, igen, megijedtem, de hát csoda-e? Annyi, de annyi ijesztő dolog történik körülöttünk manapság. — Az igaz — bólintott az alezredes —, de ha észrevetted, én kezdtem merészebb játékba... Szóval... nem bánnám, ha az a fránya készülék az én szobámba kerülne... A doktor most már biztosra vette, hogy a parancsnok tud az adóvevőről, s ha arról tud, sok más egyébről is tudhat, ezek után aztán nem véletlen, hogy kiszolgáltatta neki azokat az információkat, amelyeket kiszolgáltatott. Kató jelent meg az ajtóban: — Doktor úr, kérem, beteget hoztak.., — Azonnal megyek, Kató... — Az alezredeshez fordult. — Bocsáss meg, kérlek! — Menj csak — mondta a parancsnok, majd Katóhoz fordult. — Várjon csak, kislány! — Tessék! — Tudja-e, hogy állandóan figyelem és csodálom magát, Katóka. — A lányhoz sétált, közben Pistára tekintett, majd lemondóan legyintett, és megpöckölte az orra hegyét. — Es azt tudja-e, hogy napról napra szebb!? — Jaj, de kár, hogy nem reggel tetszett mondani — riszálta meg magát Kató sután, megjátszott szégyenkezéssel. — Egész nap szép lettem volna... — mondta még kuncogva. — Iskolai végzettsége? — kérdezte az alezredes váratlanul, majdhogynem- hivatalos hangon. — Tessék? — meresztett nagy szemet a lány, mintha nem értette volna a kérdést, pedig hogyne értette volna. Az alezredesnek megenyhült a hangja. — Arra vagyok kíváncsi, hogy... hogy hány télen járt iskolába? — Jaaa... most már értem... úgy hat télen... talán.., — Biztos? — Lehet, hogy csak négyen... de írni, olvasni azért tudok, ha nem is olyan nagyon, de tudok... — Szép vékony és hosszú ujjat vannak — jegyezte meg az alezredes. — Mit csináljak velük, ha nem vastagodtak meg? — Kár, hogy csak sikál meg mosogat... nagyszerűen tudna velük pötyögtetni... — Hogy mit csinálni? — nevetett fel a lány. — Hogy miket nem talál ki az alezredes úr! Mi az, hogy pötyögtetni? — Például... gépírni... zongorázni... Kató megdöbbent, de nem mutatta ki. Továbbra is megjátszotta a kis falusi cselédlányt. Ez a vén kujon, egyébként kedves öregúr, nem mondhat rá semmi rosszat, tud valamit, ha nem egész poritosan, de sejti, hogy valami történik körülötte. — Milyen jó is volna — mondta végül sóhajtva, ábrándos tekintettel mint azok az úrilányok a filmekben... Az alezredes tapasztalt szeme észrevette Katón, hogy megijedt, s hogy eloszlassa a gyanúját, hozzálépett, ujjával felbillentette az ajkát, és a szemébe nézett. — Nézzen szépen a szemembe, és én megmondom, hogy szerelmes-e! i Nem vagyok én olyan lány, alezredes úr... Ha cseléd is az ember, azért még lehet tisztességes. — Ne értsük félre egymást, kisasszonyI — mondta az alezredes katonásan, patlo- gón, mintha megrágott volna minden szót, — Nem azt mondtam, hogy tisztességtelen... jegyezze meg, kislány, hogy a szerelem nem tisztességtelen érzés. Ellenkezőleg: á legszentebb, a legcsodálatosabb, az élet legnagyobb ajándéka! — Igazán? — kérdezte 'a lány megnyíló szájjal. — De szép lehet... de nagyon szép lehet... — Ezzel azt akarja mondani, hogy még nem volt szerelmes? Ez teljességgel hihetetlen! — Hát... meglehet... — És hogy állunk a hazafias érzésekkel?. Kató felvetette a fejét és kihúzta magát: — Keményen, alezredes úr! — Helyes, nagyon helyes — mosolyodott el most az öregúr, jeladva a keménységét. Gondolta, az iménti szójátékból sok mindent megérthetett a lány, ha akart, és miért ne akart volna. — Hanem a Mari néninek alighanem szüksége van magára, Katóka, gondolom, sok lehet a dolguk. Elmehet. — Igenis, máris rohanokI — mondta Kató és szeleburdi módon eljutott. Az alezredes szokatlan ellágyulással nézett utána: — Derék teremtés ... Csak az a baj, hogy megöregedtem... — Ismét Pista esett a látószögébe. — Te meg csak ülsz, ülsz ittj mint egy nagy jatuskó, és csak nézel, bámulsz azzal a nagy bamba szemeddel... Mondd, neked vécére sem kell kimenned?, Nem? Hát nem... Csináld össze magad! Éppen indult volna feljelé a lépcsőn, ar mikor nagy lihegve berobogott a főjegyző, Az ötven év körüli férfinak csupa mosoly volt az arca, alázatos szolgálatkészség sugárzott róla. Bezzeg a pornéppel szemben! — Csakhogy megtaláltalak, kérlek alássa n! Az alezredes ki nem állhatta ezt a gerinctelen, csúszó-mászó, hüllőhöz hasonlítható embert. Sokkal többre becsülte még az ellenségét is, aki nyílt, őszinte és bátor kiállású volt, s akivel bár nem egyeztek a nézetei, mégis szembe tudott nézni, mert tudta, hogy nem folyamodik aljas cselhez, s nem támadja meg orvul. A főjegyzőben nem bízott. Foghegyről, gunyorosan beszélt vele. — Előbb lihegd ki magad! — Igenis', kérlek, alássan, kilihegem.- Szabadna megtudnom, hoy miért hívattál? — A kommunisták névsorára van szükségem. — Kérlek alássan... — akadt a szó a torkán a főjegyzőnek —, szerény véleményem szerint, ezt..:- hogy úgy mondjam... — Fütyülök én a te szerény véleményedre „kérlek alássan"! Vannak kommunisták a faluban, vagy nincse'riekl? A főjegyző láthatóan megijedt. — Hát hogy is mondjam, kérlek alássan, az első republika idején voltak... Akik itthon vannak közülük... mind öregek, tehetetlenek, ők, hogy úgy mondjam.... . — Nem érdekel: neveket kérek! — pattogott az alezredes szava nyersen, követelőn, — Kérlek alássan, én... egyszóval... — dadogott a főjegyző, s elhallgatva lehajtotta a fejét. Az alezredes ellbe állt. Metsző gúnnyal kérdezte: — Te félsz, kérlek alássan? — Félek... — bukott ki a szó a főjegyzőből nagyon őszintén. — Igenis félek, kérlek alássan... Egyesek már pakolnak a faluban és elmenekülnek, ha szorul a kapca.„ Hogy úgy mondjam, te is továbbállsz, ha esetleg... szóval... de én, én nem mehetek sehová, kérlek alássan... Nincs’ értelme, nincs is hová jutnom... Hogy éhen vesszek valahol, vagy itt verjenek agyon... mindegy... egyre megy... Igenis féljek, kérlek a- lásson... Nekem itt kell élnem továbbra is a parasztok között... hát nem érted, alezredes uram!?— Meglep az őszinteséged — Jelelte az alezredes engedve a feszességéből, s emberségesebb hangon. — Ami azt illeti, gyáva kukacnak hittelek, nem mintha ezután valami nagy hősnek tartanálak... Egy dolgot azonban meg kell értened: én csak átadtam a felsőbb parancsot, s a parancs végrehajtásáért mindketten felelősek vagyunk. Most már érted, hogy miről van szó? — Természetesen, kérlek alássan. — Nos, hát akkor vegyél elő papírt, ceruzát; és írd a neveket!.... Becsületszavamat adom, hogy erről nem jog tudni senki... A főjegyzőt láthatóan megfogta az emberséges hang. Egy ideig jarkasszemet nézett az .alezredessel, nagyot nyelt, s megigazítva a szemüvegét az asztalhoz lépett. — Ahogy parancsolod, kérlek alássan.., — mondta csendesen, megadással. Papírt, ceruzát vett elő, az asztalhoz ült, és írni kezdett. Közben-közben jelkapta a fejét, s eltűnődve bámult a semmibe, majd újra írt, Az utca jelöl menetelő katonák éneke hallatszott: „Majd ha egyszer vége lesz a sok-sok szenvedésnek..." Az alezredes az ablakból nézte a vonuló katonákat. Gondterhelt volt az arca. Az elmaradhatatlan szivar most is ott füstölgőit két tömpe ujja közt. A főjegyzőhöz fordult: — Kész? — Még nem egészen, kérlek alássan... —< jelelte a főjegyző, s izzadság gyöngyözött a homlokán. (Folytatjuk)
