Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-17 / 29. szám
n rendelő ablaka nyugat félő nézett. A leáldozó nap beömlő fénye, mintha bíborba öltöztette volna a lányt. Szegényes ruháját újjá, csillogóvá varázsolta. Hosszan nézte-nézte a doktor. — Most valóban olyannak tűnsz, mintha az égből szálltál volna alá, és mégis, mégis kilátástalanságot és boldogtalanságot hoztál magaddal... , — Téved a doktor úr — kezdte Kató mosolyogva. Vidám dertj bujkált a hangjában. Mindenképpen fel akarta oldani a túlságosan elkomoruló hangulatot. — Nem tagadom, valamit tényleg hoztam magammal, mégpedig veszélyt, és ezt csak úgy tudjuk ellensúlyozni, ha mindketten okosan viselkedünk ... Egyébként nagyszerű ötletem támadt. Egész idő alatt azon törtem a fejem, hogyan és hol helyezzük el a tűzszerészt meg az adóvevőt. — Amilyen okos vagy persze, rájöttél — mondta a doktor kiábrándultságféle ízzel, iróniával, s enyhe gúnnyal. — Ne gúnyolódjl Igenis rájöttem! Kalocsai János kérdőn nézett a lányra. — Kíváncsivá teszel. — Itt náladI — mondta Kató a világ legtermészetesebb hangján. — Nálaml? — hökkent meg a doktor. — Igenis nálad, János! ■— Szóval nálam? — pattant fel a helyéről a doktor. — Éppen nálam!... Nem, Kató, ekkora kockázatot nem vállalhatok. Minden okom megvan rá. És egyáltalán hogyan, milyen alapon? Kalocsai János őszintén gondolta, amit mondott. Túlságosan veszélyesnek és kockázatosnak tartotta Kató ötletének a megvalósítását az alezredes és a német őrnagy miatt. Semmiképp sem akart mezítláb táncolni izzó parázson. A lány azonban nem tágított. — Volt neked egy süketnéma öcséd, a Pistái — Volt, persze hogy volt, de tizenöt éves korában meghalt, te is jól tudod. — Az igaz, hogy én tudom, de vajon rajiunk kívül tudja-e itt valaki, hogy meghalt? — Nem, azt nem tudja senki — felelte az orvos, s gyanakvó szemmel fürkészte Kató arcát. — De még mindig nem tudom, hová akarsz kilyukadni. ■— Egyszerű és logikus a következtetés: minden komolyabb kockázol nélkül befogadhatod őt a lakásodba. Kinek jutna eszébe gyanakodni a tulajdon, sitketnéma öcsédre? — Ez valóban logikus — mormogta a doktor az orra alatt —, de... Tegyük fel, hogy befogadom a lakásomba, és úgy kezelem, mint a tulajdon öcsémet. Mi lesz az adóvevővel? Hol akarod elhelyezni, és hol akarsz rajta pötyögtetni, ha’ szabad érdeklődnöm? — Magadtól sosem jönnél, rá? ■— Nem. ■ • ' * -• — Hát a rendelődben. — -Szóval itt, a rendelőmben!? — kérdezte a doktor méltatlankodva. Még el is mo- solyintotta magát, de olyanformán, mintha T' a fogát húznák. — Nem rossz, istenuécse, nem rossz! Micsoda logika! ■. ■ Szóval ki- tészem ide az asztalomra, és ráfüggesztek ' egy táblát a következő felirattal: adóvevő! . Így gondoltad? — Ne csacsiskodj, János! Ugyanolyan makrancos vagy, mint kamaszkorodban voltál. Arra már rájöhettél volna, hogy nem okvetlenül törvényszerű az, hogy megmarják a hüllők azt, aki a kígyófészekhen ül... csak okosan, higgadtan kell viselkedni... — mondta Kató. Kézbe fogta a batyuját, meglóbálta maga előtt. — Most pedig magyarázd el, mi lesz a teendőm, mert állítólag cselédnek vettél fel. Kalocsai János felhördült: — Tőlem kérded, pont éniólem!?... Mit tudom én ... bánom is én ... szedd szét a házat... gyújtsd fel, csinálj, amit akarsz, csak engem hagyj békén ... Kató délcegen kihúzta magát: — Doktor úr, kérem, vezessen a Mari nénihez ... XXX A következő napokban és hetekben sűrűsödtek az események. Mozgásban volt a több ezer kilométeres front. Odaát Szlovákiában mind nagyobb területekre terjedt ki a felkelés, mind több partizánegység alakult, a- mi nagyon nyugtalanította a német hadvezetést. A németek déli szárnyát is megerősítették, illetve kiegészítették harckocsikkal és nehézfegyverekkel. Nagy akcióra készültek. Mindenképpen meg akarták akadályoz ni a partizánegységek átgyűrűzését a határon, ne hogy egyesülhessenek a magyar ellenállókkal, akik szintén komoly tevékenységet fejtettek ki,, és sok borsot törtek a németek orra alá. Megtizedelték a felderítőket, vasutakat, lőszer- és élelmiszerraktárakat robbantottak fel. Közben az időjárás is rosszabbra fordult. Eső, sár, latyak, metsző szél nehezítette a mozgást. Olykor reggelenként már sűrű köd ülte meg a tájat, ami november vége felé már természetes, s ami némileg megköny- nyítette a partizánegységek tevékenységét, következésképp: megnehezítette a német és a magyar egységek védekező, illetve támadó akcióit. A Tűzvirág fedőnév alatt működő adóvevő is megkezdte és rendszeresen folytatta a munkáját. Egyik héten a páratlan napo kon pontban éjfélkor, másik héten a páros napokon hajnali háromkor vette és adta a jelentéseket. Anni, a fiatalabbik paplány, egy kéi hét leforgása alatt háromszor hívta Kalocsai doktort az „édesanyjához“. Valójában a papiak kertjének a hátulsó részén, a pincébén eldugott, illetve rejtegetett sebesülthöz ment, hogy megmentse az életnek. Pista, a doktor süketnéma „öccse“ is készülődött a nagy akcióra. Nemcsak tűzszerész volt, hanem műszerészként is megállta a helyét. Az adóvevőn előforduló műszaki hibákat perceken belül megjavította. Közép- termetű, vékonydongájú, jóképű fiú volt. Bár már betöltötte a huszonötödik életévét, tizennyolcnak sem látszott. Ügyesen megját 'szólta a kissé ütödött, bárgyú tekintetű sű-. ketnémát. Azon a napon is — mint általában — a hallban ült az egyik fotelben. Az elezredes emeleti . szobájából a német őrnagy aprózta lefelé a lépcsőn. A kiszáradt főlépcső aprókat nyikkantott a léptei alatt. Az őrnagy sietve ment a kijárat felé, de meggondolta tnagát, visszafordult, majd a fiatalember elé állt és hosszan fürkészte az arcát. Végül a háta mögé lépett és suttogva megkérdezte: — Hol a doktor? 'A fiatalember bárgyún nézett maga elé. Egyetlen arcizma sem rándult meg. Az őrnagy hangosabban dörrent rá: — Hová ment a doktor? Ekkor lépett a hallba Zita az ebédlőből. — Süketnéma, nem tudtad?.... Hogyhogy te ezt nem tudtad, Hans?!... — mondta az asszony mézédesen, csodálkozva.' Az őrnagyhoz lépett, hozzásimult. — Tényleg',nem tudtad? :—. Tudni vagy hinni... — emelte fel az őrnagy figyelmeztetően, az ujját. — Ugyan kérlek, olyan süket ez, mint az ágyú ... Nagyon sietsz?< Bejöhetnél hozzám néhány percre. '—'Sajnos, sok a tennivalóm... — tett‘ ■ elhárító- mozdulatot az őrnagy. t— Megváltoztál, Hans — mondta az asz- szony duzzogó szemrehányással.,— Félek a szemedtől... és egyáltalán, mintha szándékosan kerülnél. A kémény'tartásü, szigorú kátonaember most ellágyult egy pillanatra: — -Tévedsz, kedvesem, de most... egyszóval igen komoly a helyzet, sok minden történt ... és ... bocsáss meg, kérlek, mennem kell. Az asszony elibe lépve útját állta. — Ezek szerint a Magyariékhoz sem jössz, el!?... Tudod, milyen jő muri lesz ott? — Lehet, hogy majd néhány percre elugrom, de biztosat nem mondhatok: — Tényleg annyira komoly a helyzet, Hans? — kérdezte az asszony az őrnagyhoz simulva, csókolgatva. Az őrnagy szelíden eltolta magától az asz- szonyt. — Mennem kell, kedvesem, szervuszI — mondta, s kemény léptekkel elment. Az őrnagy távozása után az asszony a fotel mögül a fiatalember elé libegett, játékosan megpöckölte az orrát. — Nem unatkozol, Pityuka? ... De szép borjúszemed van, csak egy kicsit szomorú... Miért szomorú a szemed, Pityuka? Neked a legjobb — sóhajtott\ az asszony. Szép volt, üde, illatos, kívánatos. — Eszel, iszol, alszol, rá sem rántsz a világra, igaz? ... — A fiatalember bambán vigyorgott. — Nőd, nődd volt már, Pityuka? ... Nem? . Tényleg nem volt még? ... Ne mondd! Es kibírod? ... Ha egyszer muszáj, mit csinálhatsz, igaz? — mondta az asszony felnevetve, és bement a szobájába. A fiatalember megvető pillantása beszédesen kifejezte, hogy mit érez. Szívből sajnálta a doktort. Rágyújtott. Néhány perc múlva az alezredes ballagott le a lépcsőn lassú, kényelmes léptekkel. Vastag szivar füstölgött a kezében. E- löbb bekukkantott a rendelőbe, nyilván a doktorral akart beszélni, mivel azonban nem találta ott, az ablakhoz sétált és a sarkán hintázva jó hosszú ideig bámult kifele. Megunva a nézelődést, a fiatalemberhez sétált. Megállt előtte, hosszan fürkészte az arcát. — No, mi újság, kisöreg?... Mi lenne, felőled feje tetejére állhat a világ ... Nem unod még ezt az örökös ücsörgést, nem zsibbad a feneked? ... — Nagyot szippantott a szivarjából. — Te tényleg süketnéma vagy?... Néha az az érzésem, hogy jobb a füled, mint az enyém. Szokásmondás: Időnként a süket többet hall, mint a... A fiatalember bamba vigyora kihozta a sodrából az alezredest. — Csak vigyorogsz, bámulsz, bámulsz azzal a nagy marha szemeddel... az embernek felforr tőle a vére ... vigyázz!. -.. pihenj!... már én is becsavarodtam — mondta méltatlankodva, legyintett, s elfordult a fiatalembertől. Kató perdült be a konyhából, mintha vezényszóra tette volna. Kedves mosollyal kérdezte: — Nekem tetszett szólni, alezredes úr, kérem? Az alezredes, hogy leplezze pillanatnyi zavarát, másra fordította a szót. Elvégre egy tisztességben megőszült, szigorú és kemény katonaember mégsem válhat nevetségessé egy fiatal lány előtt, Széttárta a karját: — Lám, lám, nap mint nap szebb, virul, kiteljesedik, mint a virág! — Valamikor nagy szoknyavadász lehetett az alezredes úr — mondta Kató természetes egyszerűséggel, mégis huncutul —, még most Is tudja csapni a szelet. Az alezredes büszkén kihúzta magát: — Hát... nem mondóm, nem mondom, huncut volt a szemem: ahányat látott, any* nyit szeretett!... Ejnye, no; hogy miket ki nem mondat velem, így behúzni a csőbe egy vénembert!... Megkérhetem valamire? — Tessék! — Főzessen kávét a Mari nénivel, hozza fel a szobámba, és szóljon, kérem, a szakaszvezetőnek, hogy rendelje ide a főjegyző urat, azonkívül... ha megjön a doktor úr, szóljon fel, Katóka, beszélni akarok vele. Kató katonásan kihúzta magát: — Igenis, a parancsot végrehajtom! — Derék lány, kár, hogy megöregedtem _ — mondta az alezredes kuncogva, és fel- jne.ht azremeleti szobájába, Kató a .fiatalember előtt' is uigyázzba kapta magát': — Parancskiadásra elvonulokl — Halkan még hozzátette. — Rögtön visszajövök. Nem mehetett el, mert a doktornő behívta. — Húzza fel, kérem, a cipzáramat, beszorult vagy mi a csoda történt vele. — El tetszik menni? — kérdezte a lány miközben a cipzárral bajlódott. — Igen, a Megyeri hagyságosékhoz, de magyk azért csak készülődjenek az esti vendégségre. — Hányán is leszünk? — kérdezte Kató. — No, nézzük csak: a főjegyző úrék, a Megyeri fiatalúr, az alezredes úr, az őrnagy úr, a két paplány, mi ketten a férjemmel, meg hát a süket Pityuka ... — ]ó kis muri lesz. — Minden bizonnyal — mondta az asz- szony kuncogva. — Mondja meg a Mari néninek, hogy a fácánlevest jól zöldségezze be, az őzgerincet ne szárítsa ki túlságosan, a vadas húst jó savanyú tejföllel csinálja... maga pedig az italokat készítse elő: a vörös bort szobahőmérsékleten tartsa, a fehéret és a pezsgőt hütse le, a konyakot is kissé és főzzenek sok kávét... A korhely- levesről meg ne feledkezzenek ám, jó hajnali csemege lesz!... Elromlott? — kérdezte az asszony kissé türelmetlenül. — Rögtön kész lesz ... — Mondja, Kató, mit csinált maga a férjemmel? — Én? — kérdezte a lány megjátszott döbbenettel. — Nagyságos asszony, kérem, én nem csináltam ... — Jó, jó. nem arra gondoltam, kis butus... viszont mióta maga nálunk van. megváltozott a férjem: nem iszik, nem veszekszik, egyszer dudorászik, amit azelőtt sosem szokott, máskor meg túlságosan is szótlan ... hallgatag ... No, mindegy, nem lényeges... Miért nem hordja a gyűrűt, amit magának ajándékoztam, hiszen arany, és a köve is értékes...? — Sajnálom koptatni... ünnepnapokra takargatom ... — Kis csacsi, hordja csak nyugodtan, „ünneplőt“ is kap tőlem, ha továbbra is jól viselkedik. Érti ugye? — Az őrnagy úrra tetszik gondolni? . — Maga mondta ... Kész? ... Köszönöm! — mondta az asszony, és néhány perc múlva elment. Kató a fiatalemberhez fordult. Suttogva: — Mi baja a kisöregnek? — kérdezte az emeleti szoba felé bólintva. — Feszülnek az idegei... Alighanem rossz hírekkel örvendeztette meg az' őrnagy az imént. Annyira berzenkedett fölöttem, hogy majdnem elröhögtem magam. Az a szerencsém, hogy igen bambán tudok vigyorogni... még jót is tesz az arcizmaimnak. Új ifjúság 7 Kató körülnézett, mintha attól tartana, hogy még a falnak is füle van. — Izgulsz? — Eléggé — vallotta be a fiatalember őszintén. — Egész délelőtt a tervrajzokat tanulmányoztam. Ha minden jól megy és sikerül, ma éjjel huszonkettő harminckor befejezzük a ténykedésünket, és csendben leléphetünk.-* Huszonkettő harminckor!... Csak sikerüljön. — Sikerülnie kell! — mondta a fiatalember elszánt határozottsággal. — Kár, hogy nem jöhetsz velem, és nem láthatod, miként szállnak mennybe a német sógorok a viadukttal együtt. A nagy „átfésülő akciójukból“ nem lesz semmi. — Le a kalappal a doktor előtt. — mondta Kató' elismerően —, jól időzítette ezt a ma esti mulatságot. — Csak meg ne gondolja magát. — Már hogy gondolhatná meg, hiszen erre az akcióra ment az egész játék — mondta Kató. — Tudatában van, hogy milyen nagy jelentőségű. Afelől nyugodt lehetsz: nem gondolja meg magát. — Hajnalban már mindent bekészítettem a kocsiba: a műszereket, zsinórokat, mindent... Suchy bácsi emberei a huszonhe- tes kilométerkőnél várnak, ott letesz a doki, s már jöhet is vissza — mondta a fiatalember tettvágytól csillogó szemmel. Kató élgondolkozott. Szorongás ült az arcán. — Még így is veszélyes és kockázatos a vállalkozás. Tudod, a vendégek miatt. Nem gondolod, hogy gyanússá válhat a doktor távolléte? < — Miért? ... Beteghez megy, betegtől jön, s hogy az öccse is vele megy, miért ne mehetne!? Elvégre sok minden történhet a sötét éjszakában, segítségre szorulhat. .. Mari néni belépve kezében a kávéval, meghallotta Pista hangját. Rémületében elejtette a csészét. — Jézusomi — jajdult fel. Pillanatnyi döbbent szünet után Kató visz- szatuszkolta Marj nénit a konyhába.-•*-*' Mari néni, kérem, tiszteli és szereti a ■ doktor urat? . r. Ugye nem akar neki rosz- szat?. ■ Már hogy akarnék! Jelelte még mindig hüledezve Mari néni. — Mi történik itt? — At.most nem lényeges... Nagyon szépen kérem, amit látott és hallott, ne szól.. jón senkinek... ellenkező \esetben bajba kerülne .a doktor, úr, ,márpedig azt egyikünk sem akarja,,hogy bajhg, kerüljön, igaz?... . Igaz, Mari .néni?, . — Szent- igaz-, lányom .. . — 'Megígért, hogy hallgatni fog? — Már hogyne ígérném, hisz a saját fiamat sem tudóm jobban szeretni, mint a doktor urat — mondta Mari néni kissé megnyugodva. A lelke legmélyén azonban nyugtalanító érzések kavarogtak. Veszélyt érzett, Kató is megnyugodott, megbízott Mari néniben. Felkapott egy másik csésze kávét, s vitte az alezredesnek. • --tt Semmi vész, minden rendben — súgta oda a fiatalembernek elhaladtában. A fiatalember bólintott, hogy tudomásul vette. ■ Kató, szólt a hosszú szakaszvezetőnek, aki a közlegénnyel állandóan az orvosiak körül lődörgőit, hogy menjen á főjegyzőhöz és mondja meg neki, hogy hívatja az alezredes. — Nagyon hideg a tekinteted, kiscsibém — vigyorodott el a szakaszvezető —, néha- -néha felmelegíthetnéd a szegény ember gyerekét egy-egy forró csókkal. — Arra volna esze, persze arra nem gondol, hogy a szegény ember lányát gern illik paráznaságra csábítani — nyelvelt Kató huncutul csillogó szemmel. — Menjen dolgára, teljesítse a parancsot, különben az alezredes úrral gyűlik meg a baja! — Ügy rendelkezel, hallod-e, mint egy jutási őrmester, jő, hogy nem gorombítod le af embert. Kató nagyot nevetve hagyta faképnél a hosszú szakaszvezetőt, aki olyan vággyal és kívánattal a szemében nézett utána, mint rétisas a prédájára. Délelőtt még itt-ott kivillant a napsugár a gomolygó felhők közül, délutánra azonban teljesen beborult, éles szél kerekedett, és kíméletlenül csapkodta a havas esőt az emberek arcába. Közben Kalocsai János is megjött a betegeitől. Orvosi táska meg egy levél volt a kezében. Katót meg Pistát beszólította a rendelőbe. — Mi újság? — kérdezte. — Nyugtalanság az egész vonalon — felelte Kató. — Fáj még a foga? — fordult a doktor Pistához. — Már nem, hál’ istennek. — Egyébként? — Minden a legnagyobb rendben, legalábbis eddig. — Apámtól kaptam levelet... Azt írja, ma vagy holnap megérkezik — mondta a doktor komoran. — Rossíkor jön... (Folytatjuk) i
