Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-10 / 28. szám
I Kató megjátszott megilletődöttséggel, batyuját maga előtt lógatva állt a hallban, mint egy szürke kismadár a fényes kalitkában. — En lennék az új cselédlány, kezét csókolom. — Persze, persze, említette a férjem ... Majd a Mari néni beavatja a dolgokba. János, kérlek, szólj a Mari néninek! Kalocsai János és Kató tekintete összefonódott. Döbbenten nézték egymást, szinte kiszaladt a vér az arcukból. Mintha két sötét felhő ütközött volna össze és szakadt volna foszlányaira. Bár Zita észrevett, vagy inkább megértett valamit, s furcsa gyanúval nézett egyikről a másikra, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. — János, hallottad, hogy mire kértelek!? — Igen ,. hogyne... azonnal szólok Maré néninek. . Azért mielőtt elment volna az asszony, megcsipkedte a férjét: — De furán nézel... szervusz! — Szervusz, János! — köszönt el Olga is, azzal elmentek, illatfelhőt hagyva maguk után. Kalocsai János döbbeneté még mindig az arcán ült. Nem bírt megmozdulni. Mintha gyökeret eresztett volna a lába. Megszólalni is alig tudott. — Kató ... Kovács Kató ... te élsz? ■— Amint látod, igen ... Másként tudtad? — Másként... és még most sem hiszem el, hogy te állsz előttem... Nem, ez nem lehet igaz... Űristen, mi történik itt? Es hogy nézel ki?l... Te, éppen te jöttél ide cselédnek, te, a Kovács tanító úr lánya?!... Ebbe én belebolondulok ... — Ne veszítsd el a fejed, János, próbálj meg uralkodni magadon — mondta Kató részvéttelen, hideg hangon. A doktor italt töltött magának, felhörpintette, rágyújtott. Teljesen tanácstalan volt, sehogy sem tudta túltenni magát a találkozáson. Egyrészt ugyan örült annak, hogy Kató életben van, másrészt viszont egyáltalán nem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy nála fog cselédeskedni. — Tudtad, hogy hová jössz?. ■— Tudtam. ■— Azt is, hogy kihez? — Csak azt tudtam, hogy egy megbízható, körzeti orvoshoz. Almomban sem . mertem arra gondolni, hogy veled kell együttműködnöm. Ha tudom, a világért sem vállalom eh — Arról szó sem lehet, hogy nálam cse- lédeskedj, abba én nem egyezem bele! — mondta Kalocsai határozottan. Kató egyre inkább meglelte önmagát, lassanként levetkezte, illetve feloldódott benne a találkozás által kiváltott feszültség. , . >— Márpedig bele kell egyezned, visszaút nincs... és vannak magasabb szempontok is -— mondta Kató higgadtan. — Két ember esetleges érzelgőssége semmit sem befolyásolhat... Mindjárt elöljáróban meg kell mondanom, elég sután viselkedtél a feleséged előtt... Egyébként bizonyára te magad is jól tudod, hogy egyetlen hibás lépés is végzetessé válhat...?/ — Tudom ... — Csinos a feleséged... és szép a lakásod ... — mondta Kató tüzetesebben körülnézve. Egyik festményre tévedt a pillantása. — Munkácsy ... úgy látom eredeti... és Goethe... Valamikor Ady volt a kedvenced ... — Most is szeretem ... — Azt hittem, kiábrándultál belőle... Mióta iszol? ... Es egyáltalán miért iszol?... — Rám tartozik. — Tudtommal a családodban nem volt alkoholista. — En sem vagyok az... — mondta a doktor kissé mogorván. Sehogy sem tetszett neki a lány hűvössége. — Gyerünk a rendelőbe, ott zavartalanul beszélgethetünk. Kalocsainak a szokásosnál jobban berendezett és felszerelt rendelője volt, mint a- hogy általában a körzeti orvosoké szokott lenni. Kató alaposan körülnézett. — Pompás — jegyezte meg elismerően. ■— Az apósod...? — Hagyjuk ezt, Kató. — Igazad van, János, hagyjuk.,. semmi közöm a magánéletedhez, igaz?... — Leült. Kis batyuját maga mellé eresztette a padlóra. Fáradt volt a mozdulata. — Nem maradhatsz itt, Kató. A lány lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha álmosság környékezné. Jól hallotta a doktor kijelentését, de egyáltalán nem vett róla tudomást. Eleresztette a füle mellett. — Édesapád él még? — kérdezte. — El... — Édesanyád temetésére nem jöttél haza — jegyezte meg Kató csendesen. — Nem... Lábtöréssel feküdtem a kórházban. — Szép helyre temették, a nagy gesztenyefa alá. Emlékszel arra a fára?. — Emlékszem ... ■— Madaras fának neveztük. — Igen, madaras fának — mondta a doktor bólogatva. — A lombja mindig tele volt verébbel. Csak úgy zengett a fa koronája... — Zengett, János, mint a kórus... Hát a szénarakodóra emlékszel-e? Oda jártunk libákat legeltetni... — Mindenre emlékszem. Mintha tegnap történt volna ... Néhány percre megfeledkeztek mindenről. Megfeledkeztek a feladatukról, a küldetésükről, s azokról a veszélyekről, amelyek fenyegették őket. Volt a szénarakodón három nyárfa, kar- csúak és magasak. A középső volt a legmagasabb. Gyerekszemmel úgy látták, hogy az eget súrolja. Szélfúváskor úgy illegett, billegett és hajlongott, mint a délceg legény, ha ropja a táncot. Szobi Dezső volt a falu legvadabb, legvakmerőbb gyereke. Nem számított neki, hogy fiú vagy lány, mindenkit megvert, aki ellene' szólt. Virtuskodásból kétfelé harapta a békát, levágta és megette a gyík farkát, mezítláb végigfutott a tarlón, bunkósbottal a kezében szembeszegült a megvadult falu bikájával. Egyszer erős szélfúvás- ban nagy hangon kijelentette, hogy felmászik a legmagasabb nyárfa hegyéig. Nekiveselkedve mászni kezdett, de félúton megtorpant. Hol fel, hol letekintett. Megijedt. Meggondolva magát visszaereszkedett. A csodálkozó gyerekek gyűrűjében azt hazudta, hogy az aludt tejtől hascsikarása van, s futott a bokrok közé. beszélnünk, sok mindent kell tisztáznunk. Először is ezt a szörnyű félreértést. — Milyen félreértést? — Ami az utolsó találkozásunk óta történt az életünkben — mondta a doktor. Kató felállt és az ablakhoz lépett. Hosz- szan nézett kifelé. — Nem tudom mire gondolsz — mondta sokára. — Tán csak ne.m arra, hogy a halálhíremet hallottad és én mégis- életben vagyok!? — Egyebek közt arra is... Ha én tudom, hogy te életben vagy, egész másképpen a- lakítom a sorsom — mondta Kalocsai János olyan keserű arckifejezéssel, mint aki epébe harapott. — Az én sorsom alakulása miatt ne aggódj, János. Alakult, ahogy alakult, vállaltam, amit vállaltam, bár tudom, hogy veszélyes ez a játék ... Különben a faluban mindenki úgy tudja, hogy meghaltam ... szerencsére ... Ha másképpen tudnák, talán nem is lenne jó... — Kató elhallgatott. — Nyilván hallottad, hogy aput — mint nem Akkor gondolta meg és szánta rá magát Kalocsai Jani, hogy megmássza a fát. Fel is futott egészen a hegyéig. A szél akkorát lódított rajta, olyan erővel tépte, cibálta, csakhogy letépje a fa hegyéből és messzire hajítsa, mintha ezer ördög bújt volna belé. Jani azonban makacsul, dacosan összeszorított foggal kapaszkodott a fa derekába, úgy hozzá tapadt, mintha csak a fa egyik ága lett volna. Félelme megkétszerezte az erejét annyira azonban mégsem, hogy le mert volna ereszkedni. Szédült és hányinger környékezte, mikor lenézett. Úszott, forgott alatta az egész táj, mintha a hatalmas fa viharos tenger hullámain hányódott volna, s szeme előtt összemosódott a megrettent, bámész gyereksereg. Később a rettenetből riadalom támadt, odasZaladt a■ fél falu, oda jani szülei is, különösen Jani édesanyja sopánkodott a kezét tördelve, s rimánkodott a jó istenhez, hogy csak még egyszer segítse le a fiát a magasból, hogy épségben magához ölelhesse. Se gyerek, se felnőtt nem akadt, aki u- lána mászott volna, hogy bátorítsa és segítse leereszkedni. A nagy sopánkodás, jajveszékelés közepette érkezett oda Kató édesapja, a falu nagyrabecsült tanítója. Ki tudja miért, mindenki benne látta Jani megmentőjét. Reménykedve fogták körül, s bizakodva várták, hogy mi történik. Kovács tanító nem sokat tétovázott: fűre dobta a zakóját, lábáról lerúgta a cipőjét, beleköpött a markába és elindult felfelé az ágak közt, mint a mókus. Az emberek szinte lélegzetvisszafojtva bámultak utána. Mikor a tanító fant közelébe ért, szelíd hangon biztatta: „Ne félj, kisfiam, itt vagyok, segítek. Csak ne nézz le a mélybe, Inkább felfelé az égre. Majd én fogom a lábad, és megfelelő, biztos helyre igazítom, csak ne félj, nem lesz semmi baj... Szerencsésen földet értek. Jani édesanyja hálálkodva akarta megcsókolni a tanító kezét, de az szelíd tapintatossággal elhárította. — Miért tetted? — szólalt meg Kató visz- szahökkerwe a mába. — Miért másztál fel a fára? — Nem virtusból, mint a Szobi Dezső. — Hanem? — Engem mindenki félénknek és gyávának tartott. Azért. — Nem voltál te félénk, sem gyáva, János, csak jószívű meg jóTelkü. Tőled már gyerekkorodban is távol állt a durvaság meg az erőszakosság — mondta Kató tárgyilagos hangsúllyal. — Hogy szalad az idő! Szólhatnál a Mari néninek, hadd avasson bele a dolgokba. — Nem maradhatsz itt, Kató! — ismételte meg a doktor az iménti kijelentését. — Tetszik, nem tetszik, most már itt kell maradnom. Azt hiszed, hogy nekem könnyű lesz? — sóhajtott fel Kató a doktor szeméhe nézve. Bár úgy látszott, neki is komoly gondot okozott ez a nemvárt találkozás, megpróbált úgy viselkedni, hogy megköny- nyitse, nem pedig megnehezítse a helyzetüket. — Nehéz helyzetbe hoztál — mondta a doktor sokára. — Meg tudsz nekem bocsátani? — Ugyan mit kellene megbocsátanom!? — Ogy véled, hogy nincs mit? — Ogy ... én úgy vélem ... — Nézd, Kató, nekünk sok mindenről kell kívánatos és veszélyes elemet — letartóztatták és elhurcolták ... — Igen, valamit hallottam róla ... Hogy pontosan miért, nem tudom, azt nem hallottam — mondta a doktor. — Felvidéki kommunista — mondták a szemébe —, s ráfogták, hogy kapcsolatban áll a földalatti mozgalommal, így hát semmi keresnivalója nincs az iskolában, mert csak megmételyezné és tévútra terelné az ifjúságot... — Valóban volt valamiféle kapcsolata? — Volt... — Es most mt van vele?... Tudsz róla valamit? — Tudok ... Két éve belehalt az embertelen kínzásokba. Mikor anyuka megtudta ... nagyon megrendítette az eset... s tudod te is, hogy mindig gyenge volt a szíve... ö is elment... — . ..te pedig magadra maradtál... — Nem, János, nem hagytak magamra az elvtársak — felelte Kató eltűnődve. — Mi történt veled? — Hosszú nóta... Egész regényre való kálváriát jártam be. A lényege az, hogy kikerültem a Szovjetunióba, ahol különleges kiképzésben részesítettek... és ma hajnalban idehulltam, mint egy óriási hópehely... — Fantasztikus! — mondta a doktor megrendültén. — Szinte hihetetlen, hogy nő létedre volt erőd mindezt végigcsinálni. — Ha valaki pontosan tudja, hogy mit miért csinál, akkor ereje is van hozzá, hogy végigcsinálja még akkor is, ha gyakran félelem szorongatja a szívét... Tagadhatatlan, hogy van mitől félni és miért rettegni, hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám ... Vállaltam, csinálom ... — Mindig határozott és magabiztos voltál, akár csak apukád — mondta a doktor, s valami furcsa szégyenérzet bujkált benne. — Jó tanító volt, sokat köszönhetek neki. Rengeteget talpalt és kilincselt az érdekemben ... — Kötelességének tartotta, hogy segítsen a rászorulókon, azokon, akik megérdemelték, és te minden bizonnyal megérdemelted... — Mindig tisztelettel és szeretettel gondolok rá — mondta a doktor, s közben rágyújtott. — Sosem felejtem el: mikor felvettek az egyetemre, boldogságomban madárként repültem haza. Apukáddal az iskola előtt találkoztam össze. A temetőből jött, talpig feketében. Harangozó Ferit, volt osztálytársamat temették el. „Így van ez, fiam — mondta —, az emberek megszületnek és meghalnak, de amíg élnek úgy éljenek, hogy ne kelljen szégyenkezniük önmaguk előtt. Nem mások, önmaguk előtt!“ ... Ezt örökre megjegyeztem magamnak, és mégis .,. Kató közbevágott: — Csak nem azt akarod mondani, hogy te szégyenkezel önmagad előtt? — A föld alá szeretnék süllyedni előtted! Kató kiérezte a doktor szavából, hogy elkeseredett emberrel áll szemben, s talán a lelke mélyén sejtette is, hogy mikor és hol rontotta el az, életéi, amiből az elkeseredése táplálkozik. Neki magának sem volt mindegy, hiszen az első nagy szerelem, a sok mindent meghatározó és eldöntő nagy érzés éppen az előtte álló férfi karjaiban és csókjai nyomán fakadtak és virágoztak ki a szívében. De mikor volt az? Száz vagy ezer éve? ... Nem, dehogy. Mintha csak tegnap mentek volna kéz a kézben a kis erdő felé, ahol . terített szőnyegként virított és illatozott liláskéken az ibolya, később a gyöngyvirág milliónyi hófehér harangjával. Nem, neki sem volt mindegy, mégis keményen kellett magát tartama ahhoz, Ifogy az „ügy“ érdekében el ne rontson valamit. — Semmi okod a szégyenkezésre, János — mondta biztatón, mégis valami hideg, részvéttelen tárgyilagossággal. — Úgy hallottam, jó orvos vagy, szeretnek és tisztelj nek az emberek, és ami legalább annyira fontos, ebben a nehéz időkben azt is tudod, hol a helyed. Kalocsai János keserűen legyintett: — Hiába biztatsz, Kató, nem tudsz meg* vigasztalni... — Nem biztatlak, az igazat mondom —* folytatta Kató —, szép, tiszta emberként állsz előttem, semmi okod a szégyenkezésre... Majd csak befejeződik a háború, akkor aztán egyenesbe jut mindannyiunk élete... feltéve persze, ha túléljük, és miért ne élnénk túl!? ... Gyerekeket nevelsz, gyógyítasz ... lehet-e több, teljesebb az ember élete!? Kalocsai János töltött, ivott, rágyújtott, $ a füstöt fújva sokáig bámult maga elé. Mint aki életének a legnagyobb nrnblémája és megoldatlan kérdése előtt 'na. Nem kis erőfeszítésébe került, míg kimondta a gondolatát. — Szeretlek, Kató, soha nem is szerettem mást! Kató arcába szaladt a vér. Más helyzetben, más körülmények között egészen másként viselkedett volna, de most hűvösen kitérő és lehangoló' volt a válasza. — Ejnye, János, neked most ez a legfontosabb, a leglényegesebb!? — Igen, Kató, számomra ez a legfontosabb! Kató ismét hátat fordított a doktornak, hogy ne lássa az arcát. Sokáig szótlanul nézett kifelé az ablakon át, s a függönyön babrált. — Régen volt, elmúlt — mondta hosszabb szünet után —, és annyi minden történt közben ... — Te is szerettél, Kató. — Szerettelek, miért is tagadnám ... Most sem az idő, sem a helyzet nem alkalmas arra, hogy a régi emlékeken rágódjunk, s különben sincs értelme. — Csak a tévedéseinknek nincs értelme, persze sok más egyébnek sincs, de ami a kettőnk dolgát és viszonyát illeti, igenis..■ Kató közbevágott:' . — Ne folytasd, semmi érielme! — Tévedsz, Kató, még minden mulasztásunkat jóvá tehetjük, sosincs késő elölről kezdeni — makacskodott tovább a doktor. — Számtalan lehetőség kínálkozik. — Például? — Például... — kereste a gondolatokat néhány pillanatig' a doktor —, például akár ebben a szent pillanatban beülhetünk a kocsiba és elroboghatunk’: ihnen . .. Kató szembefordult ü doktorral. — Ugyan hová mennénk, melyik zugába a világnak, hói lelhetnénk akár csak egy percnyi nyugalmat is!?-... Komolyabb és megfontoltabb embernek hittelek, jános! A doktor nem vett tudomást Kató megjegyzéséről. — Meg is tesszük — mondta igen, Kató, megtesszük, ez a legjobb megoldás. — Megfutamodni, most? — emelte fel a hangját Kató. — Cserben hagyni a barátainkat s az ügyet, amit szolgálunk? ... Nem gondolhattad komolyan. — Tudsz jobbat? — Természetesen — felelte a lány —, itt maradunk és végigcsináljuk, amit vállaltunki A doktor a pohara után nyúlt, felhörpintette az italt, s az íróasztala mögé ült. Rendkívül fáradtnak látszott. Mint aki nehéz munkából tér haza. — Sem erőm, sem akaratom nincs hozzá ... most már nincs. — Lesz, kell, hogy legyen! — mondta a lány majdnem parancsoló hangon. Kalocsai János tagadólag ingatta a fejét, — Aligha ___ — Kérlek, ne viselkedj úgy, mint egy kamasz, akinek a közeledését visszautasítja egy lány... Arra nem gondolsz, hogy közben utcalány is-lehetett belőlem, esetleg.., — Mit bánom én — szólt közbe a doktor, — ...esetleg férjhez is mehettem — De nem mentél! — Hátha! — Az lehetetlen — mondta a doktor majdnem döbbenten. Kató megjátszott könnyedséggel felnevetett. — Miért? ... Ahogy te megnősültél, úgy én is férjhez mehettem, nem gondolod? Kalocsai János az asztalra könyökölt, s idegesen forgatta. ujján a gyűrűt. — Tudnod kell, Kató, hogy nem sikerült a házasságom ..-. — A magánéletedhez semmi közöm, János, esetleg azt mondhatom, sajnálom ha valóban nem sikerült... Ne beszéljünk erről többet. Kölcsönösen ígérjük meg egymásnak, kérlek... — Tudod mit hoztál.. magaddal a házamba? — kapta jel a fejét a doktor. Haragos szemrehányás izzott a hangjában. — Kiló- tástalanságot és boldogtalanságot. {Folytatjuk)
