Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-26 / 26. szám
Martka kelletlenül besompolygott a házba, Suchy bácsi pedig folytatta a munkátát. Tíz perc sem telt el, amikor az erdő széli bokrok közül előlépett egy lány egyszerű öltözetben: vékony blúz, szoknya, kötény, s a lábán kitaposott félcipő. Fejkendöje a- 161 szőke hajfürt kandikált elő. Huszonnégy éves volt, de nem látszott annyinak. Kezében nagyobb kendőbe kötött poggyászt lóbált. Tipikus, városban cselédeskedő, falusi lány volt, de így is, ilyen egyszerűen öltözötten is kívánatos, bájos teremtés benyomását keltette. A kertaljai útról bekukkantott a kerítés felett az udvarba, majd csendesen kinyitotta a kiskaput, és elindult a kert közepén kitaposott gyalogúton. Mikor az öreg közelébe ért, ráköszönt. — ]Ó napot kívánokI János bácsi majdnem elejtette a félkéz- baltát meglepetésében. A húszévesek fürgeségével fordult meg. — Jó napot! — fogadta a lány köszöntését. Bár felcsillant a szeme, mégis bizalmatlan óvatossággal mérte végtg-hosszig a lányt. Ki tudja mi lakozik benne, hátha nem is ő a várva várt „vendég"?! Az ördög nem alszik. A lány észrevette az öreg bizalmatlanságát, viszont ő sem volt még biztos a dolgában, abban, hegy valóban az öreg Suchy bácsival áll szemben. — Kaphatnék egy pohárka friss vizet? — Más egyebem sincs — elevenedett meg János bácsi, s nyomban hozta a vizet. — Tessék, hegyi forrásból való, a pezsgő kismiska hozzá képest, magában rejtegeti a hegy és az erdő minden ízét, kincsét. Aki ebből egyszer iszik ... — ... mindig visszajár a forráshoz, ha megteheti. — Pontosan ezt akartam mondani. Néhány pillanatig méregették egymást. Fürkésző szemükben lassanként a kölcsönös bizalom lángocskái kezdtek pislákolni, de még mindig óvatoskodtak. — Égyeddül él? — kérdezte a lány. — Az unokámmal. — Persze, persze... — kapott észbe a lány, s most már majdnem biztos volt abban, hogy jó helyen jár. Körülnézett. — Szép ez a vidék. — Szép ... különösen az idegen szemnek. Az enyém már megszokta. Mit mondjak? — gondolkodott el az öreg. — Jó az erdő közelsége. Széljáráskor idehallik a fenyvesek zúgása, aztán tavasz nyílásával amit a sok megrészegült madár csinál itt, nem közönséges. Zeng az egész táj, szinte belesiketül az ember ... — Szép lehet.,, Kérdezhetek valamit? — Tessék csak, nyugodtan! — Véletlenül nem maga a Suchy János bácsi? — Véletlenül arra a névre hallgatok. — Akkor helyben vagyunk ... — Még nem egészen — csípett bajszába az öreg. — Hozott virágot? — Hoztam: tűzvirágot! — Tűzvirágot? — mosolyodon el az öreg, s egyszeriben feloldódott minden szorongása. — Most már tényleg helyben vagyunk, lányom. — Kicsit megkéstem. — Nagyon aggódtam, — Az erdő széli bokrokban lapultam. Láttam itt egy férfit, később két katonát, vártam, hogy elmenjenek. — A közlegény már félig-meddig a mi emberünk, benne megbízhat, az a táskás férft meg a doktor úr volt, éppen maga u- tán érdeklődött ...de megbocsát — emelte fel az öreg a mutatóujját figyelmeztetően —, tegezni fogom, mert mégiscsak „rokon- lány", ha távoli is, hiszen érted? — Természetesen. .1 A doktor... milyen ember? — Mint a falat kenyér, és megbízható, nagyon is az, féltem őt... Bár az utóbbi Időben iszik. Maritól, a szakácsnőjétől hallottam. A felesége valami gyárosfélének a lánya, igen fennhordja az orrát. Császárnő! Fene vinné el a jódolgát. Állítólag nem a legjobb köztük a viszony ... — Talán még jó is, hogy megromlott a viszonyuk — mondta a lány elgondolkozva. — Legalább nem szaglász a férje után, s nem üti bele mindenbe az orrát. — ö aztán valóban nem sokat törődik a férjével. A vadászat meg a lovaglás a mindene, és hát hogyis mondjam ...a férfiak széptevését is szívesen veszi, ahogy hallom... Hanem rátérhetnénk a lényegre: a tűzszerész mikor jön? — Hajnalban kell ideérkeznie. Reménykedjünk, hogy semmi nem jön közbe, és sikerül előkészíteni a nagy akciót... Egyelőbe magához jön, aztán majd meglátjuk, hogy mit tehetünk. » Suchy bácsi a feje ingatásáoal a nemtetszését nyilvánította ki. Meg is jegyezte: — Kockázatos. — Majd kitalálunk valamit — próbálta őt megnyugtatni a lány. — Szóval: én a János bácsi távoli rokona vagyok, Debrecenben cselédeskedtem a közjegyzőéknél, akik az oroszok elől elmenekültek. Az igazolványaim rendben vannak, Kovács Kató a nevem. , i Az öreg. előkotorta a pipáját és rágyújtott. — A viadukt felrobbantása lesz a nagy akció? — Igen ... Ha sikerül, nagyobb erőt nem vethetnek be a németek ezen a vidéken, teljesen megbénul az utánpótlásuk. — Kemény dió lesz, de sikerülnie kellI — Azonkívül megteremtjük a rádió-összeköttetést a mieink és a szlovák partizánok közt: utasítások vétele, jelentések továbbítása, satöbbi ... — Ki fogja csinálni? — nézett kérdőn a lányra Suchy bácsi. — Tán csak nem te!? — Nem üdülésre küldtek ide .. , ■— Nem félsz? — Félni ráérünk a háború után is.., Kaphatnék még egy pohárka vizet? — Hogyne . ■. rögtön hozom ... — mondta az öreg, s besietett a konyhába. Eközben a szakaszvezető és a közlegény vtsizgfelé jövet megpillantotta az udvaron ácsorgó lányt. Megálltak a kiskapuban, majd be is jöttek az udvarba. A szakaszvezető körbe-körbe járta a lányt, az meg csak löbálta maga előtt a kis batyuját, a közlegény szótlanul szemlélte, rá ié gyújtott, aztán a szakaszvezető kitolta homlokából a sapkáját. — Honnan a csudából cseppentél ide, angyalkám? — Egyenesen az égből — felelte a lány nevetve. — Mit mustrálgat rajtam annyira, szakaszvezető úr? Talán bizony kilóg a cak- kos szoknyám?.-.. — A közlegényhez fordult. — Maga meg becsukhatná a száját, hadija-e, mert beleszemtelenkednek a legyek! A közlegény akkorát nevetett, hogy majdnem leesett fejéről a csákója. — jól felvágták a nyelved, nyuszika, de istenbizony jól áll neked. — Nyuszika? ... Mért lennék én nyuszika?! — Mondhattam volna azt is, hogy repedt- sarkú. — Majd mondtam volna én olyat, hogy...! Ekkora bölcsességet! Ki se nézné magából az ember. — Lassú víz, partot most — jegyezte meg a szakaszvezető, s félrefordítva a fejét, hegyeset köpött. Az öreg Suchy a félig nyitott konyhaajtó mögül hallgatta a kedélyes „társalgást", rendkívüli módon tetszett neki a lány megjátszott egyszerűsége, talpraesettsége, s várt. Nem vitte még a vizet. A •lány pedig folytatta. — Sokra is vitte a sunyiságával, hiszen egyetlery krumplivirág sem virít a hajtókáján — már mint a közlegénynek —, különben lehetett már százados is, csak közben leiokozták a kiskatonát, igaz? A szakaszvezetőnek is láthatóan tetszett a lány. — Almavirág — mondta jélrebillenő fejjel. Mindenképpen tetszelegni akart a lánynak. — Micsodát? — nyitotta kerekre a szemét a lány. — Olyan szép vagy, mint az almavirág. — Könnyű kicsúfolni a szegény ember gyerekét... Talán bizony arra vágnak fel annyira, mert géppisztoly fityeg a nyakukban? — Neked semmi sem tetszik? — kérdezte a közlegény. — Tudod te egyáltalán, milyen szép az almavirág? ... Bár nekem a barackvirág sokkal jobban tetszik. — Ugyan miért? — Tudod, ktscsibém, a barackvirágban rejtezik a húsvét. a fecskecsicsergés, a fényes napkelte meg a bíborfényü naplemente is.., A szakaszvezető dölyjösen s undorral kiköpött: — Hogy még bíborfényü naplementei.,, Ha volna, zsebkendőm, elbőgném magam. — Ne törődj vele — mondta a közlegény legyintve —-, egyáltalán nem ért a költészethez. Inkább kössünk békétI — Azon ne múljék: szent a békéi Felnevettek. Suchy bácsi előjött a pohár vízzel. — Hamar visszatértek a vitéz urak.., ■ — A barackvirág szaga csalogatott vissza — mondta a szakaszvezető elvigyorodva. — No, fene, jól felhajthattak valahol a vitéz urak. Ki látott már ősszel harackvirágott? Ezúttal a közlegény járta körbe-körbe a lányt. — Nem hiába várt, öregapám, csak agy kis hiba csúszott a számításába: a mesebeli herceg helyett hercegnő érkezett... a- rany nélkül... bár meglehet, hogy értékesebb az aranynál... — Fején találta a szöget, nem hibázott rá — mondta az öreg dicsekvő hangon. — Az én Katókám keze bizony aranyat ér. Igaz-e, kislányom? — Azt majd a doktor úrék döntik el — felelte a lány tettetett szégyenkezéssel. — Te leszel az új szobalány? — villant a szaki szeme. — En hát. — Akkor szüret! — vigyorodott el a hosz- szó. — Mi is a doktor úr lakása körül tanyázunk ... Aztán néha-néha egy kis jóféle itallal meglephetsz ám. — Ki vagyok én magukkal a vízből — mondta a lány méltatlankodva. — Máris hasznot akarnak húzni az ismeretségből. Nem szoktam meglopni a gazdámat. Debrecenben sem loptam meg a közjegyző úré- kát. — Csak nem azt akarod mondani, hogy Debrecenből jössz?! — De bizony onnan! — Mért hagytad ott az úrékat? ■— Mért, mért, mintha nem tudnák! ■— Honnan a csudából tudhatnánk? — Tényleg nem tudják, hogy Debrecent már elfoglalták az oroszok? ... Az úrék elmenekültek, én meg idejöttem. Csak azt nem tudom, hogy innen hová menekülök, ha a- zok a rusnya oroszok ide is elszemtelen- kednek. — Talán félsz tőlük? — kérdezte a közlegény. — No, hallja, nem az oroszoknak nevelt jel engem az édesanyám! — Szerencséd, hogy velünk hozott össze a sorsod — szólt közbe a szakaszvezető, s ismét kiköpött. — Ne félj, te kis barackvirág, majd mi megvédünk. — Igazán?... Erre iszok egyet — mondta huncutul, s felhajtotta a pohár vizet. Kezefejével megtörölte a száját. Minden kínálkozó alkalmat kihasznált arra, hogy elhitesse a környezetével: őt bizony az isten is cselédnek teremtette. Valahol a színesedő lombok között fütyülni kezdett egy madár. Gyönyörűség volt hallgatni. Suchy bácsi megemelte a kalapját: — Az én madaram... Néhány hét óta mindennap ide köszön nekem. Köszönöm az üdvözletét, kismadár, köszönöm! Kissé meghatódottan néztek az öregre mindhárman. — Jó magának, öregapám, ha a madarak nyelvét is érti. Mint egy álmodozó kamasz — mondta a közlegény csendesen. — Hát csak álmodozzon .,. A távolból nagy robbanás morajlása hullámzott jeléjük, mire a madárfütty elhalt. Vűbbenten néztek egymásra. — Ogy látszik, errefelé is háború van .., — mondta a lány elszontyolodva, de éppen az ellenkezőjét érezte. A két katona elköszönt, Suchy bácsi pedig behívta Katót a házba, egyrészt, hogy megismerkedjék az unokahúgával, másrészt pedig azért, hogy megebédeljenek. Most már neki is jól fog esni az ebéd. — Ebéd után elmegyünk a doktor úrhoz, elviszlek, bemutatlak, és kész — mondta az öreg. — A nehezebbje persze csak eztán következik ...és valamit találj ki, hogy mi legyen a tűzszerésszel... Ismered? — Nem... de az a legkevesebb, majd megismerkedünk... — ■ — Kalocsai János lakása valóban minden igényt kielégíthetett. Az apósa vásárolta, 0 szereltette be a rendelőjét is, természetesen a lánya akaratára. A nagy haliból számtalan ajtó nyílt jobb- ra-balra: ebédlőbe, hálószobába, konyhába, rendelőbe. Jobboldalon sötét, pácolt főlépcső vezetett az emeletre. A bal sarokban utcára néző nagy ablak volt, nehéz függönynyel, sötétítővel. Jólétre vallott a berendezés is: kanapé, dohányzóasztal, fotelek, italszekrény, rajta rádió, a padlón süppedő szőnyeg. A falakon néhány értékes festmény. Mart nént, a szakácsnő éppen port törtilgetett, amikor megjött az alezredes: üdvözölte öt. Az alezredes biccentett a fejével, és elindult felfelé a lépcsőn. Magas, szikár, kemény férfi volt, igazi katonaember. Félúton megállt s leszólt: — Mari néni„ kérem, főzhetne egy jó erős feketét. — Nagyon sürgős? — Előbb nyugodtan befejezheti a törölge tést... Nem keresett senki? ' — Nem, csak a német tiszt úr. — Dühös volt? — Nem, nem mondhatnám, ellenkezőleg: vidámnak látszott. Egy szelet csokoládét is nyomott a markomba ... — Üzenetei nem hagyott? — Hiszen még itt van — mondta Mart néni jelentőségteljesen, s fejével az ebédlő ajtó jelé bökött. — A nagyságos asszony nyal társalog. — Az más ... — hümmögte az. alezredes. A főlépcsők halkan csikorogtak a léptei a Iáit. Benyitott a szobájába. Alig tette be maga mögött az ajtót, jött a doktor nagy lóhalálában, orvost táskával a kezében. — Nem keresett senki? — kérdezte, gynr san szedve a levegőt nagy sietségében.. — Nem ... Tán csak nem *futott egész úton a doktor úr? — Senki, senki? — Nem, senki — mondta Mari néni furcsán nézve —, de mégis: a postás hozott néhány levelet. Az íróasztalára tettem... szokás szerint. Kalocsai némileg megnyugodott. — Suchy bácsi sem járt itt? — A múlt héten összevágta a fát, mit keresne itt? ... Csak a szilvóriumot pusztítaná. — Persze, persze ... — mormogta a doktor szórakozottan, s bekapcsolta a rádiói: pattogó indulókat sugárzott. Italt vett elő, ivott, rágyújtott, járt fel s alá. Mari néni meg csak nézte, nézte fejcsóválva, kissé riadtan. , — Valami baj történt, doktor úr? — Tessék? — kapta fel a fejét a doktor. ■— Baj?... Nem, nem történt semmi. — Már azt hittem ... Nem kér kávét, doktor úr, úgyis kell főznöm az alezredes árnak ... — Köszönöm, nem kérek... A feleségem? — Az ebédlőben szórakozik a német tiszt ■' úrral. Régen? — kérdezte Kalocsai látható idegességgel, s újra ivott. — Hát. . . elég régen... Ahogy elment a doktor úr, rögtön jött ..-. Egy hét óta mindennap megjelenik, vart úgy, hogy kétszer is-... ... — A cselédszoba rendben van? — kérdezte a doktor, mintha egyáltalán nem hallotta volna.. Mari néni megjegyzését. Rendbehoztam, tiszta ágyneműt is húztam ... No de megyek kávét főzni. Az alezredes közben megjelent a szobája ajtajában, majd lassan elindult lejeié a lép csőn. — Egymagádban iszogat cl, doktorkám? Kalocsái lehalkította a rádiót. — Betársulhatsz, alezredes uram. Tölthe- tek? — Kérek.,, feltéve persze, ha nem kevertél bele mérget, bár... — Fogta a poharat. Egészségedre!... Mit mond a rádió? jő vagy rossz híreket? — Győzedelmeskedünk — felelte a doktor gunyoros iróniával —, győzedelmeskedünk az egész vonalon ... — Hát igen, győzedelmeskedünk, doktorkám — mondta a katonaember ugyanolyan gunyorosan. — Rommel öngyilkos lett... az oroszok elfoglalták Belgrádot, Kolozsvárt, Baját, Debrecent... és Szálast — keserű arckifejezéssel legyintett —, és Szálast megszállottan hatalmgskodik, egy kicsit túlzásba is viszi. Veszélyes játék ebben a helyzetben ... — Ügy véled, alezredes uram?... Mire gondolsz? Az alezredes szivarra gyújtott és bal kezét hátratéúe járt, fel-alá egy ideig, majd megállt, és szembefordult Kalocsaival. — Az akció reakciót szül, doktorkám ... Itt van például a Petőfi brigád, nyilván hallottál róla. Egyre nagyobb területre terjed ki a ténykedésük, nem beszélve arról, hogy kapcsolatot teremtettek a szlovák partizánegységekkel. Közös akcióik bizony elég súlyos gondot okoznak a német hadvezetésnek, így aztán nekünk is... Mit gondolsz, miért küldték nyakamra a német.őrnagyot az egységével?! — Fogalmam sincs — tárta szét a karját Kalocsai. — Helyzetünket az is nehezíti, de ezt csak súgva közlöm veled, hogy hadseregünkben a fegyelem erősen meglazult. Hogy csak eqy-két példát említsek: egyre több a katonaszökevény, egyre gyakoribb a do- rancsmegtagadás, nem beszélve arról, hogy katonáink százával állnák át a szlovák partizánokhoz .... és Szálási mind dühödteb- ben hajszol bennünket újabbnál újabb kalandokba ... — Ezek szerint nem valami rózsás a helyzet. (Folytatjuk) X
