Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-19 / 25. szám
/ új ifjúság 7 a S zerkilencszdznegyvennégy szeptembere. rAz évszakhoz képest szokatlanul meleg volt. - A fényes napkorong mit sem törődött a megbolydult világgal. Mintha egyáltalán nem vett volna tudomást arról, milyen ádáz harc dúl a földön, s hogy milyen kegyetlenségek és borzalmak szorításában vergődnek az emberek milliói. Békésen szórta fényes és meleg sugarait most is, mint a- hogy azt az évmilliók során megszokta. Váralja, ez a magyar-szlovák határmenti község is látszólag békésen élte a maga megszokott mindennapi életét, lakóira azonban lidércnyomásként nehezedett a közelgő front híreinek kuszasága, amelyekből nehéz volt kihámozni az igazságot, s amelyek semmi jót nem sugalltak, ellenkezőleg: félelmet és rettegést hintettek az emberi lel- kekbe. Megkapóan szép környezetben, a természet által kiformált völgyben — mint anya ölében a gyermek — lapult a falu. Körös- ■köríll erdővel borított dombok, hegyek, melyeket vízmosásos szoroskdk szabdaltak, s keskeny ösvények hálóztak be. Itt-ott illatos szénát termő tisztások is akadtak, ahol most még zavartalanul legelésztek a szarvasok és az őzikék. Pazar látványt nyújtott a lassan színesedő lombozat. Még a legegyszerűbb embert is megfogta és elbűvölte. Gyönyörűség volt hallgatni a madarak harsány füttyét is: mintha ezertorkú kórus szólott volna. A megannyi forrásból elöcsobogó, kristályosán tiszta víz meg valósággal felűdítette az éppen arra tévelyedett, szomjas vándort. Mindent egybevetve: csodálatos volt a táj, az egész vidék. Mint egy érintetlen, hamvas arcú lány, akinek a látásával nem lehet betelni. Ez az idill azonban csak augusztus végéig tartott, amikor is szárnyra kelt a hír, hogy Szlovákiában felkelt a nép> Illetve az igazi hazafiak fegyvert fogtak a nép ellenségei és a német megszállók ellen. Akkor érkezett a faluba egy kisebb magyar egység, Váry alezredes vezetésével. Az alezredes Kalocsai János körorvos villaszerű lakásában szállásolta be magát. A szomszéd községbe fóval erősebb és ütőképesebb német egység vonult be és helyezkedett el. A parancsnok Hans Dietrich őrnagy, aki állandó kapcsolatban állt Váry alezredessel, így aztán gyakori vendége volt a körorvosnak, két-három hét elteltével nem is annyira a kőrórvosnak, mint inkább Zitának. a feleségének. Suchy János bácsi azon a szeptember .végi napon sokkal nyugtalanabb volt a szokottnál. Falu végi házának az udvarán téb- tábolt. jobb híján jélkézbaltát fogott és ka- róhegyezéshez látott. Hol a kert végéig húzódó erdő felé kémlelt a nyűtt kalapja a- 161, hot az égre tekinteti, hogy a nap állásából saccolja meg az időt, hol meg a kerítés mögül lesett végig az utcán, nem jön-e a várt ,pendég". A tisztelendő úr két lánya közelgett feléje. Hozzá jötték. János bácsi éppen a fészerből lépett ki egy nyaláb hegyezetlen karónak valóval, s ledütötte a tuskó mellé. — Jó napot, Suchy bácsi! — köszönt Gizi, az idősebbik paplány, a kisasszony. Nem volt több tizennyolc évesnél. Anni, a fiatalabbik is biccentett a fejével. — Isten hozta a kisasszony kákát! — dör- mögte az orra alatt. Ezeket is éppen most hozza ide az ördög, amikor fontos személyiségeket várok, gondolta magában, de nem mutatta ki az idegességét, megpróbált jó arcot vágni az egészhez. — Hát mi járatban, mi járatban? • — Apuka üzeni, hogy holnap eljöhetne összevágni b fát, meg a krumplit is ki kellene ásni — mondta Giziké. — Meg a diót is le kellene verni — toldotta meg Anni. — Holnap? — Holnap. — Nem gondolják a kisasszonykák, hogy kissé sok volna egy napra az a temérdek munka!? — Nem muszáj azzal egy nap alatt végezni... !■ — Még aztán a dióverés már nem nekem való. — Majd segítünk mi is. — A kisasszonykák? — mosolyodon el János bácsi. — Ugyan már ... Hát nem bánom, elmehetek, de mondják meg a tisztelendő úrnak, hogy a dióverést nem vállalom. A paplányok készülődtek, de Giziké még megkérdezte: — Marika még mindig beteg? i — Lábadozik már, hál' istennek — e- melte meg a kalapját Suchy bácsi. — Erős természetű az én unokám, egykönnyen nem adja be a derekát, de nem áml Csak akkor vették észre Kalocsai doktort, amikor belépett az udvarba. Kalapemeléssel köszönt. — Aggyisten! — Viccesre fogta a szót. — No, lám, udvarolunk, udvarolunk? ... Megjegyzem. aki ilyen szép lányoknak csapja a szelet, annak még nincs leáldozóban a napja . .. A lányok kuncogtak, az öreg meg bólogatott. Kíváncsi is volt, ideges is kissé. — Igyekszik az ember, doktor úr, nincs már nekem sok hátra, ki kell használni minden percet. — Anyukának is elfogyott már a gyógyszere — szólt közbe Anni. Ö volt a szebbik. Csak úgy ragyogott a sötétkék szeme. Mintha apró csillagok sziporkáztak volna benne. — Majd beugróm, ha arra járok — mondta Kalocsai. — Es használt legalább? — Igen. Már sokkal jobban érzi magát. Ne tessék megfeledkezni rólunk, várjuk. Viszontlátásra! — köszöntek, azzal elmentek. Hosszan néztek utánuk. — Helyes lányok, nem hordják fenn az orrukat, pedig megtehetnék — mondta Suchy bácsi bólogatva. Elővette a pipáját és tömögetni kezdte. — Óvatosabb is lehetne a doktor úr. Ez a gyakori látogatás gyanús lehet, az ördög nem alszik, kár feleslegesen kockáztatni. — Az orvosnak az a kötelessége, hogy meglátogassa a betegeit — mondta Kalocsai. — A vak is látja, hogy nincs semmi bajom. — Nem is magához járok, hanem az unókényeztette. Ide, erre a vidékre is különcködésből jött, itt kedvére vadászhatott, lovagolhatott, s a szürke emberek között császárnőnek érezhette magát. Annak is érezte. A doktor távozása után Suchy bácsi folytatta a karóhegyezést, miközben méltatlankodva mormogott magában, s ingatta a fejét: csak nem történt vele valami baj? Közben egy hórihorgas szakaszvezető meg egy szelíd arcú közlegény állt meg kívül a kerítésen. — Aggyisten! — köszönt a szakaszvezető, s rövid gondolkozás után betért az udvarba, nyomában a közlegénnyel. Megálltak a tuskó fölé hajló és serényen dolgozó öreg fölött. — Mondok: aggyisten! — Maguknak isi — egyenesedett föl az öreg Suchy megropogtatva a derekát. — Maga soha nem pihen, mindig dolgozik? — kérdezte a közlegény szelíden, emberségesen. — Muszáj... Foghíjas a kerítésem, be kell foltozni. — Kár a gőzért, öregapám, úgyis széttapossák a tankok viskóstul — mondta a szakájához. Szerencsére 6 sem beteg, de hát az orvos már csak tudja, nem igaz? — Igaz, igaz, de akkor sem árt az óvatosság ... ~ — Tudom én azt nagyon jól, Suchy bácsi... — Halkabbra fogta a hangját. — A lány még nem érkezett meg? — Nem. Pedig már a delet is elharangozták. Egyre nyugtalanabb vagyok. — Mt a fedőneve? — Tűzvirág ... — Mihelyt megjön, azonnal hozza elI... Hacsak sürgősen nem hívnak beteghez, otthon leszek. Várom magukat. Nem szeretném. ha a feleségemmel találkozna össze először. — Én már most is vinném, csak itt lenne! — mondta az öreg sóhajtva. — Hanem az a helyzet, doktor úr, hogy az éjfél egy fiatalember is jön a lány után. — öt is ejtőernyővel fabják le? — Alkalmasint... Tűzszerész ... Adó-vevőt is hoz magával, csak azt nem tudom, hogy mi lesz vele, hogy őt hová tesszük. Nálam nem maradhat, engem mindenki ismer, mindenki tudja rólam, hogy nincs senkim az unokámon kívül. Kalocsai doktor hosszan gondolkodott.de semmi épkézláb ötlete nem támadt. Hümmö- gött, s a vállát vonogatta. — Ügy vélem, a lánynak lesz valamiféle elképzelése, sőt az is lehet, hogy pontos utasítással érkezik. — Lehet, meglehet, de hiába, itt mi ismerjük legjobban a helyzetet — mondta az öreg a doktorra nézve, aki bólogatva adott neki Igazat. — Az alezredes már nem ideges a lőszerraktár felrobbantása mialt? — kérdezte végül. — Fene tudja. Nagyon hallgatag. Szerintem ^mindennél jobban idegesíti őt a német egység közelsége, főleg az őrnagy személye... Mellesleg az őrnagy engem is idegesít. Túl okos és körültekintő, félelmetes a logikája, azonkívül... — rándult meg a doktor arcizma —, de ez már nem tartozik ide. Suchy bácsi egyre türelmetlenebbül tektn- gélt jobbra-balra, már a pipa sem ízlett neki. — Ideje elmenni, doktor úr. Kalocsai körülnézett, mintha attól tartott volna, hogy még a kerítésnek ts füle van, suttogva kérdezte. — Az éjjel maga járt nálunk vagy az unokája? — bólintott fejével az ■erdő jelé. — Akkora harmat volt az erdőben hajnalban, hogy nadrágot kellett cserélnem — pislogott az öreg maga elé. — Utasítást hozott? — Hoztam, de azt a lánynak kell átadnom ... meg hát a tűzszerészről esett szó. Az isten áldja meg, menjen már, doktor úr! — Megyek, és várom magukat — mondta az orvos, s azzal elsíetettt. Szép szál férfi volt, erős, magabiztos és nagyon emberséges. Tisztelték, becsülték őt az emberek, de nemcsak a faluban, az egész környéken. A feleségéről viszont más volt a véleményük. Hamar megérezték, hogy nem közülük és- nem közéjük váló. Hogy is lett volna, hiszen tehetős gyáros volt az apja, akitől mindent megkapott, s aki a végtelenségig elkaszvézetö dölyfösen, elvigyorodva. — Ugyan már... mit keresnének itt a tankok? — tárta szét a karfát az öreg, bárgyú arckifefezéssel. — Hát nem is gombát, n\int maga az er-' dőbenl... Nem fél, maga semmitől sem fél, öregapám?! — így a szakaszvezető. — Ugyan mitől kellene félnem? — Addig-addig jár gombázni, míg egyszer megjárja — jegyezte meg a közlegény. — Nem jár arrafelé csak a madár — mondta az öreg pislogva, mintha bogár esett volna a szemébe, és a zsebében matatott, nyilván a pipája után, amely sehogy sem akart előbújni a zseb mélyéről. A hosszú szakaszvezető hegyeset köpött: — No, no, öregapám, no, no, valamelyik felderítő osztag partizánnak találja nézni, aztán csengettek. — Már'mi a nyavalyát keresnének itt a partizánok? A szakaszvezetö összehúzta a szemét. — Maga tényleg süsü, öregapám, vagy csak teszi magát? — Az az igazság, hogy Öreg vagyok, kérem szépen... — felelte az öreg olyan hangsúllyal, mint aki ötig sem tud számolni. A szakaszvezető ismét kiköpött. — Ha öreg is, azért biztosan hallotta, hogy mi történt a múlt héten az erdőben...? — Hát hallottam a lövöldözést... Először azt hittem, hogy á doktoráé nagyságos asz- szony vadászik, csak amikor a sebesült német katonát hozták a kertem alatt, akkor gondoltam, hogy valami más történhetett'. Hogy mikkel, kikkel akaszkodott össze, nem tudom ... honnan tudhatnám ...? — Biztosan nem az oroszokkal akaszko- dott össze, fános bácsi, azok még messzi vannak, hanem a szlovák partizánokkal találták magukat szembe — mondta a közlegény —, aztán dlrr, durr és megbuggyant a német oldala. — Kuss! — mordult rá a szakaszvezető a közlegényre. — Még ilyet! — csodálkozott az öreg ártatlan ábrázatot vágva. — Ki hitte volna, hogy ide is elmerészkednek!... Bár elég nagy az erdő, se széle, se hossza, az országhatár is errefelé húzódik, habár annak már manapság nincs semmi jelentősége. — Hogyhogy nincs? — hördült fel a szakaszvezető. — -Mit tudóm én? — vonta meg az öreg a vállát tétován. — A magam buta eszével gondolom, hogy nincs ... A szakaszvezető a nyakában lógó géppisztolyon rántott egyet. Ideges és erőszakos volt a mozdulata. Egész megjelenésében volt valami visszataszító. faj, csak most ne jöjjön, gondolta magában az öreg, s szorongva pislogott az utca felé. — Maga szlovák ember, ugye? — Az volnék, kérem szépen ... — Elég sokan élnek ebben a faluban, igaz? — Elünk... elég sokan .. i vegyesen a magyarokkal... — Mégsem törődik a szlovák partizánokkal? — Semmi közöm hozzájuk, szakaszvezetö úr -. i. Nekem már az öt ts páros. — Igen!? ... Hát idefigyeljen, öregapám, azt tanácsolom én magának, hogy kevesebbet koslasson az erdőben, ha ágyban akar meghalni! — Valamiből csak meg kell élnem, és hát a gombát szeretik az emberek ... — A maga dolga — szólt közbe a közlegény —, de figyelmeztetem, hogy a ml puskánk pontosan hord áml — mondta még, s az öregre kacsintott, de úgy, hogy a szakaszvezető ne vegye észre. — Valamikor az én karabélyom is pontosan hordott, kérem szépen, most meg tán az ökröt sem találnám el öt lépésről. Majd megtudják a vitéz urak is, ha egyszer megöregszenek ... — mondta csendesen az öreg Suchy, miközben alig észrevehető szorongással pislogott az utca felé. A szakaszvezető sasszeme azonban észrevette. — Vár valakit? — kérdezte gyanakvó tűnődéssel. — Persze hogy várok. — Ugjün kit? — A mesebeli herceget — vigyorodott el az öreg. — Hátha hoz egy tarisznya aranyai ... , — Mit kezdene vele. vén lőkőtö? — nevetett fel a hosszú szakaszvezetö. Zubbonya hajtókáján fényesen csillogott a három krumplivirág. Elővett egy csomag cigarettát. — Gyújtson rá, öregapám! — Pipázok, de azért elfogadom, köszönöm! Rágyújtott, s majdnem túlzásba vitte kezének a reszketését. — Hogy mit kezdenék az arannyal? Hát elgyönyörködnék benne, kérem szépen, meg aztán ... meg aztán maguknak is adnék belőle egy szakaf- tőkosárral. Maguk még fiatalok, kezdhetnének vele valamit... Egyszer majd csak befejeződik ez az istenverte háború, aztán mindenki folytatja a dolgát ott, ahol abbahagyta. .. JMert, kérem szépen, nincs attól szebb, nyugodtan dolgozgatni, szeretkezni, gyereket, csirkét, nyulat, disznót nevelni, veszekedni az asszonnyal, fát vágni, kerítést foltozni, rettegés nélkül gombázni, várni a telet, tavaszt, kaszát kalapálni, tehenet fejni, néha berúgni, énekelni a templomban... A két katonának láthatóan tetszett az öreg mondúkája. Még a kegyetlennek hitt szakaszvezetönpk is meglágyult az arca. Talán éppen afeletti zavarában köpött ismét egy jegyeset, — Álmodozzon csak öregapám, álmodozzon — mondta a közlegény meleg biztatással. — En is szeretnék terített asztalhoz ülni, fehér ágyban menyecskét ölelni, az erdő alatt tehenet legeltetni, s közben megkérdezni a kakukktól, hány évig élek még... csak hát most az a helyzet, öregapám, hogy nem merem megkérdezni... Talán hazudna a madár, ha sokat kakukkolna __ — Hülye vicceid vannak, paitás — mordult rá a hosszú szakaszvezetö elkomorod- va. Ügy tűnt, mintha egy pillanatra sötét felhő csúszott volna a nap elé. — Gyerünk! Isten áldja, öreg! — Hát csak lesse a herceget, aztán majd jövünk a jussunkért. Isten áldja! — köszönt el a közlegény is, azzal elmentek, hoay eleget tegyenek járőrt kötelességüknek. Suchy bácsi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Elgondolkozva forgatta kezében a fél- kézbaltát, aztán a markába köpött és munkához látott. — No, Jézus segíts! Hiába veselkedett neki annyira a munkának, kezében a balta nem és nem akart engedelmeskedni. Szorongása nőttön-nött. Hiába meresztgette a szemét jobbra-balra. az utca felé^ s az erdőszélre, teremtett lelket sem látott. ■ ■ Nyílt a kanyhaajtö. Marika, az unokája jött ki hozzá. Tavasszal múlt tizenkét éves. Korához képest eléggé fejlett volt már, és makkegészséges. Annak az elhíresztelése, hogy beteg, csak porhintés volt a falu szemébe. — Megebédelhetne már, nagyapa! — Hiába ülnék asztalhoz, kislányom, egy falat étel sem csúszna je a torkomon — felelte az öreg. Meleg pillantással simogatta meg az egyetlen unokáját, akit nagyon szeretett. Marikának bogárjekete volt a haja. szeme, kreol az arca, gömbölyű, már-már nőies a karja. — Még mindig nem érkezeti meg? — Láthatod . . . — Nem kellene elibe mennem a titkos ösvényen? — Nem — felelte az öreg határozottan. — Alkonyat előtt semmiképp... Ha addig sem jön meg... majd meglátjuk... — Rosszat érzel, nagyapa? — Nem tudom ... Még meaiöhet... Félre a rossz érzésekkel, még meqjöhet... Te meg eredi he a házba, te beteg vagy, nem csellenghetsz az udvaron... Marika tétován állt a nagyapja mellett. — Ebédelned akkor is kell! — mondta dacosan. — Ne feleselj! — próbálta megdorgálni az öreg az unokáját, de sehoqu sem sikerült. Soha nem tudott keménu lenni hozzá. — Menj be a házba, kislányom ... — Eelkészüljek? — kérdezte Marika, mielőtt bement volna. — Maid én szólok, ha készülnöd kell, addig azonban ne mutatkozz az udvaron... A hosszú szaki minden pillanatban visszajöhet, és megláthat.. s (Folytatjuk) /
