Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-17 / 3. szám

(ADIStAV VIZEK AZ EV LABDAROCÖJA GUMILABDÁVAL KEZDŐDÖTT A női labdarúgás Európában Ogy tűnik, az Olasz labdarúgás vendégjá­tékosok nélkül nem képzelhető ell Még csak négy női futballcsapat rúgta a labdát Itá­liában, de az edzők, menedzserek mér jár­ták a külföldi pályákat, és sztárjelölt höl­gyeket csábítgattak Olaszországba. Nem is sikertelenül! Ennek eredményeként jelenleg majd minden olasz együttesben két-három külföldi kergeti a bőrgolyót. (A nőknél egyelőre nincs korlátozva az idegenlégiósok számai] A azzurriknál rendkívül erős a vá­logatott is, és ezt a szakemberek éppen a nagyszámú külföldi labdarúgónak tulajdo­nítják. Viszonylag kevés ugyanis az igazolt játékos. Mindössze ötezer. Tekintélyes pénz­összegeket kapnak a kiemelkedő teljesít­ményt nyújtó labdarúgók, Olaszországban zajlik ugyanis Európa egyetlen profíbajnok- sága. A legjobban fizetettek, persze a kül­földiek. Ä brit oroszlán a női labdarúgásban sem adta alább! A szigetországi hölgyek hosszú évekig őrizték hazai veretlenségüket, míg egyszer a nagy rivális svéd válogatott meg nem lepte őket. A 0:3 ugyan nem okozott akkora törést a hagyományos brit önérzet­ben, mint a hajdani 3:6, de hogy időközben a női labdarúgás is az érdeklődés közép­pontjába került, azt a felháborodott hangú cikkek, megszégyenítésről szőlő beszámolók híven jelezték. Persze, a svéd gárdától nem szégyen kikapni! Minap játszották ötvenedik válogatott találkozójukat, s a szőke lányok, asszonyok az eltelt tíz évben, mindössze hatszor találtak legyőzőre. Jellemző az UEFA-torna selejtezőjének hat mérkőzésén az ellenfelek összesen egy góllal tudtak vá­laszolni a svédek 26 találatárai Csaknem ötszáz válogatott találkozót vív­tak eddig a hölgyek Európa labdarúgópá­lyáin. A svéd és a dán szövetség elérkezett­nek látta az időt az Európa-bajnokság ki­írására. Természetesen egy ilyen kupaküz­delem csak akkor ér valamit, ha hivatalos. Az UEFA azonban egyelőre elzárkózott az EB megrendezésétől. Pontosabban: előbb egy próba-EB lebonyolítását határozta el. Létrehozta a női bizottságot, és kiírta a női futball első UEFA-tornáját. Ennek selejte­zői a közelmúltban befejeződtek. Eldőlt, me­lyik együttes .jut a sorozat döntőjébe, ame­lyet 1984. május 11-én és 25-én rendeznek. S mivel az eddigi tapasztalatok kedvezőek, úgy tűnik, egy-két éven belül megvalósul a nyugat-európai szövetségek vágya: a női Európa-bajnokságl Jövőre azonban még az UEFA-torna fináléjára kerül sor: a legjobb négy közé jutott svéd, angol, olasz és dán hölgyek már most úgy készülnek, mintha a kontinensbajnokság aranyérméért indul­nának csatába! ■■ Jól fociznak a lányok Január ötödikén is szilveszteri hangulat uralkodott a Druístevník Topol'níky csupa- fény, gyönyörű csarnokában. Ekkor mérkő­zött meg egymással a helyi kézilabdázónők csapata a csehszlovákiai magyar újságírók labdarúgó-együttesével, és ez az összecsa­pás is izgalmas, érdekfeszítő játékot hozott, mint ebben a csarnokban általában mind­egyik találkozó. A csehszlovák liga első he­lyén tanyázó nyárasdiak bebizonyították, hogy sportágat váltva Is megállják a helyü­ket. Polacsekné Angyal Piroska, Nagyné Krajcsovics Marika vagy Némethné Dömény Jolán jól kezelte a labdát, csakúgy, mint Marcsok Marianna, Dobosíék vagy Dibuz. A végeredmény: 3:l-es vendéggyőzelem, de ne feledjük, hogy a lányok-asszonyok 11 kapu­fát lőttekl A kedves olvasónak nem kell attól tar­tania, hogy az Idény kezdete előtt sportágat váltottak az eddig remekül szereplő nyáras­diak. Az ilyen találkozónak nem a pályán, hanem utána, a fehér asztal mellett van igazi haszna. A küzdelem után az újságírók elbeszélgettek a Druzstevník Topol'níky ed­zőjével, Németh Pállal, a csapat vezetőivel és természetesen a játékosokkal is. Megtud­ták, hogy eddigi legnehezebb idénye elé néz tavasszal az őszi bajnoki cím védője, mivel zsinórban huszonnyolc mérkőzést játszik, s ebből az első hármat idegenben! A nyáras­diak számítanak közönségük fergeteges buz­dítására és arra, hogy ismét telt ház lesz a csarnokban, ugyanúgy, mint a régi szép Időkben. — Tudjuk, hogy nemcsak a községben vagy a járásban, hanem Szlovákia-szerte vannak szurkolóink, ezért mindent megte­szünk a jó szereplésért — nyilatkozta Né­meth Pál edző. (bt) M egboldogult gyermekkoromban soha­sem játszottam bőrlabdával, mife­lénk, Hluélcén örültünk, ha gumilab­dára tellett. Ettől függetlenül reggeltől es­tig kergettük a parkban az éppen kezünk ügyében levő labdát. Órák hosszat képes Voltam azzal foglalatoskodni, hogy eltalál­jam vele a kiszemelt fát. Máskor egyma- gom kiálltam négy srác ellen, igyekeztem őket kicselezni, túljárni az eszükön. Tízéves lehettem, amikor a tornataná­rom felfigyelt rám, beíratott a Jiskra Nov^ Bydiov kölyökcsapatába. Tulajdonképpen itt rúgtam először rendes bőrlabdába. Majdnem emberfeletti munka volt, mert igencsak ap­rócska fiú voltam. Csak akkor nyúltam meg, amikor kitanultam a szakmát. Szerszámké­szítő vagyok, és emlékszem, hogy egy ládát tettem mindig magam alá, hogy elérjem a satupadot. Hogy még visszatérjek a gumilabdára, re­mek portéka volt, mert olyan kiváló lab­daérzéket szereztem vele, amilyent később már nem sajátíthat el az ember. Annak is hasznát vettem, hogy rendszerint meglehe­tősen rossz terepen játszottunk, mert most sem okoz problémát, ha mondjuk Cipruson kell játszanom. Igazi gyepet a Juliskán lát­tam először, addig többnyire salakpályán mozogtunk. Szóval gyermekkoromban csakis a futball- nak éltem, teljesen odavoltam a labdáért. Az az érzésem, hogy ezt a rajongást Kubista nagyapámtól örököltem. Amikor ligajátékos lettem, Hluélcén klubot alapított a tisztele­temre. Két barátságos mérkőzésen én is szerepeltem a színeiben, de attól tartok, hogy a válogatottban mindig könnyebb dol­gom volt. Azok az öregfiúk általában kés­hegyre menő küzdelmeket vívnak. Később a hradeci ifjúsági csapatba kerül­tem, de valahogy nem ment a játék, visz- szatértem Nov? BydZovba. Ezután Is tartott a hullámvölgy, már-már a kedvemet veszí- etttem. A szurkolók gyakran szidtak, és én sehogy sem tudtam magamra találni. Aztán egy váratlan dolog történt, amely egysze­riben mindent megváltoztatott. A behívó he­lyett meghívtak a tábori Duklába próba­játékra. Azt mondták, hogy egyenesen a Dukla elnökének óhajára. Minden tudáso­mat összeszedtem, és nyilván megálltam 3 helyem, mert beosztottak Zatecba. Még job­ban rákapcsoltam, összeszorított foggal ed­zettem, s meg is lett az eredménye, mert egy évvel később átvezényeltek a prágai Duklába. Ez történt hetvenötben, húszéves korom­ban;-Viktorral, Geletával, Nehodával és Gaj­dunkkal Játszottam egy csapatban, én, a suttyó falusi legény. Néhány barátságos mérkőzésen pályára léptem, és bekerültem a keretbe. Vejvoda edző azonban figyelmez­tetett, hogy eddig nekem minden végtelenül simán ment. nehogy a fejembe szálljon a dicsőség. Ezeket a szavakat örökre az em­lékezetembe véstem. Valóban, én sehol sem koptattam a kispadot, s ez különösen ve­szélyes dolog egy kezdő játékos esetében. Természetesen nekem is voltak gyengébb Időszakaim, de aztán bekerültem i 21 éve­sek válogatottjába, két évvel később pedig a nagyválogatottba a magyarok elleni barát­ságos mérkőzésen. Ezt követően egyszer meghívtak, ötször kihagytak a csapatból, de ez Is jó volt valamire, mert megtanul­tam becsülni a címeres mezt. Végül 1979- ben lettem a válogatott állandó tagja. Hasz­nomra vált, hogy itt is Nehodával és Gaj- duéekkel játszhattam egy sorban, akárcsak a Duklában. Eddig 43 alkalommal szerepel­tem a csehszlovák válogatottban, a vitri­nemben van többek között a moszkvai olim­pia arany- és az 1980. évi olaszországi Euró­pa-bajnokság bronzérme. Sokszor felteszem magamban a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem kerülök a Duklába. Ma is Novjt Byd- Zovban játszanék, és a kutya sem ismer­ne... Nem állítom, hogy a legideálisabb futbal­lista vagyok. Ki sem állhatom az erőfut- balít, és most ez megy. Egyenesen az ide­geimre megy, ha előre testre szabott felada­tokat kell végrehajtanom.vagy valakinek az őrzésével bíznak meg. Nekem elemem a já­ték, az Improvizálás. Az utóbbi időben ter­mészetesen egyre nehezebb a helyzetem. Minden mérkőzésen személyes őrzőt kapok, aki valósággal a tarkómra liheg, rám tapad, akár a kullancs, és alaposan megkeseríti az életem, időnként nem a legsportszerűbb eszközökkel. Hogy mit művelt velem Haéek a Spartával vívott rangadón... Azt a leg­jobb akarat mellett sem lehet labdarúgás­nak nevezni, én sem nyújtottam semmit, a szurkolók bizonyára bosszankodtak. Mond­tam neki, hogy nyugodtan kitámadhat, eszem ágában nincs utána menni, mire azt felelte, hogy azt a feladatot kapta, egy lé­pést se tágítson tőlem, és ezt teljesíti, ha beleszakad Is. A közelmúltban hosszas beszélgetésem volt az edzőmmel. Tudja, hogy roppant sze­retek cselezni, és tudja azt is, hogy huszon­nyolc éves koromban már nem változom meg. Ezért értésemre adta, hogy a Duklá­ban nagy a befolyásom és felelősséggel tar­tozom a csapatnak. Stambi után (Stambachr — a szerk. megj.) a másik legidősebb játé­kos vagyok, és ezért az edzőnek teljesen Igaza van. Természetesen nem nagyon örü­lök neki, hogy ilyen felelősségteljes a hely­zetem. Legszívesebben csak magamért vál­lalok kezességet. Ezért is cselezgetek néha, mert inkább vállalom, hogy elrontsam a helyzetet, minthogy leadjam a csapattársam­nak, és ő rontsa el. Legszívesebben csak akkor adom le a labdát, ha tudom, hogy jó helyzetben álló társhoz kerül. A cselezgetésemről már sok mindent hal­lottam. Sokszor kérdezték már tőlem, miért viszem túlzásba, nem akarom-e időnként az ellenfelet provokálni. Igaz, szeretek túljárni az ellenfél eszén, de legtöbbször azért cse­lezgetek, mert akkor magamra vonom az ellenfél figyelmét, és valamelyik csapat­társam közben tiszta helyzetbe kerül. Ami­kor a Manchester elleni kupamérkőzésen valósággal bolondot űztem íz angolok közép­pályásából, mert többször is megkerültem, aztán pontosan lepasszoltam a labdát, az emberek felállva tapsoltak, jóllehet a hely­zetből nem lett semmi. Amit viszont soha­se felejtek el: a középpályás egykedvűen játszott tovább, esze ágában sem volt, hogy bosszút álljon azért, mert nevetségessé tet­tem. Itthon, sajnos, ez elég gyakran elő­fordul. Szóval a szurkolók tapsoltak, pedig tu­dom, hogy a futballban a legfontosabb mégis a győzelem, a két pont megszerzése. Mégis az az érzésem, hogy az emberek azért jő focit is akarnak látni, nemcsak győzel­met. Mindig azt kívántam, hogy a nézők olyan szívesen fogadják a játékomat, mint annak idején Kvaéüákét vagy Panenkáét. Sajnos, a Juliskára borzasztóan kevesen jár­nak. Nagyon szeretek gólokat lőni, legszíve­sebben az üres kapuba, miután kisakkoztuk az ellenfél védelmét és a kapust is „le­fektettük.“ Ugyancsak tudok örülni annak, ha kidolgozok egy helyzetet, és a kapu előtt üresen álló társam elé tálalom a labdát, aki gölt ér el. De most valahogy elakad­tam a góllövésben. Én azt a három szeren­csétlen gólt, amely hiányzik ahhoz, hogy be­kerüljek a százasok klubjába, talán sohasem lövöm be. Egymás után három tizenegyest hagytam ki. Még szerencse, hogy Romániá­ban belőttem. Utólag bevallom, hogy resz­kettek a térdeim, és a többiek szerint fal­fehér voltam. Egyik teljesületlen óhajom gyermekko­romtól fogva, hogy legyen egy olyan játé­kostársam, akivel vakon is megértjük egy­mást. Egy-két labdaváltással áttörnénk az ellenfél védelmét, amely tehetetlenül nézné a dolgot. Sajnos, sohasem volt Ilyen játé­kostársam. Zdenék Nehoda sem volt az. KFíü jó technikával rendelkezik, de az csa­patunkban az összmunka a gyengéje, Danék befejező játékos, aki ihkább csak a lövés­ben jeleskedik. Az egyetlen olyan játékos, aki úgy-ahogy megközelítette az elképzelé­semet, Panenka volt. Mindig Is jó barátok voltunk a válogatottban, most is szívesen játszanék véle. Mert nemcsak arról van sző, hogy a pályán jól értsük egymást, hanem a pályán kívül is legyen sok közös vonásunk. Legalább az, hogy mindketten szeressük a labdarúgást. Tonda szerette és ráadásul ő is olyan játékos típus volt, mint én. Nem tehetek róla, én ilyen játékos típus vagyok. Ha valami szórakozást kitalálunk, abban Standa Pelccel biztos elsők vagyunk. Sokan a szememre is vetik, hogy komoly­talan vagyok. Például a feleségem, Ivana. De én azt mondom, hogy az élet nem olyan hogy mindenből tragédiát csináljunk. A nagyapámat is azért szerettem, mert sok mindent tett még hatvanéves korában is. Ivana azt mondja, hogy a gyermekeink — Pavlina nyolcéves, Láda három — is olyan „ütődöttek“ lesznek, mint én. Nem is bán­nám. Nem csodálkozom a feleségemen, hogy Időnként a kezét tördeli felettem, mert én a házi munkában teljesen kétbalkezes va­gyok. Egyszer meg akartam javítani a csil­lárt, hogy ne tartson már olyan ügyetlen­nek, hamarosan sötétbe borult az egész bérház. Szerencsére a feleségem ennek ép­pen az ellenkezője. Mindent elintéz, bevásá­rol, rendben tartja a lakást, időnként át­rendezi. Hazajövök, és a falon új tapéta, vagy egy új bútordarab fogad a szobában. Az ismerőseim nem győznek csodálkozni azon, hogy még mindig nincs családi há­zam. Eszembe sem jutott soha, hogy ilyes­mibe kezdjek. Kinek lenne erre energiája?! Szóval én már Ilyen vagyok. Novák edző is sokszor a szememre veti, hogy a mérkő­zések előtt keveset melegítek. Ha az egész társaság együtt melegít és labdával, az igen, de egyedül... Egyébként én már megtanul­tam, hogy mit kell tennem a formám meg­őrzése végett. Az életmódommal nincs sem­mi baj, nekem nincs szükségem magán­detektívre, hogy szemmel tartson, nem kö­vetek-e el valamit. Ezért nem szeretem a hosszú edzőtáborozásokat sem, amelyek rendszerint csak arra jók, hogy az edzők és szakvezetők szem előtt tartsák a társaságot. Egyébként Is rosszul alszom idegen ágy­ban, és ez meglátszik a teljesítményemen. Merem állítani, hogy a spanyolországi világ- bajnokság előtt beiktatott hosszú tátrai tá­borozás is hozzájárult ahhoz, hogy a Mun- diálon olyan gyászosan szerepeltünk. Kiegyensúlyozott ember és labdarúgó va­gyok, sohasem veszekszem a bíróval, nem hoz ki a sodromból, ha az újságok azt ír­ják, rosszul játszottam, nem hagyom, hogy az ellenfél kíprovoká^on. A futballt azon­ban mindennél jobban szeretem, és szeret­nék még egyszer bajnokságot nyerni az öreg Duklával, még mielőtt valamennyien szögre akasztanánk a bőrszeges cipőt. (Ladislav Vizek elbeszélése a Mlady svétböl)

Next

/
Thumbnails
Contents