Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-17 / 3. szám
(ADIStAV VIZEK AZ EV LABDAROCÖJA GUMILABDÁVAL KEZDŐDÖTT A női labdarúgás Európában Ogy tűnik, az Olasz labdarúgás vendégjátékosok nélkül nem képzelhető ell Még csak négy női futballcsapat rúgta a labdát Itáliában, de az edzők, menedzserek mér járták a külföldi pályákat, és sztárjelölt hölgyeket csábítgattak Olaszországba. Nem is sikertelenül! Ennek eredményeként jelenleg majd minden olasz együttesben két-három külföldi kergeti a bőrgolyót. (A nőknél egyelőre nincs korlátozva az idegenlégiósok számai] A azzurriknál rendkívül erős a válogatott is, és ezt a szakemberek éppen a nagyszámú külföldi labdarúgónak tulajdonítják. Viszonylag kevés ugyanis az igazolt játékos. Mindössze ötezer. Tekintélyes pénzösszegeket kapnak a kiemelkedő teljesítményt nyújtó labdarúgók, Olaszországban zajlik ugyanis Európa egyetlen profíbajnok- sága. A legjobban fizetettek, persze a külföldiek. Ä brit oroszlán a női labdarúgásban sem adta alább! A szigetországi hölgyek hosszú évekig őrizték hazai veretlenségüket, míg egyszer a nagy rivális svéd válogatott meg nem lepte őket. A 0:3 ugyan nem okozott akkora törést a hagyományos brit önérzetben, mint a hajdani 3:6, de hogy időközben a női labdarúgás is az érdeklődés középpontjába került, azt a felháborodott hangú cikkek, megszégyenítésről szőlő beszámolók híven jelezték. Persze, a svéd gárdától nem szégyen kikapni! Minap játszották ötvenedik válogatott találkozójukat, s a szőke lányok, asszonyok az eltelt tíz évben, mindössze hatszor találtak legyőzőre. Jellemző az UEFA-torna selejtezőjének hat mérkőzésén az ellenfelek összesen egy góllal tudtak válaszolni a svédek 26 találatárai Csaknem ötszáz válogatott találkozót vívtak eddig a hölgyek Európa labdarúgópályáin. A svéd és a dán szövetség elérkezettnek látta az időt az Európa-bajnokság kiírására. Természetesen egy ilyen kupaküzdelem csak akkor ér valamit, ha hivatalos. Az UEFA azonban egyelőre elzárkózott az EB megrendezésétől. Pontosabban: előbb egy próba-EB lebonyolítását határozta el. Létrehozta a női bizottságot, és kiírta a női futball első UEFA-tornáját. Ennek selejtezői a közelmúltban befejeződtek. Eldőlt, melyik együttes .jut a sorozat döntőjébe, amelyet 1984. május 11-én és 25-én rendeznek. S mivel az eddigi tapasztalatok kedvezőek, úgy tűnik, egy-két éven belül megvalósul a nyugat-európai szövetségek vágya: a női Európa-bajnokságl Jövőre azonban még az UEFA-torna fináléjára kerül sor: a legjobb négy közé jutott svéd, angol, olasz és dán hölgyek már most úgy készülnek, mintha a kontinensbajnokság aranyérméért indulnának csatába! ■■ Jól fociznak a lányok Január ötödikén is szilveszteri hangulat uralkodott a Druístevník Topol'níky csupa- fény, gyönyörű csarnokában. Ekkor mérkőzött meg egymással a helyi kézilabdázónők csapata a csehszlovákiai magyar újságírók labdarúgó-együttesével, és ez az összecsapás is izgalmas, érdekfeszítő játékot hozott, mint ebben a csarnokban általában mindegyik találkozó. A csehszlovák liga első helyén tanyázó nyárasdiak bebizonyították, hogy sportágat váltva Is megállják a helyüket. Polacsekné Angyal Piroska, Nagyné Krajcsovics Marika vagy Némethné Dömény Jolán jól kezelte a labdát, csakúgy, mint Marcsok Marianna, Dobosíék vagy Dibuz. A végeredmény: 3:l-es vendéggyőzelem, de ne feledjük, hogy a lányok-asszonyok 11 kapufát lőttekl A kedves olvasónak nem kell attól tartania, hogy az Idény kezdete előtt sportágat váltottak az eddig remekül szereplő nyárasdiak. Az ilyen találkozónak nem a pályán, hanem utána, a fehér asztal mellett van igazi haszna. A küzdelem után az újságírók elbeszélgettek a Druzstevník Topol'níky edzőjével, Németh Pállal, a csapat vezetőivel és természetesen a játékosokkal is. Megtudták, hogy eddigi legnehezebb idénye elé néz tavasszal az őszi bajnoki cím védője, mivel zsinórban huszonnyolc mérkőzést játszik, s ebből az első hármat idegenben! A nyárasdiak számítanak közönségük fergeteges buzdítására és arra, hogy ismét telt ház lesz a csarnokban, ugyanúgy, mint a régi szép Időkben. — Tudjuk, hogy nemcsak a községben vagy a járásban, hanem Szlovákia-szerte vannak szurkolóink, ezért mindent megteszünk a jó szereplésért — nyilatkozta Németh Pál edző. (bt) M egboldogult gyermekkoromban sohasem játszottam bőrlabdával, mifelénk, Hluélcén örültünk, ha gumilabdára tellett. Ettől függetlenül reggeltől estig kergettük a parkban az éppen kezünk ügyében levő labdát. Órák hosszat képes Voltam azzal foglalatoskodni, hogy eltaláljam vele a kiszemelt fát. Máskor egyma- gom kiálltam négy srác ellen, igyekeztem őket kicselezni, túljárni az eszükön. Tízéves lehettem, amikor a tornatanárom felfigyelt rám, beíratott a Jiskra Nov^ Bydiov kölyökcsapatába. Tulajdonképpen itt rúgtam először rendes bőrlabdába. Majdnem emberfeletti munka volt, mert igencsak aprócska fiú voltam. Csak akkor nyúltam meg, amikor kitanultam a szakmát. Szerszámkészítő vagyok, és emlékszem, hogy egy ládát tettem mindig magam alá, hogy elérjem a satupadot. Hogy még visszatérjek a gumilabdára, remek portéka volt, mert olyan kiváló labdaérzéket szereztem vele, amilyent később már nem sajátíthat el az ember. Annak is hasznát vettem, hogy rendszerint meglehetősen rossz terepen játszottunk, mert most sem okoz problémát, ha mondjuk Cipruson kell játszanom. Igazi gyepet a Juliskán láttam először, addig többnyire salakpályán mozogtunk. Szóval gyermekkoromban csakis a futball- nak éltem, teljesen odavoltam a labdáért. Az az érzésem, hogy ezt a rajongást Kubista nagyapámtól örököltem. Amikor ligajátékos lettem, Hluélcén klubot alapított a tiszteletemre. Két barátságos mérkőzésen én is szerepeltem a színeiben, de attól tartok, hogy a válogatottban mindig könnyebb dolgom volt. Azok az öregfiúk általában késhegyre menő küzdelmeket vívnak. Később a hradeci ifjúsági csapatba kerültem, de valahogy nem ment a játék, visz- szatértem Nov? BydZovba. Ezután Is tartott a hullámvölgy, már-már a kedvemet veszí- etttem. A szurkolók gyakran szidtak, és én sehogy sem tudtam magamra találni. Aztán egy váratlan dolog történt, amely egyszeriben mindent megváltoztatott. A behívó helyett meghívtak a tábori Duklába próbajátékra. Azt mondták, hogy egyenesen a Dukla elnökének óhajára. Minden tudásomat összeszedtem, és nyilván megálltam 3 helyem, mert beosztottak Zatecba. Még jobban rákapcsoltam, összeszorított foggal edzettem, s meg is lett az eredménye, mert egy évvel később átvezényeltek a prágai Duklába. Ez történt hetvenötben, húszéves koromban;-Viktorral, Geletával, Nehodával és Gajdunkkal Játszottam egy csapatban, én, a suttyó falusi legény. Néhány barátságos mérkőzésen pályára léptem, és bekerültem a keretbe. Vejvoda edző azonban figyelmeztetett, hogy eddig nekem minden végtelenül simán ment. nehogy a fejembe szálljon a dicsőség. Ezeket a szavakat örökre az emlékezetembe véstem. Valóban, én sehol sem koptattam a kispadot, s ez különösen veszélyes dolog egy kezdő játékos esetében. Természetesen nekem is voltak gyengébb Időszakaim, de aztán bekerültem i 21 évesek válogatottjába, két évvel később pedig a nagyválogatottba a magyarok elleni barátságos mérkőzésen. Ezt követően egyszer meghívtak, ötször kihagytak a csapatból, de ez Is jó volt valamire, mert megtanultam becsülni a címeres mezt. Végül 1979- ben lettem a válogatott állandó tagja. Hasznomra vált, hogy itt is Nehodával és Gaj- duéekkel játszhattam egy sorban, akárcsak a Duklában. Eddig 43 alkalommal szerepeltem a csehszlovák válogatottban, a vitrinemben van többek között a moszkvai olimpia arany- és az 1980. évi olaszországi Európa-bajnokság bronzérme. Sokszor felteszem magamban a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem kerülök a Duklába. Ma is Novjt Byd- Zovban játszanék, és a kutya sem ismerne... Nem állítom, hogy a legideálisabb futballista vagyok. Ki sem állhatom az erőfut- balít, és most ez megy. Egyenesen az idegeimre megy, ha előre testre szabott feladatokat kell végrehajtanom.vagy valakinek az őrzésével bíznak meg. Nekem elemem a játék, az Improvizálás. Az utóbbi időben természetesen egyre nehezebb a helyzetem. Minden mérkőzésen személyes őrzőt kapok, aki valósággal a tarkómra liheg, rám tapad, akár a kullancs, és alaposan megkeseríti az életem, időnként nem a legsportszerűbb eszközökkel. Hogy mit művelt velem Haéek a Spartával vívott rangadón... Azt a legjobb akarat mellett sem lehet labdarúgásnak nevezni, én sem nyújtottam semmit, a szurkolók bizonyára bosszankodtak. Mondtam neki, hogy nyugodtan kitámadhat, eszem ágában nincs utána menni, mire azt felelte, hogy azt a feladatot kapta, egy lépést se tágítson tőlem, és ezt teljesíti, ha beleszakad Is. A közelmúltban hosszas beszélgetésem volt az edzőmmel. Tudja, hogy roppant szeretek cselezni, és tudja azt is, hogy huszonnyolc éves koromban már nem változom meg. Ezért értésemre adta, hogy a Duklában nagy a befolyásom és felelősséggel tartozom a csapatnak. Stambi után (Stambachr — a szerk. megj.) a másik legidősebb játékos vagyok, és ezért az edzőnek teljesen Igaza van. Természetesen nem nagyon örülök neki, hogy ilyen felelősségteljes a helyzetem. Legszívesebben csak magamért vállalok kezességet. Ezért is cselezgetek néha, mert inkább vállalom, hogy elrontsam a helyzetet, minthogy leadjam a csapattársamnak, és ő rontsa el. Legszívesebben csak akkor adom le a labdát, ha tudom, hogy jó helyzetben álló társhoz kerül. A cselezgetésemről már sok mindent hallottam. Sokszor kérdezték már tőlem, miért viszem túlzásba, nem akarom-e időnként az ellenfelet provokálni. Igaz, szeretek túljárni az ellenfél eszén, de legtöbbször azért cselezgetek, mert akkor magamra vonom az ellenfél figyelmét, és valamelyik csapattársam közben tiszta helyzetbe kerül. Amikor a Manchester elleni kupamérkőzésen valósággal bolondot űztem íz angolok középpályásából, mert többször is megkerültem, aztán pontosan lepasszoltam a labdát, az emberek felállva tapsoltak, jóllehet a helyzetből nem lett semmi. Amit viszont sohase felejtek el: a középpályás egykedvűen játszott tovább, esze ágában sem volt, hogy bosszút álljon azért, mert nevetségessé tettem. Itthon, sajnos, ez elég gyakran előfordul. Szóval a szurkolók tapsoltak, pedig tudom, hogy a futballban a legfontosabb mégis a győzelem, a két pont megszerzése. Mégis az az érzésem, hogy az emberek azért jő focit is akarnak látni, nemcsak győzelmet. Mindig azt kívántam, hogy a nézők olyan szívesen fogadják a játékomat, mint annak idején Kvaéüákét vagy Panenkáét. Sajnos, a Juliskára borzasztóan kevesen járnak. Nagyon szeretek gólokat lőni, legszívesebben az üres kapuba, miután kisakkoztuk az ellenfél védelmét és a kapust is „lefektettük.“ Ugyancsak tudok örülni annak, ha kidolgozok egy helyzetet, és a kapu előtt üresen álló társam elé tálalom a labdát, aki gölt ér el. De most valahogy elakadtam a góllövésben. Én azt a három szerencsétlen gólt, amely hiányzik ahhoz, hogy bekerüljek a százasok klubjába, talán sohasem lövöm be. Egymás után három tizenegyest hagytam ki. Még szerencse, hogy Romániában belőttem. Utólag bevallom, hogy reszkettek a térdeim, és a többiek szerint falfehér voltam. Egyik teljesületlen óhajom gyermekkoromtól fogva, hogy legyen egy olyan játékostársam, akivel vakon is megértjük egymást. Egy-két labdaváltással áttörnénk az ellenfél védelmét, amely tehetetlenül nézné a dolgot. Sajnos, sohasem volt Ilyen játékostársam. Zdenék Nehoda sem volt az. KFíü jó technikával rendelkezik, de az csapatunkban az összmunka a gyengéje, Danék befejező játékos, aki ihkább csak a lövésben jeleskedik. Az egyetlen olyan játékos, aki úgy-ahogy megközelítette az elképzelésemet, Panenka volt. Mindig Is jó barátok voltunk a válogatottban, most is szívesen játszanék véle. Mert nemcsak arról van sző, hogy a pályán jól értsük egymást, hanem a pályán kívül is legyen sok közös vonásunk. Legalább az, hogy mindketten szeressük a labdarúgást. Tonda szerette és ráadásul ő is olyan játékos típus volt, mint én. Nem tehetek róla, én ilyen játékos típus vagyok. Ha valami szórakozást kitalálunk, abban Standa Pelccel biztos elsők vagyunk. Sokan a szememre is vetik, hogy komolytalan vagyok. Például a feleségem, Ivana. De én azt mondom, hogy az élet nem olyan hogy mindenből tragédiát csináljunk. A nagyapámat is azért szerettem, mert sok mindent tett még hatvanéves korában is. Ivana azt mondja, hogy a gyermekeink — Pavlina nyolcéves, Láda három — is olyan „ütődöttek“ lesznek, mint én. Nem is bánnám. Nem csodálkozom a feleségemen, hogy Időnként a kezét tördeli felettem, mert én a házi munkában teljesen kétbalkezes vagyok. Egyszer meg akartam javítani a csillárt, hogy ne tartson már olyan ügyetlennek, hamarosan sötétbe borult az egész bérház. Szerencsére a feleségem ennek éppen az ellenkezője. Mindent elintéz, bevásárol, rendben tartja a lakást, időnként átrendezi. Hazajövök, és a falon új tapéta, vagy egy új bútordarab fogad a szobában. Az ismerőseim nem győznek csodálkozni azon, hogy még mindig nincs családi házam. Eszembe sem jutott soha, hogy ilyesmibe kezdjek. Kinek lenne erre energiája?! Szóval én már Ilyen vagyok. Novák edző is sokszor a szememre veti, hogy a mérkőzések előtt keveset melegítek. Ha az egész társaság együtt melegít és labdával, az igen, de egyedül... Egyébként én már megtanultam, hogy mit kell tennem a formám megőrzése végett. Az életmódommal nincs semmi baj, nekem nincs szükségem magándetektívre, hogy szemmel tartson, nem követek-e el valamit. Ezért nem szeretem a hosszú edzőtáborozásokat sem, amelyek rendszerint csak arra jók, hogy az edzők és szakvezetők szem előtt tartsák a társaságot. Egyébként Is rosszul alszom idegen ágyban, és ez meglátszik a teljesítményemen. Merem állítani, hogy a spanyolországi világ- bajnokság előtt beiktatott hosszú tátrai táborozás is hozzájárult ahhoz, hogy a Mun- diálon olyan gyászosan szerepeltünk. Kiegyensúlyozott ember és labdarúgó vagyok, sohasem veszekszem a bíróval, nem hoz ki a sodromból, ha az újságok azt írják, rosszul játszottam, nem hagyom, hogy az ellenfél kíprovoká^on. A futballt azonban mindennél jobban szeretem, és szeretnék még egyszer bajnokságot nyerni az öreg Duklával, még mielőtt valamennyien szögre akasztanánk a bőrszeges cipőt. (Ladislav Vizek elbeszélése a Mlady svétböl)
