Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
Lovicsek Béla: ESTÉRE VISSZAJÖVÖK Sűrűsödött az alkonyat, s mintha csak vezényszóra történne, kigyúltak az utcai lámpák. Fényük beszűrődött az ócska függönyön át a szegényesen berendezett szobába, s furcsa minták rajzolatát pingálta a padlóra, falakra, bútorokra. Az alig tizenkilenc éves lányanya, teljes nevén Kertész Katalin, fürdetés után megetette a nyolchónapos, vasgyúró kisfiát, Pityukét, kicsit dúdolgatott neki még, aztán betette a hálós gyerekágyba. Leült a padlóra, felhúzott térdét átkulcsolta, és hosszan nézte a mind halkabban gögicsélő s lassan elszende- rülő emberpalántát a félhomályban. Nagyon szerette a fiát, nem adta volna a világ minden kincséért sem. Ahogy eltűnődve ült egymagában, hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra, kínzó éhséget érzett, aminek hangos kifejezést adott a gyomra korgása. Mintha nagyon távoli égzengés lett volna. Mormoghatsz, kedvesem, zenghetsz, ahogy csak bírsz, ma ismét vacsora nélkül fekszünk le, mosolyodott el, de nem kesernyésen, mint mások hasonló helyzetben. Lázadozás nélküli éhségsztrájkot tartunk, úgy ám, kedvesem, éhségsztrájkot! ... Annyira tetszett a saját gondolata, hogy majdnem elnevette magát. Lám, lám, így is meg lehet oldani a fogyókúrát. Mások kocognak, hemper- gőznek, s mindenféle szerkentyűkkel rázogatják magukat. Neki meg, lám, moccanni sem kell, mégis fogyogat. Akár lefelé ívelő, pontos harmonogra- mot is lehetne róla készíteni. Sebaj! Azért nem kapja el a szél, ott még nem tart. A fogát is el tudja takarni, nem úgy mint egyesek, akik soványságukban úgy néznek ki, mintha mind a harminckét foguk a felső ínyükből nőtt volna ki. Lesz ez még jobban is, csak semmi elkeseredés! Fiatal kora ellenére sok mindent átvészelt már, egy kis éhség csak nem vágja földhöz, nem ám! Eddig jutott gondolataiban, amikor a bejárati ajtó fölött megszólalt a csengő, persze*, váratlanul — össze is rezzent kissé —, hiszen nem szoktak hozzá becsöngetni ilyentájt. Napokig, sőt hetekig sem. Senki. Még a postás sem. Megszokta már ezt a csengetés nélküli magányt. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem is várt senkit, ámbár ... hazudna, ha egyértelműen azt állítaná, hogy végképp senkit. Valahol a lelke mélyén azért pislákolt a reménynek egy halvány f ényű mécsese... hátha ... mégis ... így aztán csendes békességben élt a reménnyel, nem űzte ki magából. Miért is űzte volna? Jobb kettesben, illetve hármasban, mint egyedül. Furcsa félelemmel a szívében, ugyanakkor kíváncsiságtól hajtva nyitott ajtót. Magas, fáradt tekintetű, borostás arcú fiatalember állt a küszöb előtt, kezében tömött táskával. A cipője széttaposott, a ruhája kopottas. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna ráfogni, hogy úgy fest, mint akit skatulyából húztak ki, ellenkezőleg: -inkább úgy, mint aki a rácsok mögül szabadult. Mindez azonban egyáltalán nem zavarta Katalint. Megdöbbenéssel vegyes meglepetés ült az arcán, más semnH— Pista ... Pistukám ... hát mégis...? ■— mondta csendesen, s úgy borult a fiatalember mellére, mintha csak tegnap vagy reggel ment volna el hazulról. — No, gyere beljebb!... A fiatalember egyetlen szó nélkül lépett be a parányi előszobába, s bámész kamaszként nézett körül. Táskáját a falhoz támasztotta, majd a cipőjét nézte egy ideig tűnődve. Mintha azt mérlegelte volna, hogy levesse-e vagy sem. Aztán anélkül, hogy lehajolt volna, kilépett a cipőjéből. A zoknija lyukas volt, kandikáft belőle a nagylábujja, de nem igyekezett elrejteni. Katalin a szoba felé pillantott. — Alszik — mondta. — Ilyenkor már mindig alszik. ■. Gyere a konyhába. Bementek. — Állsz és topogsz egy helyben, mint a piaci kofa, ülj már le, hallod-e! A fiatalember leült. — Es most mesélj: hol jártál, mit csináltál, mondj el mindent, akármit, csak beszélj, beszélj, Pista!. A fiatalember meg sem mukkant, hallgatott, mint a csuka, és csak nézte, nézte Katalint, mintha most látná először. — Nem vagy valami beszédes kedvedben, Pista, meg egyébként is elég nyúzott vagy, hallod-e ... Fáradtnak látszol, éhes is lehetsz ... A fürdőszobában rendbehozhatod magad, ha van borotvakészleted, az éhségedet viszont nem tudom lecsillapítani... Tudod az a helyzet, hogy... hogy fogyókúrázom, nem hiszed? Isten bizony! — lódította Katalin szemrebbenés nélkül. — Szülés után úgy el kezdtem dagadni, mintha pumpáltak volna, aztán megálljt parancsoltam a bendömnek: nem oda Buda, hogyisne! A fiatalember hallgatagon fürkészte Katalin arcát. — Hiába nézel rám olyan hitetlenkedve, tényleg nincs borotvakészlet a lakásban.... minek is volna... a fiunk még nem borotválkozik... — mondta Katalin csillogó szemmel, kuncogott ts hozzá, de látva a fiatalember komor arcát, abbahagyta a kuncogást. — Hát ez van, Pista, ez a helyzet... *—■ vonta meg a vállát. Á fiatalember megmozdult, és kiment a táskájáért. Kikapcsolta a pickeket és az asztalra pakolta a táska tartalmát: kenyeret, kilónyí sertéskarajt, salátának ihló uborkát meg egy üveg vörös bort. — De gyönyörű hús! — csapta össze a tenyerét Katalin. — Remekelek én olyan vacsorát, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána! Tudok ám sütni-föz- ni, majd meglátod! — Azzal felpattant, és máris munkához látott. A fiatalember fogta a borotvakészletét, és bement a fürdőszobába: Katalin tiszta törülközővel szaladt utána. — Mindennap van meleg vizünk, fti- rödj is meg! Fél óra elteltével a fiatalember szinte újjászületve lépett kt a fürdőszobából. A sistergő ctgánypecsenye illata fogadta, meg Katalin ujjongó csodálkozása: — Ez már döfi!... Mint egy új húszas! Megvacsoráztak. A fiatalember homloka gyöngyözött az evés gyönyörűségétől. Vacsora után meglttak két-két pohár bort, közben elszívtak egy-egy cigarettát is. — Meg sem dicséred a főztömet? — kérdezte Katalin alig észlelhető szomorúsággal a hangjábann. A fiatalember erre sem válaszolt. Felállt mintegy jelezvén, hogy le akar feküdni. — Persze, persze fáradt vagy .. < Bementek a szobába. Katalin a gyerekágyra mutatott. A művünk ... a ml fiunk, Pista ... — mondta némi büszkeséggel, majd tiszta, suhogó ágyneműt húzott. A fiatalember a kiságy mellé térdelt, a sarkára ült, s úgy nézte hosszan, szótlanul a fiát. Gyerekkora jutott eszébe. Apja kőműves volt, s az volt a szokása, hogy munkába menetele előtt lehajolt hozzá, a hóna alá nyúlt, puszit nyomott a homlokára, s ö pilleként a magasba szállt. „Nagyra nőj, kisöregl" —- mondta, azzal elment. Pontosan ötéves volt akkor, amikor utoljára látta munkába menni. Az építkezésen vasgerenda esett a fejére, és ő soha többé nem szállt föl erős keze közt a magásba. Nehéz volt apa nélkül az édesanyjának, meg neki is a három testvérével együtt. Eddig Katalinnak is nehéz lehetett. •— Gyönyörű gyerek ugye? — kérdezte Katalin miután végzett a fekhelyük elkészítésével. — A magas homloka, a fekete szeme... no, meg a makacssága ... akár a tiéd ... Pontosan ilyen lehettél gyerekkorodban ... Lefeküdtek. Sokáig feküdtek egymás mellett szótlanul. Aztán Katalin félkönyökre támaszkodva a fiatalember fölé hajolt. 1— Nincs egy szavad sem hozzám, Pista?... Megnémultál, vagy elveszítetted a hangod? A fiatalember ezúttal sem válaszolt. Katalin ráborult és csókolgatni kezdte, mint akkor, amikor megismerkedtek és együtt jártak. Milyen szép is volt! Olyan elevenen él az emlékezetében, mintha csak most történne. „Szeretsz?“ „Nagyon.“ „Mindig fogsz?" „Mindig." „Soha nem hagysz el?" „Soha" „így görbülj meg?" „Ügy..." Arra a napra is emlékszik, amikor utoljára találkoztak. Az akkor volt, a- mikor bizonyossá vált, hogy állapotos. Alig várta, hogy megmondhassa Pistának. Szentül meg volt győződve, hogy örüíni fog az újságnak. , „Gyerekem lesz, Pista." „Micsoda!?“ „Gyerekünk lesz, Pista, nem is örülsz neki?“ „Nem tőlem lesz, ha lesz." „Kételkedsz benne?" „En vigyáztam rád, nem tőlem lesz." „Hát nem akarsz feleségül venni?" „Vetesd el, aztán majd meglátjuk...1* „Soha, soha!“ Szót szó követett, rettenetesen össze-* vesztek, aztán többé már nem is találkoztak. Pista úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna ef. Katalin vadabbul, egyre forróbban csókolta a fiatalembert. — Soha senkit nem szerettem, csak téged... Most is éppen úgy szeretlek, mint akkor, régen, pedig haragudnom kellene és gyűlölnöm, amiért magamra hagytál... de nem tudlak gyűlölni, Pista, nem tudlak... — suttogta csendes alázattal. — Nem tudok rád haragudni, hiszen te vagy a fiam apja. Sokáig szeretkeztek. A fiatalember a 'jó asszony szagtól és a testi gyönyörtől 'teljesen elkábult, s nemsokára elalucLt» Egyenletesen, mélyen lélegzett. Katalin még sokáig virrasztóit felette. Határtalanul örült és boldog volt, de a reggeli ébredésre és az elkövetkező napokra szorongással gondolt: hogyan tovább*mi lesz? Reggel korán felkelt. Tisztába rakta és megetette a gyereket, aztán reggelit készített. A fiatalember a gyerek gőgicsélésé- re ébredt fel. Felugrott és a kiságy fölé hajolva nézte a flát, akinek harangozott a keze-lába, és olyan piros volt az arca, hogy majd kicsattant. Óvatosan a gyerek hóna alá nyúlt, maga e- lőtt tartva sokáig nézte, homlokon csókolta. aztán a magasba emelve halkan ezt mondta: „Nagyra nőj, kisöregl" Reggellzés közben Katalin mindenféle csacskaságokat beszélt, egy pillanatra sem állt be a szája, a fiatalember azonban egyetlen szót sem szólt. Reggelizés után egy ötszázast tett az asztalra, azzal Indult elfele. Katalin elibe állt. Könny csillant a szeme sarkában. — Egyetlen 'szó nélkül mész el, Pista? Mi lesz velünk? — Estére visszajövök.,, felelte a fiatalember. <—< Visszajössz? ., Ma Is, holnap is, ezután mindig...? A fiatalember nem szólt, csak bólintott, hogy igen, ezután mindig, s ment a munkába. Petrik József versei: Hasonlatok Néz>ek csak — és ez annyi, mintha napjaim árnyas szögletén visszafelé járna egy inga, hogy gúnyosan szememre vesse legdrágábbnak hitt perceim. Társamnak sejtelek — s ez annyi, mint hulló tömegnek a szárny, mely rádöbbent, hogy bárgyúság merőlegesen lezuhanni. Erezlek is — s ez annyi, mintha életem ellenanyagát szívtam volna fel tagjaimba, hogy a békétlen végletek partjaik trónjáról lemondva medrükben otthont leljenek. MÄJUSI MOTÍVUMOK Várok egy vonatot Várok egy vonatot. A pálya a földre szállt Tejút. Vajon esik-e még, Csaba csodája? Almaim rácsa mögül nézem, szikráznak-e kerék-paták az utat rejtő fehérségben. Hogy látnám már! Félholtra váltan nyújtanám zsibbadt karjaim, tudva: lám, nem hiába vártam. Újra megszeretném a dalt. Mandulaízű emlékek közt meglelnék egy volt fiatalt... De a vonatom nem jön. Késik, vagy nem is jön meg sohasem. Várom a meg nem érkezésig... Torony lakó A habbetonos égretörés - sodrában feszül életem; toronylakó hollót példázok a nyolcadik emeleten. Kissé távol a véges földtől, s még nem érzem a végtelent! ablakomnál csapódik össze a földi zaj s az égi csend. Madártávlatból nézem: ott lent hogy tajtékzik a szürkeség! De szűkülök, ha szemem előtt feltárul a mélységes ég. Mégis inkább a csillagokkal koccintom össze homlokom, mintsem gyarló szabadeséssel fenekeljek a homokonl Nagy Zoltán tusrajza /
