Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-29 / 22. szám

/

Eskütétel után

K

öztudott, hogy hazánkban évente kétszer, áprilisban és szeptemberben vonulnak be azok a fiatalok, akik a hadköteles korhatárt elérve átestek a sorozáson és megfelelő előképzést kaptak. Akik áprilisban rukkoltak, az egyhónapos kiképzés után a napokban tették le az esküt, így most már ők is teljes jogú és kő telezettségű katonái a csehszlovák néphad seregnek.

Hogy milyen katonák válfrak belőlük, ma még nehéz lenne megmondani. Hivatásos katonatisztek vallják, hogy nagyon xsok függ attól, milyen alapokkal felvértezve indultak a fiatalok.

DuSan Barátit és Barak Tihamér is a közeli napokban váltak „igazi“ katonává. Mind a ketten áprilisban rukkoltak, és előtte részt vettek a Honvédelmi Szövetség szervezte kiképzésben, s mégis két egymástól nagyon távol álló végletet képviselnek az újoncok táborában.

Duáan asztalosnak tanult. A szakmunkás- vizsga letétele után munkába állt. Amikor besorozták őt, rendszeresen eljárt a HSZ kiképzőközpontjának foglalkozásaira. Alig hagyott ki néhány előadást, gyakorlatot, mégis nehéz szívvel ült fel április elején a vonatra.

— Szinte égetett a behívó, amikor megkaptam — mondta.

— Miért? Hiszen olyan lelkiismeretesen készültél a^ szolgálatra.

— Úgy alakult, hogy januárban megnősültem. Feleségem is nagyon fiatal, még csak most fejezi be tanulmányait a szakmunkásképzőben, de munkába már nem léphet, mert akkorra megszületik a kisfiúnk. Fiú lesz meglátja! — mondta, s úgy felcsillant a szeme, hogy a korábbi gondok jelei már el is tűntek arcáról.

— Aggaszt, hogy mi lesz velük nélkü led?

— Május végére várjuk a kicsi érkezését, s nagyon szeretnék akkor otthon lenni. Va lamikor az volt az elképzelésem, hogy én leszek az első, aki meglátja őt. Hiba csúszott a számításba, elfelejtettem, hogy akkor valószínűleg katonakenyéren fogok már élni — mondta most már inkább viccelőd ve, mint komolyan. — De azért jó lenne, ha a megszületése után rögtön eltávozást kapnék!

— Hogyan él majd a család, amíg te katona leszel?

— Anyagi gondjaik nem lesznek. Feleségem gyermekgondozási segélyt kap majd, és utánam is kap annyit, hogy beosztva elég lesz kettejüknek. De a szüléink is segíteni fogják. Nem az anyagi gondoktól féltem őket, hanem nekem fognak hiányozni mind a ketten.

— Aránylag közeire rukkoltál. Feltehe tőén gyakran láthatod majd őket.

— Ebben reménykedem én is. Elhatároztam, hogy egyelőre beletemetkezem a szol gálati teendőkbe. Igyekszem minden rám bízott feladatot a lehető legjobban elvé gezni, hogy semmi okuk ne legyen a feletteseimnek majd megvonni tőlem időnként a kimenőt, ha meglátogatnak, vagy az eltávozást, amikor ők nem jöhetnek.

Barak Tihamér még a munkahelyén

A sok-sok hasonlatosság ellenére Tihamér esete teljesen más, mint Dusáné. Ö is szakmunkásnak tanult, s amikor befejezte tanulmányait, karbantartóként dolgozott a falujához' közeli város egyik nagyobb gyárában.

Tihamér tudatosan készült a katonai szolgálatra. Amikor besorozták, kijelentette, hogy a hadseregben gépkocsivezető szeretne lenni. Tudta, mire vállalkozott. A gépjárművezetők általában keményebb előképzésen esnek át, mint a többiek.

— Miért vállaltad ezt a többletet?

— Fiatal vagyok, de nem tartozom azok közé, akiknek minden mindegy. Jó szakmát tanultam, amely egész életre bizfos kenyér. Ennek ellenére úgy gondoltam, nem árt, ha még egy szakma lesz a kezemben.

— Arra gondolsz, hogy esetleg a leszerelés után pályát váltasz?

— Nem egészen, bár megfordult már a fejemben. A gépjárművezetők általában többet keresnek, mint a karbantartók. Ha valami jó ajánlatot kapok, esetleg megpróbálom. A leszerelés után nagy szükségem lesz a pénzre. Persze a mostani szakmámat sem akarom a szegre akasztani. Biztos vagyok benne, hogy sikerül megoldást találnom.

— Viszont a gépjárművezetőknek valamivel nehezebb a szolgálatuk a. katonaságnál.

— Nehezebbnek nem mondanám, inkább

felelősségteljesebb, de én a felelősségtől sohasem féltem. A HSZ kiképzőközpontjából példás sorkötelesként kerültem ki. Igyekeztem mindent a lehető legjobban megtanulni. A többit majd meglátjuk. Ez,a két év sok tapasztalatot tartogat még számomra. Dönteni ráérek, most a szolgálat az első. KAMOCSAI IMRE

DuSan Baráth és felesége

M

indig irigykedve hallgatom a negyedikes, középiskolásokat, amikor az érettségi várható „borzalmairól beszélnek. — Kibicnek semmi sem drága — mondhatja most bárki, és igaza is lesz. Én mégis mosolygok, és mosolyog mindenki az izgalmaik láttán, mosolyunkban azonban már benne van néhány évtized tapasztalata Csupán a tapintat nem en gedi szemükbe mondani: lesznek ennél nehezebb pillanatok is az életben.

A most érettségizők hetvenöt-nyolcvah százaléka rövidesen meg is győződhet erről Jóformán még ki se fújják magukat, és nyakukon az egyetemi vagy a főiskolai felvételi vizsga *

4

Azok a diákok, akikkel néhány nappal ezelőtt beszélgettem a Komáromi (Komár- nol Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban, Bartaknvics Adrianna, Markó Janka, Szabó Csilla, Cséfi László és még jó néhányan, már tél évvel ezelőtt döntöttek: megdöngetik álmaik várának kapuját. Hogy be- eresztik-e őket, azt ma még senki sem tudja.

Markó Janka a bratislavai Komensky Egyetem Jogi Karára jelentkezett:

— Számomra az ember csodálatos rejtély — mondta Janka. — Szeretném megfejteni titkait, tetteinek indító okait, s úgy érzem, hogy ez igazán csak a jogi pályán sikerülhet. Nem akarok a jövő Petrocellije i lenni, de én is az akaratukon kívül bajba jutott embereken szeretnék segíteni.

Milyen pályát válasszon az, akinek az édesanyja pedagógus? Aki büszke a mamára, s már gyerekfejjel megtanulta tőle, hogy nincs szebb dolog a világon, mini

Az életre készülnek

Szabó Csilla a Nitrai Mezőgazdasági Fő iskolán szeretné folytatni tanulmányait

továbbadni a tudást? Gondolom, azt a pályát választaná, amelyet Bartakovics Adrianna: ő szlovák-magyar szakos tanár akar lenni.

Kétségtelen, hogy még ma is rendkívül nagy a család hatása a fiatalok pályaválasztására. De hatnak más tényezők is. Szabó Csilla bizonyára sokat hallott arról, hogy milyen nagy szüksége van a mező- gazdaságnak felsőfokon képzett szakemberekre. Feltehetően ezért jelentkezett a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolára.

Cséfi László meg alighanem sokat olvasott vagy hallott az atomenergia népgazdasági felhasználásának jövőjéről* amikor úgy döntött, hogy a prágai Cseh Műszaki Főiskola Atomfizikai Karán folytatja a tanulmányait. Mehetett volna egyetemre is, de ő helyesebbnek találta, ha mérnöki szinten ismerkedik meg az atomfizikával.

Sokat beszélgettünk arról is, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Egyikük sém örülne, de lélekben felkészültek erre az eshető ségre is. — Megpróbáljuk jövőre is — mondták szinte kórusban, amikor nekik szegeztem a kérdést —, de ez még messze van.

Viszont nincs messze az a nap, amikor György Szilviának munkába kell állnia. Ű úgy döntött, egyelőre elég volt. Érettségi után a Nehézgépipari Müvek komáromi vállalatában szeretne elhelyezkedni. Gimnáziumi érettségi bizonyítvánnyal a kezében is talál megfelelő munkát magának. Meg aztán — szerinte — nemcsak az az ember tud érvényesülni az életben, aki diplomát szerez, hanem az is, aki becsületesen ‘elvégzi a rábízott munkát.

KI.

i

Munkáinkra szükség van...?

41 főváros lakossága az elmúlt év vé- Mm gén örömmel vette birtokába a város szívében megnyílt új,' nagyon szépen berendezett LIPTOV nevű önkiszolgáló éttermet. Bár a meleg ételek választéka általában csak 1—2 levesre és 5—6 főételre terjed — juhtúrós galuskát, más nevén sztrapacskát mindig lehet kapni. Ha kedvem szottyant rá, ide tértem be, mert az ■éttermekből sajnos szinte teljes mértékben kiszorult már ez az étel. A sztrapacskát mindig anélkül kaptam, hogy a mennyisé-, get lemérték volna. Többször feltűnt, hogy vagy egy vagy másfél nagy kanállal tesznek a tányérra, de sosem szóltam, nem kértem, hogy mérjék utána. Most azonban a fiatal kiszolgálólány feltűnően kis adagot tett a tányérra. Az első pillantásra biztos volt, hogy ez nem az előirt mennyiség. Megkérdeztem hát:

— Annyi van a tányéron, amennyinek lennie kell?

Az elárusítónő szúrós tekintettel rám nézett, és magabiztosan válaszolt: — Annyi! — Es még magabiztosabban hozzátette: — Talán kevesellt?

— Igen — válaszoltam, s megkértem öt, tegye a mérlegre. Ú a mérleg helyett kolléganőjéhez lépett, tanakodtak, majd kisvártatva mindketten arról igyekeztek meggyőzni,' hogy a tányáron az előírás szerinti mennyiségű galuska van. Újra nyomatékosan megkértem őket, tegyék a mérlegre. Ezt csak további és hosszas unszolásra voltak hajlandóak megtenni. A mérleg 550 gram mot mutatott.

— No tessék, mondtuk, hogy annyi, amennyinek lennie kell! — bizonygatták.

" — Es mennyinek, hány grammnak kell lenni? — kérdeztem.

— Annyinak, amennyi — mondták gúnyosan nevetve.

Megkértem őket, tegyenek a mérleg másik felére egy üres tányért. Erre föl még egy nagy kanál galuskát akartak gyorsan a tányérra csempészni.

Ez már végképp meggyőzött: rájöttek hibájukra, de kendőzni szeretnék, készakarva be akarják csapni a vevőt. Elkezdődött a huzavona a tányérral: én húztam a tányért magamhoz, ők pedig maguk felé. Hívattam a főnököt. — Mi nem tudjuk, hol van — mondták. Akkor a helyettesét kértem. Azt sem tudták. Végre az idősebb pénztárosnő kibökte: — Az üzemvezető az irodájában van. .

Bekopogtam. Megkérdeztem a hölgyet, szerinte a tányéron annyi galuska van-e, amennyinek lennie kell.

— Nem — mondta ez szemmel láthatóan lényegesen kevesebb.

Erre a hölgy kiküldött egy fehér köpenyes fiatalasszonyt, mondva: szóljon már a lányoknak, tegyenek a tányérra elég galuskát, s ne ’ viselkedjenek így a vendéggel szemben.

Kimentünk, utánanéztünk. Kiderült, a tányéron 330 gramm helyett csak 250 gramm volt. Tehát nyolcvan grammal kevesebb. Ez 6,30-as árnál egy ötvenet jelent. Nem is akarom végiggondolni, hogy ha ötszáz adagot adnak el naponta, akkor ez mennyi plusz bevétel. Csak sztrapacskából. Talán így már érthető, miért védte egyik elárusítónő a másikat, miért nem akarták elárulni, hol a főnök, és a „főnökség“ miért csak ilyen Szuper illedelmesen-kedvesen „tolta le" a két lányt, mondva halkan: „Lányok, azért mégse kellene így viselkedni a vevővel szemben.“

Közben kiderült az is, hogy az a lány, aki engem kiszolgált, csak második napja van a helyén.

— Nézze el neki! — kérleltek.

A tévedést még csak elnézné az ember, hiszen aki dolgozik, hibát is ejthet. Téved* ni emberi dolog. Azt azonban már nem tudom elnézni, hogy miután rájött a téve désre, nem vallotta be, sőt, készakarva akart becsapni. Mint. ahogy azt sem nézhetem el: ha mindössze második napja dolgo- zki ebben a munkakörben, és még nincs gyakorlata az adagolásban, amíg bele nem jön, fhiért nem mér le minden egyes adagot? Es azt sem nézhetem el, hogy — a tapasztaltak szerint — a főnökei sem oktatták ki, nem ellenőrizték őt, nem követelték meg tőig a következetes munkát. Az éremnek másik oldala is vari: elárusítónök- ből, konyhalányokból, edényleszedőkből tudvalevőleg krónikusan kevés van. Az egyes venüéglátóipari egységeknek azt kell felvenniük, aki épp jelentkezik. Am ígu sem tűrhető, hogy a készakarva történt nűi- lasztások, hibák felett szemet hunyjanak az illetékesek. Hiszen ilyen ylapon megérhetjük azt is, hogy kizárólag’ olyanok szolgálnak majd ki, akik kényük-kedvük szerint vehetnek ki jogtalanul kisebb-nagyobb összegeket a zsebünkből. Hiszen abban a biztos tudatban élnek, hogy munkájuk hiánycikk, rájuk szükség van, el sem bocsáthatják őket. Tény, ami tény, munkájukra valóban szükség van. De mint mindig és mindenütt: csak a becsületesen, tisztességesen végzett munkára.

ZOLCZER JÄNOS