Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-08 / 19. szám

aj ic'jüsxr, 5

Találkozásom a hőssel öt

A Szovjetunió olyan részén jártam, amelyet a turisták még nem nagyon fedeztek fel: a Kabardin-Balkar ASZSZK-ban. Utam célja azonban nem az volt, hogy a Kaukázus hegység természeti szépségeiben gyönyörködjem, hanem egy találkozás Alekszej Matvejevícs Buszarginnal, aki harminckilenc évvel ezelőtt részt vett a komárnói, az érsekújvóri (Nővé Zámky) és hazánk más járásainak felszabadításában. Gn Hurbanovóban (Ogyalla) születtem; s azokban a napokban, amikor Buszargin községünk határában harcolt, éppen az első szótagokkal próbálkoztam. Nem tudtunk egymásról, de útban a kaukázusi köztársaság felé tudatosítottam, hogy találkozásunk nem lehet csupán két idegen ember találkozása.

A

z út Bratislavából Buszarginék- hoz, Nalcsikba, a Kabardin- Balkar ASZSZK fővárosába nagyon hosszú. Amikor repülőgépünk leszáll a parányi repülőtéren, első dolgunk, hogy a nap felé fordítjuk arcunkat, mert itt a Kaukázusban vakítóan süt a nap, és ledobjuk vastag télikabátunkat.

— Itt talán nem is volt tél? — kérdezzük Igortól, a Komszomol Központi Bizottsága titkárától, aki a repülőtéren vár bennünket.

— Volt, hogyne lett volna — mosolyog sejtelmesen —, mutatóba nektek is hagytunk egy keveset, de erről majd később.

A Kabardin-Balkar Köztársaság területe mindössze 12 500 négyzetkilométer, lakosainak száma 643 000, ezekből 210 ezren Nalcsikban élnek. A fővárost szinte valamennyi útikönyv napfényes, parkokban, fasorokban gazdag üdülővárosként említi, és ez a megállapítás így igaz. Igor azt ajánlja, menjünk fel a város feletti Sátor-hegyre, onnan belátjuk egész Nalcsikot.

Nalcsik nagy kiterjedésű település. 'A második világháborúban a németek csaknem teljesen lebombázták. Újjáépült; vakítóan fehér földszintes, vagy legfeljebb három-négy emeletes lakóházak, szállodák, üdülők épültek itt gyors ütemben.

A Sátor-hegyről valóban szép kilátás nyílik, s megtekinthetjük a hős Szogruka szobrát, aki a monda szerint a kabardin népnek évezredekkel ezelőtt meghozta a tüzet és meleget.

Fényképezek szaporán, szeretnék megörökíteni mindent. Odajön hozzám a drótkötélpálya kezelője, jelenleg nincs sok utasa, beszélgetni szeretne. Kérdi, tetszik-e a város. Egyelőre igen. bólogatok, mire ő a fiáról kezd beszélni. A szomszédos Grúziában él a családjával, és minden nyarát itt tölti Nalcsikban az unokákkal együtt.

— Ilyenkor tavasszal csak azt kívánom, bírja ki az egészségem legalább a vakációig. Eddig még mindig kibírta — mondja boldogan, és még megkérdi, honnan is jöttem. — Csehszlovákia? Hát az bizony nagyon messze lehet.

Nagyon messze, de az az igazság, hogy néhány hónappal ezelőtt még én is tanácstalanul ültem a Szovjetunió térképe előtt Nalcsik városét keresve..'.

Százharminc kilométernyire a várostól van Európa legmagasabb hegycsúcsa, az 5633 méter magas Elbrus?, vagy ahogy a helyiek nevezik, Osha- maho. A Csegem-völgyön át hatalmas vízesések között kanyargó úton eljutunk a Bakszán-völgybe, az Elbrus? lábához.

— Ott fenn a csúcson azt a kis telet a ti tiszteletetekre hagytuk ...

A völgyben körülöttünk mandarinfák virágoznak.

Újságírók játéka, hogy találgatják, milyen is lesz igazában az ismeret- ián riportalany. Ezt kérdezgetjük

egymástól mi is a Lenin üt egyik lakóháza felé haladva. Alekszej Mat- vejevics Buszarginról, a Szovjetunió Hőséről csupán annyit tudunk, hogy 65 éves. Háromtagú újságírócsoportunk kissé megilletődik, amikor megérkezünk a 8-as számú házhoz. Azt is tudjuk, hogy Buszarginék az első emeleten laknak. Felnézünk az ablakokra, de közben már nyílik a bejárati ajtó, idős, ősz hajú férfi jön felénk, és egyszerűen csak annyit mond:

— Kerüljenek beljebb! — s két hatalmas kéz szorítja meg az enyémet.

Sokszor elképzeltem ezt a találkozást, de sohasem ilyen egyszerűnek. Átkozom szentimentális természetemet, alig tudom visszatartani köny- nyeimet, arra gondolok, hogy mi mindent köszönhetek ennek az ősz hajú embernek.

Az emeleti lakásban szívélyességével férjén is túltesz a feleség, Ljubov Buszargina. Míg mindent megtapogatunk, megnézünk a nagy szobában, Buszarginék meghatódva állnak az ajtóban. Először én kiáltok fel meglepetésemben, amikor a falon felfedezek egy bekeretezett levelet, amelyen az áll, hogy A. M. Buszargint Komárno város díszpolgárává fogadja. Közben kollégáimnak legalább ilyen meglepetésben van részük: előkerül a fényképalbum az őrsújfalui (Nová Stráü) pionírszervszet életéről; benne számtalan meleg hangú levél a legfrissebb dátummal, de tíz évvel ezelőttiekkel is, fényképes publikációk Bratislaváról, Prágáról, a Magas-Tátráról, Komárnóról... A házaspár hallgatja csevegésünket, majd hellyel kínálnak . bennünket. Leülünk, és én már akkor tudom, hogy innen, ebből a lakásból nagyon késón távozunk.

így is lett.

Először Komárnóról beszélgetünk, a városról, ahogyan a vendéglátónknak 39 évvel ezelőtti emlékeiben él.

— Nincsenek szép emlékeim 1945 Komárnőjáról, legjobb barátom, egy csuvasz származású fiú, a város feli szabadító harcaiban a karjaim közt haLt meg. Együtt tettük meg az utat Moszkvától Komárnóig, olyanok voltunk, mint a testvérek.

Alekszej Matvejevícs 1972-ben Komárno vendége volt. Hiába próbált tájékozódni a városban az évekkel azelőtti beidegződött katonai térkép alapján, nem tudott eligazodni. Tudta, hogy a város újjáépült, sokat fejlődött, de a fejlődés aránya mégis meglepte. Sok barátra lelt a komárnói járás fiataljai között, levelez pionírcsapatokkal, Hurbanovóból, Örsúj- faluból, Bratislavából. Sok a barátja a város jelenlegi vezetői között. Különös szeretettel emlékezik Varga és ölveczky elvtársakra, Hutvágner Sanyira és feleségére, de a többiekre is. akik végtelen tisztelettel vették körül a város veterán felszabadítóját.

Ljuba asszony közben nagy tál szőlőt, csokoládét és más édességet tesz az asztalra. A fülembe súgja, a nyaA város, ahol Buszargin él, az Elbrus? alatt terül el.

lánkság a helyi cukorgyár terméke, márpedig ez a gyár a Szovjetunió legnagyobb édességgyárai közé tartozik... Nem nagyon figyelek rá, ami illetlenség részemről, de arra gondolok, hogy tíz öra múlva visszarepülök Moszkvába, és még csak h^lás sem lehettem Buszarginnak. Idővel megbátorodunk. oldódik bennünk a feszültség, kérdezgetünk nemcsak a 39 évvel ezelőtti eseményekről, hanem elsősorban arra vagyunk kiváncsiak, érzi-e értelmét Alekszej Matvejevícs azoknak a kemény harcoknak, a megannyi lemondásnak, megpróbáltatásnak, amelyeken olyan fiatalon átesett.

— Ha úgy adódna, akár az életem árán is, de azokért a célokért ismét hajlandó lennék mindenre. Nem sajnálom a tönkrement egészségemet, a fiatalságomat, hiszen milliók számába mi jelentettük a szabadságot, a felszabadulást, amelynek ára sem pénzben, sem emberéletben nem fejezhető ki. Sok bajtársam ott maradt a harctereken, a szemem láttára haltak meg, de mi túléltük a megpróbáltatásokat, és miattuk is itt vángyunk.

Huszonhat éves volt, amikor 1945- ben Komáméban egy rozoga csónakon átkeltek a Dunán, nem tudván, hogy a túlsó parton honnan, milyen irányból zúdul rájuk a fasiszták géppisztolyaiból a golyózápor. Most 65 éves, negyedik éve nyugdíjas. Átesett öt nagyon nehéz műtéten, felesége gyengéd figyelmeztetéseit: „Alekszej, mértékkel igyad a teát!“, mintha nem is hallaná.

— Alekszej Matvejevícs, Ljubov asszonnyal még a frontra indulása előtt ismerkedett meg? — kérdezzük.

— Sajnos, nem. Nagyon irigyeltem azokat a bajtársaimat, akik esténként a kedvesük fényképét nézegették.

— De bizonyára emlékszik, hogyan Ismerkedtek meg.

— Már hogyne emlékeznénk — mondják szinte egyszerre, és abből, ahogy összenevetnek, még a vak is látja, mennyire boldogok.

— Feleségem ordzsontkidzei, ott ismerkedtem meg vele. A háború után nem volt körülményes az ismerkedés. kevés volt az egészséges férfi, sok a csinos lány, és valamennyi mielőbb férjhez akart menni. Az én Ljubám úgyszintén. Én ugyan szerettem volna, ha előbb rendbejön az egészségem, de hát nagyon szerelmesek voltunk, s így bizony hamar vége lett az én legényéletemnek ...

Ljuba Buszargina már akkor pirul., ni kezdett, amikor férje azt mesélte. hogyan táncoltak egyetlen front- járta harmonika zenéjére, az utolsó mondatoknál azonban nem tudja megállni, gyengéden figyelmezteti férjét:

— Hagyjad már, Matvej, nem érdekli ez ezeket a fiatalokat...

— Már hogyne érdekelne — tiltakozunk. — Sőt az is érdekel bennünket, hogy milyen ruhában esküdtek hűséget egymásnak.

— Hát milyenben?! Kölcsönkértben. Ordzsonikidzében volt vagy 2—3 elegáns ruha, a házasságok olyan sorrendben köttettek, ahogyan felszabadultak a ruhák.

Az asztalra számos jellegzetes kabardin eledel után néhány üveg Narzan jelzésű ásványvíz kerül.

— Na-r szánó, ez azt jelenti, óriások itala — magyarázza vendéglátónk. — Kóstolják meg. Az íze eleinte szokatlan, de nagy a gyógyhatása. Olyan nagy, hogy évekkel ezelőtt e végett a víz végett költöztünk Nal- csükba.

Alekszej Matyejevics 1946. szeptember 23-án nősült, ugyanebben az évben december 31-én 28 évesen Moszkvában átvette a Szovjetunió Hősa címet.

— Könnyebb volt bejárai a frontot, mint eljutni és eligazodni a háború utáni Moszkvában. Az utolsó pillanatban érkeztem, akkor léptem a díszterembe, amikor az én nevemet olvasták. A kitüntetésben a régi baj- társakkal való találkozás volt a legszebb. Sajnos, jelenleg már csak kevesen élnek közülük.

Buszargin a háború befejezése után sokéig a katonaság kötelékeiben maradt, később a helybeli Cvetmetpribor műszergyárban dolgozott. Két lányuk van, az egyik orvos, a másik tervező.

Beesteledik, mire végiglapozzuk a családi albumokat; csengetnek, vendég érkezik, a hatéves kis unoka, Tamara. Nem jön zavarba az idegenek láttán, a nagyapa biztatására gyakorlott mozdulattal bekapcsolja a színes tévét. A gyerekek műsora megy. Szedelözködünk.

Már csaknem fél órája kinn állunk a lakóház előtt, próbálunk elbúcsúzni. Sok minden eszembe jut: köszönet, hála. össze is szedem minden orosz nyelvtudásomat, de amikor Buszargin átölel, bennem reked az előre elkészített szép kerek orosz mondat, mert abban a pillanatban a legszebb szavak is közhelyként hatnának.

Kép és szöveg: ZSÁCSEK ERZSÉBET

A Buszargin házaspár: „Nagyon szerelmesek voltunk egymásba.,.“

Alekszej Matvejevícs Buszargin unokájával, TamarávaL

Ifjú

űrhajósok

klubjaiban

Az űrhajó indulásáig egy perc van hátra. Az összes berendezés hibátlanul működik. Bekapcsolták a földi Iokátoros megfigyelő berendezést. Az elektronikus kronométer a start előtti utolsó másodperceket számlálja: három ... kettő... egy ... Start!

Mindez három négyzet- méter területű rakétakilövő állomáson zajlik. A mini ra- kétakílövő állomást — melyet a Moszkva melletti Puskino város kozmikus modellező klubjában készítettek az iskolások — a Szovjetunió népgazdaságának eredményeit bemutató moszkvai kiállításon (VDNH) láthatják az érdeklődők. Itt, a „Fiatal természetbarátok és technikusok pavilonjában“ gyerekek által készített több mint száz tárgy látható: a legegyszerűbb mechanikus nyulacskáktól és mackóktól kezdve egészen a bonyolult elektronikus fényorgonákig és űrhajók működő modell- jelig.

A szovjet gyerekek az országban található több tízezer klubban és szakkörben foglalkozhatnak technikai és művészi alkotómunkával. A szakkörök az iskolákban, az úttöreházak- ban és a gyárak kulturális Intézményeiben működnek- A szovjet iskolások egyötöde vesz részt az Ipar- és képzőművészeti szakkörök, valamint a fiatal természet- barátok és technikusok klubjainak foglalkozásain.

A Baskfr Autonóm Köztár. saság fővárosában, Ufábana motorkerékpár-gyártó vállalat például 33 szakközt tart fenn a gyerekek számára, amelyek közül minden iskolás saját érdeklődési köre, ízlése szerint választhat. Van, aki az autó-, repülőgép- és hajómodellező vagy a rádióépítő szakkörbe jár, van, aki a kerámia, mozaik, intarzia, fafaragó és -festő, játékkészitő vagy a háztartási ismeretekre oktató szakkört látogatja.

„Örömmel tölt el, hogy a gyerekek nemcsak fantáziáinak, hanem eredeti, gyakorlati ötleteik ts vannak, amelyek a népgazdaságban is hasznosíthatók“ — írta a VDNH vendégkönyvébe Favei Popovics és German Tyl- tov űrhajós az iskolások alkotásait bemutató pavilon meglátogatása után.

Az utóbbi években az iskolások 13 olyan modellt készítettek, amelyre találmányi szabadalmat adtak ki. Az egyik ilyen modell megalkotója Igor Gladcsen- ko jakutszkl Iskolás. Sítalpakon közlekedő téli motorkerékpárt talált fel, amelynek teherbírása több mint 10 kilogramm. A jármű maximális sebessége óránként 20 kilométer, segítségével a távoli Észak űt- talan útjain Is lehet közlekedni.

A szakkörökben és a klubokban bármelyik gyerek foglalkozhat alkotómunkával, annál Is inkább, mert az Iskolások részére látogatásuk Ingyenes. A gyerekek a szakkörökben fejleszthetik képességeiket, segítséget kapnak hivatásuk kiválasztásához. (APN)