Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-01 / 18. szám

I Ify IFJÜSfoJ I Akik tudnak számítógépül Jozef Jakubec mérnök Vladimír Sarafin mérnök É letünk minden szakaszán egy- re inkább teret hódítanak a mikroszámítógépek. Bevallom, eddig nem gondoltam arra, hogy ma­gamnak is érteni kellené a nyelvü­kön. Tiszteltem a számítógépeket, de nem vonzott a világuk. A középisko­lások országos szakmai vetélkedőjén *- amelynek társrendezője a SZISZ SZKB is — , Piesfanyban jöttem rá, hogy már senki sem közeledhet ide­genként, elutasítólag a számítógépek világához. Jó lesz megtenni az első lépéseket, mert egyszer csak, mint a- hogy azt az egyik szakember, Vladi­mír Sarafin a Liptovsky Hrádok-i Is­kolai Számítóközpont dolgozója mond. ta, analfabéta leszek. — Tudja, ha igaz az, hogy a múlt század végén az volt az analfabéta, aki nem tudott írni és olvasni, akkor az ezredfordulón az lesz az analfa­béta, aki nem fogja tudni használni a számítógépet. Természetesen ez a kijelentés ma még túlzásnak tűnik. De hadd mondjak egy dolgot. Ez a berendezés, amelyet itt a középisko­lások használnak, pár évvel ezelőtt körülbelül húszmillió koronába ke­rült. Ma ugyanezt a berendezést már egymillió-kétszázezerből is meg lehet vásárolni. Az évtized vagy az évszá­zad végére a számítógép mindenkép­pen olyan használati eszközzé válhat és válik is minden bizonnyal, mint ma a rádió vagy a tévé. Nemcsak el­érhető lesz mindenki számára, ha­nem használhatjuk, és használni is fog kelleni, hiszen néhány centimé­teres kis adattárolókban elfér majd sok információ a környezetünkről, a könyvtárunkról... Műszaki szempont, ból is csak akkor fogunk tudni elő­relépni, ha a számítógép életelemünk­ké válik. A szakmai vetélkedőn nagyszerű volt a hangulat. A számítógépek kö­rüli tisztaság, mindenkit csendre, tisz­teletre intett. Mindenki érezte, hogy itt nemcsak a mának, a holnapnak is dolgozik. Jozef Janiik mérnök a pieäfanyi számítóközpont igazgatója elmondta, hogy ez az első ilyen jellegű orszá­gos verseny és az ő kezdeményezé­sük eredménye. A versenyt a három használatos számítógépes nyelvezet­ben, a BASIC, a FORTRAN és a CO­BOL nyelvben rendezik és a verseny­zők abban a csoportban dolgoznak, amelyben odahaza is. A versenyzők­nek maguknak kellett odahaza kidol­gozniuk egy programot. Ezt értékeli a versenybizottság. A másik feladat egy gyakorlati program kidolgozása, levezetése, számítógépbe „dobása“ volt. Erre a verseny másik napján ke­rült sor. A harmadik napon egy öt­ven kérdésből álló tesztre kellett vá­laszolniuk. Az utóbbi két feladattal az volt a rendezők szándéka, hogy megbizonyosodjanak arról, mennyire ismerik a versenyzők a szakterületet és mennyire önállóan dolgozták ki a megadott témát. E munkájuk terjede­lem szempontjából olykor egyetemi szakdolgozatnak is megfelelt volna. A verseny egyébként hasonlított az érettségi vizsgára, csak éppen nem a vizsga szigorán, hanem a tartalmon volt a hangsúly, s maguk a verseny­zők sem drukkoltak annyira, mint ál­talában az érettségi vizsgákon. Bányi Daniella Kolonyből (Kolyfta- ny) van, és Léván (Levice) jár szá­mítástechnikai szakosító iskolába. Nit- rán érettségizett, s bár megpróbálko­zott a főiskolával, két szemeszter után otthagyta. Persze, nem véletle­nül kötött ki Léván a számítótechni­kai szakosító szakközépiskolában. Már Lydia Lengyelová a gimnáziumban és később a főisko­lán is nemcsak tanulta, hanem dol­gozott is a számítógépeken és saját bevallása szerint annyira elbűvölte őt ez a munka, hogy nem tudott tőle szabadulni. A versenyben a COBOL- -nyelvet választotta, de a másik ket­tőben is állta volna a sarat, mert is­meri és használta már mind a két nyelvezetet. A versenyben egy bérlís. tát dolgozott ki, s bevallása szerint elég jól sikerült a feladata. Lydia Lengyelová Liptovsky Hrádok- ból jött. Gimnazista. Szótlanabb, mint társnője, a számok nyelvén annál in­kább ért, s ha minden jól megy, ak­kor ősztől főiskolán folytatja ugyan­ezt. A gépipari szakmát választotta. Olga Hawerlandová és Pavol Babica az érsekújvári (Nővé Zámky) gimná­zium tanulói, ahol az egyik választ­ható tantárgy a kibernetika. Olgán a verseny három napján min­dig volt valami fehér; egyszer fehér volt a pulóvere, máskor a kardigán­ja, cipője, sőt, az utcán hófehér ano- rákot viselt. Kíváncsi voltam hát, hogy "miért is ez a sok fehér. — Szeretem a makulátlan, tiszta dolgokat — válaszolta. — De ezzel sok a munka... — Nem baj, szívesen kimosom akár Pavol Babica mindennap, csak vakítson a tiszta­ságtól ... — És a számítástechnikát, a számí­tástechnika tudományát miért kedve­li? — kérdem. — Ezen még nem gondolkoztam, de talán épp azért amiért a fehéret. Itt is mindennek tisztának és világosnak, áttekinthetönek kell lennie. És az is, csak érteni kell a gép nyelvén. Olga és Pavol is gépészmérnöki főiskolá­ra jelentkezett. — Engem az orvosi műszerek érde­kelnek a leginkább — mondja Pavol —, ennek pedig régi hagyományai vannak a brnói főiskolán, ahol kü­lönben szívesen fogadják a szlovákiai tanulókat. A verseny zárónapján, szombaton Jozef Jakubec mérnökkel, a pedagó­giai kutatóintézet dolgozójával be­szélgettem. — Itt Pieáfanyban arra törekedtek, hogy ne a pénzzel mérhető eredmé­nyek kerüljenek előtérbe, hanem a diákok, a fiatalok. És ez helyes, mert meggyőződésünk, ha nia őket és a számítógépeket helyezzük előtérbe és nem a várható keresetet, akkor, ké­sőbb ez bőségesen megtérül. Nemcsak lelkes és rátermett szakembereket kap a szakma, hanem a tehetségüket is sikerül kiaknáznunk, ők pedig ké. Bányi Daniella sőbb képesek lesznek megoldani d még előre ismeretlen feladatokat is. Ezt az utóbbi gondolatot egyébként az intézet igazgatója, Jozef Janóik mérnök is alátámasztotta. Űk ugyan­is nem csupán a középiskolásokkal dolgoznak, hanem már az alapisko­lásokkal is, és mint mondta, a gye­rekeket még nyolc óra után Is ne­héz elszakítani a számítógépektől. Jozef Jakubec mérnök arra is rámu­tatott, hogy általában a jó matemati­kusok és fizikusok a legtöbb esetben a számítástechnikában is jeleskednek, vagyis az ijyen diákoknál általában összhangban van az elméleti és gya­korlati tudás, a két, illetve három tantárgy. De ennek nem kell mindig így lennie. Megtörténik, hogy olykor egy gyengébbnek vélt matematikus egészen kivételes tehetséget mutat a számítástechnika tudományának a fel- használásában, a programozásban. — Előfordul, hogy a diák nem ta­lálja meg a közös hullámhosszat a matematika tanárával, de aztán kap egy jó, lelkes számítástechnika ta­nárt, és az úgy magával tudja ragad­ni, hogy sokszor még a gyűlölt ma­tematika is kedvelt, érdekes tantárgy lesz... — Elégedettek vagyunk a munká­jukkal — kezdte a dolgozatokat a kezében tartva az értékelést Jozef Ja­kubec mérnök — még szókéival is, akik tulajdonképpen nem tudták ma­radéktalanul megoldani a feladatokat Látjuk, érezzük, hogy igenis értik, is­merik a számítástechnika nyelvezetét, tudnak gondolkodni ezen az új nyel­ven, és meg tudják oldani a felada­tokat. Egyébként hadd mondjam el^ hogy csak egyetlen versenyző dolgo­zatát nem tudjuk elfogadni, de még az sem aggaszt bennünket. Rátermett, sége őt is átsegítette azokon a te­rületeken, ahol nem voltak meg a kellő ismeretei. Persze hadd jegyez­zük meg, hogy meg kell tanulni a gép nyelvezetét, gondolkodási logiká­ját, mert különben nemcsak hogy a gép nem fog válaszolni a feltett kér­désekre, hanem a szakemberek sem fogják érteni az elképzeléseit, márpe­dig ha nem értik, akkor nem is tud­nak vele beszélni... NÉMETH ISTVÁN A szerző felvételei FOGYÓKÚRA A nyolcágyas kórházi szobában fülledt, izzadságszagú az éjsza­kai levegő. Kimegyek a hős, tá­gas folyosóra, jobb híján méregetem a hosszát. Nem vonz a párnázott pad. Beteget hoznak — hordágyon. Az új páciens mozdulatlan. Arra gondolok, hogy csak egy üres ágy van az osz­tályon, a mellettem levő. Előző nap reggel vittek el róla egy idős embert, lepedővel letakarva. Mióta itt vagyok, a másodikat. Ez lenne az osztályon a haldoklók ágya? Megborzongok. De jön a főorvos, be kell menni. Nézi a mozdulatlan beteget és mo­solyog. Megrázza, szeretné az olda­lára fordítani. Nem megy. A nővér igyekszik segíteni. A nagy test meg­mozdul, és mindjárt hang is feltör a torkából, olyan harsogón, hogy még a mélyenalvók is felébrednek. A dok­tor csak annyit mond: — Feró, Feró... Tehát ismerős. Nekem is szól: — Mért nem fekszik le? Megvonom a vállam. Kis idő múlva jön a nővér, pirulát hoz, előbb azonban vízért megy, csak azután nyújtja át az orvosságot és a poharat. — De most már feküdjön le. Ez a doktor úr utasítása. Mit tehetek. A kórházban az utasí­tás olyan, mint katonaságnál a pa­rancs. Teljesíteni kell. Hallgatom szomszédom horkolását, nézem a pla­font. Nem bírom sokáig, ismét kime­gyek a folyosóra. Ide hallik a horko­lás. Szomszédom tehát nem halálos beteg. Fél hatkor felébred. Bambán rám bámul s megkérdi: — Hol vagyok: Nem vár választ, ismerős hely. Megdörzsöli a szemét, rámordul a nő­vérre: — Adj valamit enni, mert kilyukad a gyomrom! — Fél nyolckor lesz a reggeli. De ha már fent van, méredzkedjék meg. Ez a főorvos úr utasítása. Jöjjön, most azonnal. Nekem be kell írni az adatait, a súlyát, a magasságát. A többit majd az orvosok. No, jöjjön! A kórlapra a következő adatok ke. rülnek: 144 kiló, 171 cm magas, 23 éves, nős. Diagnózis: szívinfarktus. Komoly eset. A főorvos azonban más véleményen van, ő ugyanis már tud­ja, hogy a beteget nem az otthonból, hanem a vendéglőből hozták a kór­házba. Ott esett össze. A korareggel! orvosi szemle a szom­szédomat kellemetlen helyzetben ta­lálja. Falatozik, pedig még jó félóra van hátra a reggeliig. Alig 10 perce itt volt a sógora, nemcsak a pizsamá­ját, papucsát meg a többi szükséges kelléket hozta el, hanem egy másik táskát is csupa „diétás" étellel meg­tömve. A főorvos hozzálép. •— Feküdjön le —■ szól, s a páoíens gyomrát nyomkodja, megméri a vér­nyomását, egészen rövid a „diagnó­zis". — Ha élni akar, véget kell vetnie az eszem-iszomnak. Szigorú diéta. Ott­honi csomag nem lesz. Megértett? Az orvosságot szedje pontosan. Nincs válasz, csak a sunyi mosoly sejteti: Beszélj csak, beszélj. Tömve a szekrény. Ebédre levest nem kap, annál na­gyobb adag zöldségfőzeléket. Az nem úszik a zsiradékban. Beleturkál, fél­retolja. Előttem jó adag rízsfelfújt. Szeretem, de túl nagy az adag. Emel­kedni kezd a gyomrom. A tányért az asztal közepére tolom magamtól. Kór­házi nyelven ez azt jelenti, egye meg, akinek ízlik. Szomszédom rám néz. Bólintok. A rizsfelfújt nem vész kár­ba. Hozzák az orvosságot. Mindenki igyekszik beszedni, hogy bebújhasson az ágyba, ö már ott van. A nővér ne­ki is nyújtja a pirulákat. — Tedd a szekrényemre. Most pi­henni akarok, érted? — De... kérem ... — Semmi de, eredj vagy szólok a főnöknek. Egyébként mindenkit tegez. Az or* vos csak egy jó óra múlva érkezik. Felébreszti a „beteget“. —• Jól van no, megyek már. A hat pirulából hármat a mosdó­kagyló nyel el. Az orvos sejti, de nem szól semmit. Egyelőre szent a béke. Beszédes ember a szomszédom. Alig lép ki az orvos, elkezdi: Hát ezek azt hiszik, hogy én or­vosságot akarok itt zabáim? Meg zöldséget? Utóvégre egy kertész nem azért termeszti vagyis termeszteti, mert én nem hajlonghatok az ültetés­nél, gyömlálásnál, szedésnél, rakodás­nál, Az enyém a vállalkozással járó ügyek intézése. Szóval nem eszem el a zöldséget a jól fizető városiak elől. Oda kell a vitamin, mert a városban már a 60 kilós hölgyek is kétségbe­esve fogyókúráznak. Ogy kell nekik! Legalább hízik az én pénztárcám. No mit szóltok hozzá? Senki sem szól semmit. Ehhez a szónoklathoz a békés öregek csak enyhe horkolással válaszolnak. Le­gyint egyet, előkotorja a kártyát, át­megy a szomszéd szobába. Megszer­vez. a partit. Mozgékony fiatalember. Uzsonna, ö nem kap semmit. A töb­biek esznek, a parti megszakad, ő meg pár percre visszajön, benéz a szekrényébe. Vacsora után a pirulái eltűnnek, de nyolc óra tájban injek* ciót kap. Reggel fél hatkor a mást* kát, majd vért vesznek tőle, nem ke, veset. Így megy minden nap. A látó* gatók meg naponta kétszer is benézi nek s nem üres kézzel. Jól halad a fogyókúra: egy hét alatt mindössza 1,5 kiló. A vállalás — napi három ki* ló. Most már szigorúbb az orvoscso­port, hosszan beszélnek vele, egyikük a szekrényébe is belenéz. Kiemel egy üveget. Tea. A színe valóban olyan, de az illata más. A sonkát, kolbászt meg se nézik. Félrevonulnak, komoly tanácskozás, kint a folyosón. A do* cens jön vissza. Csak röviden szól: — Eddig elnézők voltunk, de ha pár napon belül nem történik lénye­ges változás, hazaküldjük. Csakis ígyj jöhetnek rendbe. Itt kell a hely a be* tegeknek, ehhez tartsa magáti Szomszédom bólogat. Az orvosok tá­vozása után egy kis ideig tétovázik, majd benyúl a szekrénybe. Valamics* két eszik. Fogyókúrázik, mert az em­ber számára legfontosabb az egész* ség. Eljön a péntek. Most négy orvos és a nővér jön vizitre. Szomszédomnál kezdik. A szokott vizsgálat követke­zik: T — Hány kiló? — Olyan 15 kilót fogytam. A főorvos ránéz a nővérre. Az tud* ja a kötelességét. Kikíséri a beteget a mérleghez. — 141 kiló — jelenti. A főorvos: — Tizenegykor átveheti az elbocsátólapot. Kezelje magát ott* hon*«i HARASZTI GYULA ;

Next

/
Thumbnails
Contents