Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-04-24 / 17. szám

K LEV Ét: 'Apa! _ _ ' A jövő héten, harmadikén leszek tizennyolc éves. Igaz, még csak elsőéves főiskolás, de már felnőtt, aki felelős és felelősségre vonha­tó mindenért, amit ezentúl tesz majd az életben. Retenetes, hogy ennyi 'év után nekem kell utánad kiáltanom ■— ezt is csak már most, felnőttként tehetem —, de te az elmúlt évek során nem jelentkeztél. Kivéve a bíróság által megítélt gyermektar­tási pénzt, az napra pontosan ér­kezett minden hónap harmadikén. De soha egy sor, egy üdvözlet, egy kérdés, ami rám vonatkozna; mindig csak a pénz, amit nem is te, de a takarékpénztár küldött levéve a folyószámládról a kívánt összeget éppúgy, mint minden más fizetnivalódat. Anya se beszélt Ró­lad soha, s ha mégis, akkor se. mondta ki a nevedet, csak ször­nyetegnek nevezett, és én hittem neki egészen tegnapig. Nem tudom, szerencsésnek vagy szerencsétlennek tartsam-e azt a pillanatot, amikor tegnap meg­láttam fényképedet egy folyóirat­ban és elolvastam a riportot ró­lad. Apa, ez szörnyű! 'Állok a tükör előtt, nézegetem benne magamat, azután a fény­képedet. Minden egyforma az ar­cunkon, csak azt a két mély ba­rázdát a homlokodról nem tudom áthelyezni az enyémre, hogy tel­jes legyen a hasonlóság. És nem tudom elhinni azt se, amit írnak rólad, de anya „szörnyetegét“ sem hiszem. Valahol valami nem igaz. Én mióta nagyobb vagyok, só­ba semmit se kérek a születésna­pomra. De most kérek, könyörgök, követelek. Tudni akarom, mi tör­tént kettőtök között tizenhét év­vel ezelőtt. Ez legyen az ajándék tizennyolcadik születésnapomra. Anya hallgat, csak Te segíthetsz rajtam. Üdvözlettel: Judit. rA TÁVIRAT: „HARMADIKON ÉRKEZEM HO­TEL KARPATIABAN KERES APA“‘ Még kétszáz kilométer, és ott­hon leszek — gondolom boldog Izgalommal, de rögvest kesernyés mosolyra ránriul az ajkam, mint mindig, ha valami nem stimmel az agytekervényeimben. Otthon — onnan jövök és oda megyek, bár­mily irányban röpít is ez a vaspa­ripa csattogó kerekein. Ahol fel­szálltam rá, ott van a lakásom, munkám, kenyerem, és ahol le­szállók, ott a többi nélkülözhetet­len, pedig e kettő egy helyen kel­lene hogy legyen. Szentimentálissá tesz Jutka le­vele, mely itt lapul a kabátom belső zsebében. Évek hosszú so­rán semmi, de semmi nem lágyí­tott a magamra erőszakolt ke­ménységen, csak ez a kiáltás, a- mit a lányom küldött utánam nagykorúsága küszöbéről. Monológ: Én voltam a hülye, hogy oda- álltam a riporternő lencséje elé. Ha nincs ez a kép és a riport, hin­nél tovább is anya „szörnyetegé­ben“, nem lenne benned zűrzavar éppen most, a vizsgáid előtt. Le­fényképezhette volna bármelyi­künket. Egyformák vagyunk. A ki­tüntetést is az egész brigád kapta, nem én, nélkülük semmit se érek ezer méter mélyen a szénfal előtt. De aki igazán ismeri a magunk­fajtát, az tudja, hogy inkább ki- küld még ötven csille szenet csak úgy, ráadásnak, az könnyebb, mint beszélni égy újságíró mikrofonjá­ba. Ezzel tisztában voltam én is, mikor jelezték, hogy jönnek az új­ságtól. Már szövegeztem is ma­gamban a mondatokat, de nem állt össze a fejemben semmi, csak azt tudtam, hogy mondanom kell majd valamit, ha már én vagyok a vezető. Kötelesség ez is, mint minden más a föld alatt és a föl­dön, hiszen miattunk fáradt az elvtársnő a prágai szerkesztőség­ből Karvináig. Műszak után, amikor kiléptünk a felvonóból, már ott várt a ripor­ternő, a párttitkárunk és valaki a termelési osztályról. Na, ezt egy- -két szóval elintézzük és mehetünk zuhanyozni — gondoltam, de té­vedtem. A riporter nem a tárna előtt akart velem beszélgetni, ha­nem meghívatta magát a lakásom­ra. A többiek röhögtek a hátam mögött, mert csak egyedül vagyok nőtlen, ha csipkedem magam, ösz- szejöhet valami, mondták kajánul. Sokáig beszélgettünk. A bá­nyászéletről, a fiúkról, míg a ri­porter váratlanul megkérdezte: — Család? Valahonnan, a messzeségből fel­sejlett bennem az a másik lakás, ott az ország túlsó végében, ben­ne a szobád, Judit, a gyerekágyad, melyből felém nyújtod a cumidat. eszelősen motyogtam magam elé: Jutka, Judit... Ősszel megkaptam a katonai be­hívót átképzésre. — Tiszta főnyeremény ■— mond­ták a .fiúk. — Huszonnyolc nap, itt helyben, felér egy vállalati ü- düléssel. Hát nem ért fel. Már az első hé­ten kimenőt kaptam. Irány a pá­lyaudvari talponálló, csak ott mér­nek plzenl sört. Semmi kedvem se volt menni, téged akartalak látni, de sose szerettem kilógni a sor­ból. Mentem hát én is, miíit vala­mi hülye keljfeljancsi. Éjfélig maradtunk a restiben, a kime­nőm éjfél után kettőig szólt, időmilliomos voltam. Hazamentem Rúgkapálsz a lábaddal, a kezed is jár, mint a motolla, mikor az á- gyad fölé hajolok. Még nem tu­dod felfogni — egyéves se vagy >—, hogy nekem mennem kell. Le­mondtam rólad, mint egy agyalá- gyult öngyilkösjelölt az életéről... Két hét múlva megjelent a ri­port. Benne volt minden. Az is, a- miről nem beszéltem. Fogalmam sincs, miként derítette ki a szer­ző, hogy valaki rettenetesen hiány­zik az életemből *... Anyának sokszor igaza volt, bár a „szörnyeteget“ elengedhette vol­na, ha előtted esett szó rólam. Bár ritkán emlegetett, mint írod. Mindig olyanokkal dolgoztam együtt, akiknek nem ért véget a műszak a gongütéssel. Utána be­ültünk valahová és folytattuk egy korsó sör mellett elméletben azt, amit egy órája abbahagytunk. Ez a szokásom akkor se változott, a- mikor anyától a „szörnyeteg“ be­cenevet kaptam érte, akkor .se, a- mikor téged vártunk, és örültem neked már akkor, mikor még nem voltál több reménységnél. Tudnod kell, hogy én nagyon szerettem anyát, meg mindent, a- mi az élethez tartozik. Téged is úgy ' szerettelek, hogy míg anya terhes volt veled, imádkozni is elmentem volna, csakhogy gyere már, és lány legyen, akit várunk. — Mit csinál Jutka? — kérdez­tem naponta, amikor még hónapok" .voltak a világra jöveteledig. >— Rúg — mondta durcásan anya, mert ő fiút akart. Mikor megszülettél, és a szü­lészeten kiszólt a nővér, hogy lá­nyom van, mindenki azt hitte, megbolondultam. Tele voltam va­lami furcsa csodával, ölelgettem a vadidegen embereket, akik szin­tén á maguk nagy pillanatára vár­tak a szülészet folyosóján. Én rit­kán érzékenyülök el, de akkor folyt a könnyem, végigcsurgott az arcomon, nem is törültem le, sós íze volt a szájam szegletében, míg hát megnézni, hogy alszol a kis­ágyadban, amit a fiúktól kaptál a- jándékba, akikkel együtt dolgoz­tam a gyárban. A lakásunk kulcsa nálam volt, nesztelenül léptem be, anyát se akartam zavarni. A fo­lyosón felgyújtottam a villanyt, benéztem a szobádba^ A félhomály­ban láttam, hogy álmodban az uj­jadat szopod. Az anya ágya üres volt. Egye­dül voltál a lakásban, a magad nyolc hónapjával, mint egy fő­bérlő. Nem zavart, de nem is vi­gyázott senki az álmodra. Kiültem az erkélyre és vártam. Három kö­rül jött anya karonfogva egy fér­fival. A kapu előtt hosszan csóko- lóztak. Mikor feljött a lakásba, megpofoztam. Mindennapi banális történet. Mégse mondom majd el neked, legalábbis nem így. Nem értettük meg egymást — ez minden, 'ami köztünk történt. Kívánj valami más ajándékot a születésnapodra. *— Szeretem azt a férfit, rövide­sen összeházasodunk — mondta ä bontóper után. — Ha tényleg el­mész ebből a városból, mint ígér­ted, kérlek, ne zavard többé a gye­reket. Még olyan pici, hogy elfo­gadja igazi apjának azt, aki felne­veli. Az meg esetleg adoptálja is. Nem váíászoltam, csak bólogat­tam. Rendben van, eltűnök. Nem miatta, de érted. Adoptáljon hát az a másik. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy egy csonka családban való felnövésre ítéljelek. Hogy az­tán mégsem adoptált, sőt, tíz év múlva lelépett ő is, arról én már nem tehetek. Te nem tudod, hogy a brigádom­ban négyen is dolgoznak a város­ból. Kéthetenként járnak haza a családhoz. Ezek a fiúk lettek ké­sőbb a kémeim, így is hívtak ben­nünket a többiek: a karvinai titkos szolgálat. Mindenki megkapta tő­len a feladatát a vonatraszállás e- lőtt: mikor, hol, kinél kell érdek­lődniük utánad. Kettőjük bolondja volt a fényképezésnek, ezeket kü­lön kiképzésben részesítettem. Hét­éves korodtól fogva fényképeztek mindenütt, ahol feltűnés nélkül, titokbap lencsevégre tudtak kap­ni: a házunk előtt, a játszótéren, az utcán, és ki tudná megmonda­ni, hol. Tíz évig működött e titkos. szolgálat, majd meglátod, milyen eredménnyel. Az utolsó felvétel, a százharmadik, a gimnáziumi érett­ségid előtt készült, egy csupa mo­soly kép az iskolád előtt. Szöszke hajad lebben a szélben, az arcod ragyog, mint a júniusi nap az é- gen. Egy fiatalember áll melletted, és fogjátok egymás kezét. Akkor írtam az osztályfőnököd­nek, akinek a nevét és címét szin­tén a fiúktól tudtam meg. Megír­tam mindent úgy, ahogy történt, kérve a diszkrécióját. Jött is a megnyugtató válasz nemsokáta, hogy nagyszerű emberré lettél nél­külem is, jól tanulsz és orvosnő szeretnél lenni, de ismernem kell a helyzetet, milyen nagy a túlje­lentkezés az orvosi karra, nem tudja, sikerül-e bejutnod, pedig megérdemelnéd... Tízezer koronám volt a takarék­ban, másnap kivettem az utolsó fillérig. Betettem egy borítékba, megkértem az egyik brigádtagot, aki épp hazakészült. Máig sem tudom, hogy jutott e- szembe pénzzel egyengetni előt­ted az utat, mindha a tehetség és az akarat megvásárolható volna. Nem is beszélve a felvételi bizott­ságról, amely majd eldönti, hogy alkalmas vagy-e egyáltalán arra a pályára. Barátom visszajött a tíz­ezer koronával és a következő szö­veggel: „A lányod, úgy látszik, kü­lönb ember nálad. A felvételi vizs­gája kitűnően sikerült anélkül, hogy a szorgalmán kívül valami mást is bedobott volna az ügy ér­dekében.“ Aznap este leittam magamat a sárga földig. Ülök a Karpatia kávéházban, és várlak. Lesem a ki-be csapódó len­gőajtót, amelynek üvegén át lát­ni lehet a ruhatár pultjára. Tele a helyiség, délután jván. Körülöt­tem mindenki beszélget valakivel, de nem ér el a tudatomig a hang­zavar. Csend van bennem, régen elfelejtett nagy-nagy nyugalom, nem a várakozás feszültsége. Ép­pen megfordítva, mint ahogy eny- nyi év után elvárható lenne. Ta­lán azért van így, mert érzem, hogy közel vagy hozzám, vagy a hazatérés nyugalma munkálkodik bennem. Most lépsz be az ajtón. A kabá­tod beadod a ruhatárba, és az aj­tó felé nézel. Innen messziről is látom a „teljes hasonlóságot“, az arcvonásaidat tényleg tőlem örö­költed. De ahogy elindulsz felém, az már nem Te vagy, és nem én ' vagyok, húsz évvel korábbi a kép: Anya mozdulataival közeledsz az oszlopsor között, az ő szöszke ha­ját tépázza a lengőajtón át be­nyargaló léghuzat. Percekig állunk egymással szem­ben. Csak akkor ölellek át, mikor az első könnycsepp végiggördül az arcodon. Érzem, mindenki min­ket figyel, és gondolják a magu­két: Íme, a vén knapek az ifjú sze­retőjével. Így festhettünk egymást átölelve. De semmi nem ér fel eh­hez a pillanathoz, se gúny, se mosoly, ezt csak úgy tudtuk kivár­ni, hogy tudatunkon kívül egy percre se szűntünk meg egymás­hoz tartozni. Apa hoztál nekem ajándékot?, kérded reménykedve. s— Hoztam. Nézd, ez mind a tiéd — mondom, és kiborítom a táskámból a fényképeket. Hull a sok felvétel, mint a januári hó, tele van vele az asztal, a szőnyeg a lábunk körül, a szék, ahol ül­tem, míg vártalak. Mbsolyogsz, sírsz, okomly vagy, álmodozó, százháromféle változatban vagy jelen. VAJÄNYI BÉLA’ A gyerekek barátja A gonás Aliz egyike azoknak a pionírdol­gozóknak a duna- szerdahelyi (Dun. Streda) járásban, akik céltudatosan, hozzáértéssel és kitartással veszik ki részüket a moz­galmi életből. Immár hete­dik éve áll a gellei (Holi- ce) V. I. Lenin pionírcsa­pat élén. Szereti a gyereke­ket, szivesfen dolgozik ve­lük, mondván — elfelejti gondját, baját, szinte egy­nek érzi velük magát. Aliz a járási pionírtanács plénumának tagja, a járást pionírház lektora. Arról faggatom, hogyan készül csapata a Pionírszer­vezet születésnapjának meg­ünneplésére. — Klubunkban három fa.' liújságon régi fényképekből kiállítást készítünk az el­múlt évek pioníreseményei­ről. Felelevenítjük az első sítanfolyamot. a színdarabo­kat — mint a Többsincs királyfit, Az aranycsillagos királykisasszonyt —, a sport­sikereket, vagy a hulladék- gyűjtést. Beszélgetésre hív­juk meg az első pionírokat. Az évforduló hetében ún. örömhéttel tesszük még szí­nesebbé a legkisebbek szer­vezetének születésnapját. Több éve ismérem Agonás Álízt. Tudom róla, nem szí­vesen beszél önmagáról. Amikor azonban ez elkerül­hetetlen, néhány keresetlen szóban így vall munkájáról: — Szeretem a hivatáso­mat, nagyon szeretem az embereket. Boldog vagyok, ha engem is szeretnek, meg­becsülnek. Az a kívánságom, hogy a 40. évfordulót is, az ideihez hasonlóan, gazdag munkával köszönthessük. CSIBA LlDIÁ Fellendülőben a munka Ä LIAZ nagykürtös! (Ver* ky Krtís) gépipari üzeme dolgozóinak át­lagéletkora 28 év. Ez azon­ban nemigen tükröződik a SZISZ üzemi szervezetének tevékenységében. Egészen múlt év kezdetéig csak az elégedetlenség hangján le­hetett szólni mind a veze­tőség, mind a tagság mun­kájáról. Aztán új emberek kerültek a vezetőségbe, olyanok, akik akarnak és tudnak is dolgozni. Az ő ér­demük is, hogy 121-ről 195- re emelkedett a taglétszám, és megélénkült a szervezeti élet. A SZISZ üzemi bizottsága nagy figyelmet szentelt a politikai oktatásnak és a kü­lönféle tanfolyamoknak. Di­cséretes, hogy tavaly har­minc fiatal bekapcsolódott az újítómozgalomba. Felien-, dűlőben van a munka a pio­nírokkal, amit az is bizo­nyít, hogy a tagok közül hárman pionírvezetők. A tagság társadalmi aktivitá­sára sem lehet már panasz, hiszen nemcsak az üzem térségét szépítik, hanem ott voltak a szénakaszáló tábo­rokban is. Jó eredményeket ér el a Bolgár Lukács ve­zette gépi karbantartó ifjú­sági kollektíva. De dicséret illeti az Éva Findrová veze­tésével dolgozó ifjúsági szó. cialista brigádot is. BODZSÁR GYULA

Next

/
Thumbnails
Contents