Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-03-06 / 10. szám
—1— Ű7 IFJÚSÁG 7 A szovjet irodalmat nagy veszteség érte: hosszan tartó, súlyos betegség után 78 éves korában elhunyt Mihail Solohov író. A szocialista munka kétszeres hőse, az SZKP KB tagja, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselője, Lenin-díjas és a Szovjetunió Állami Díjának kitüntetettje. Nobel-dí- jas, a Szovjet Tudományos Akadémia rendes tagja és a Szovjet írószövetség volt titkára. Ö a szerzője a Csendes Don című regénynek és több más híres műnek. Nekrológját Konsztantyin Csernyeriko' más párt- és kormánytisztségviselők s a szovjet irodalmi és művészeti élet kiváló személyiségei írták alá. 1 D élután magához hívat a századparancsnokunk. Látom, egy ismeretlen tüzéralezredes ül nála. Ahogy beléptem a szobába, ö is jelállt, ahogy különben csak a magasabbrangúak előtt szoktak. Azt mondja a századparancsnok: „Téged keresnek, Szokolovl" Azzal az ablak jelé fordult. Mintha áramütés ért volna — rosszat sejtettem. Az alezredes odalép hozzám, és halkan 1azt mondja: „Légy erős, öregl Szoko- lov kapitány, a fiad ma elesett az ütegnél. Gyere veleml" Megtántorodtam, de azért megálltam a lábamon. Most is csak úgy emlékszem rá, mintha álmodnám, hogyan mentünk az alezredessel egy nagy kocsin, hogy vergődtünk végig a törmelékek borította utcákon, homályosad, emlékszem a katonák sorfalára és a vörös bársonnyal bevont koporsóra. De Anatolijt úgy látom, mint most téged. Odamentem a koporsóhoz. Az én fiam fekszik benne — és mégsem az enyém. Az enyém mindig mosolygó, keskenyvállú fiú volt, akinek sovány nyakán hegyesen kiállt az ádámcsutka, itt meg egy vállas, szép, fiatal férfi fekszik, félig behunyt szemmel, mintha valahova az ismeretlen, messze távolba nézne mellettem. Csak a szája szögletében maradt meg örökre annak a régi kisfiúnak, annak a Tolkának a mosolya, akit valaha ismertem. Megcsókoltam, és félreálltam. Az alezredes mondott búcsúbeszédet. Anatolijom barátai, bajtársai a köny- nyüket törülgették, de az én elsíratlan köny-* nyem, úgy látszik, rászáradt a szívemre. Talán azért is fáj ennyire? Eltemettem idegen német földbe az utolsó reményemet és boldogságomat; a fiam ütege díszlövéssel búcsúztatta parancsnokát messzi útjára, és bennem mintha megszakadt volna valami... Nem is voltam magamnál, amikor visszatértem a csapatomhoz. Nemsokára leszereltem. Nova menjek?. Talán Voronyezsbe? A világért sem! Eszembe jutott, hogy Urjupinszkban lakik egy barátom, akit sebesülése miatt még a télen leszereltek, ö egyszer meghívott magához — elutaztam hát Urjupinszkba. A barátomék — egy gyermektelen há- zas-pár — saját házukban laktak a város szélén. Ö, bár rokkanttá nyilvánították, mégis dolgozott: sofőr volt egy fuvarozó vállalatnál, én is ott helyezkedtem él. A barátoméknál telepedtem meg, ők adtak hajlékot. Különféle rakományokat szállítottunk a kerületekbe, ősszel meg átálltunk a gabonafuvarozásra. Ebben az időben ismerkedtem meg új fiacskámmal, azzal ni, aki ott jáiszik a fövenyen. Ha az ember visszatér a városba egy-egy fuvar után, első dolga persze az, hogy bekapjon valamit a teázóban, no meg hát hogy felhajtson egy decit a nagy fáradtságra. Mi tagadás, már úgy rászoktam, hogy jobban nem is lehet, pedig árt... Egyszer meglátom a teázó előtt ezt a kislegényt, másnap arra járok, megint ott találom. Olyan toprongyos kis kölyök: az arca csupa görögdinnyéié, olyan piszkos, mint az ördög, csupa kóc a Haja, de a szeme — akár a jcsillag az égen, eső után! Annyira megkedveltem, hogy — furcsa, de így van ■—: már vágyódtam utána, és a fuvarból egye3 nest odasiettem, hogy mielőbb láthassam. A teázó környékén tanyázott, ott is evett, kitől mit kapott. m megyednap, gabonával megrakodva, IVegyenest a szovhozból jövet, a teázó " elé kanyarodtam. Ott ül az én legénykém a tornácon, harangoz a lábacskájával. Minden jel arra vall, hogy éhes. Kihajoltam a kisablakon és kikiáltottam: „Hé, Vá- nyuska! Gyere, ülj fel gyorsan az autóba, megkocsikáztatlak, elviszlek az elevátorig, aztán, ha onnan visszajövünk, megebédelünk." Kiáltásomra felrezzent, leugrott a tornácról, felkapaszkodott a kocsi lépcsőjére, és halkan azt kérdezte: „Honnan tudja a bácsi, hogy Ványának hívnak?" Tágra nyitotta szemecskéjét, és várta, mit felelek. No hát azt mondtam neki, hogy tudod, én világotjárt ember vagyok, és mindent tudok. Jobb felől került, kinyitottam az ajtót, magam mellé ültettem, és elindultunk. Máskülönben eleven kis kölyök, de most valahogy hirtelen elcsendesedett, eltűnődött, minduntalan rám tekingetett felfelé hajló, hosszú pillái alól, és felsóhajtott. Olyan kis madárfióka még, és máris megtanult sóhajtozni. Pedig nem neki való még az! Azt kérdem: „Hol van az apád, Ványa?“1 „Elesett a fronton" — suttogja. „Hát a mamád?" „A mamát agyonütötte a bomba a vonatban, amikor jöttünk ... „Hát honnan jöttetek? „Nem tudom, nem emlékszem ...“ „Es nincsenek itt rokonaid, nincs senkid?" „Nincs." „Hát Hol hálsz?" „Mikor hol." Erre majd kibuggyant a szememből a for- ' ró könny, i's egyszeribe eltökéltem: „Az nem lehet, hogy elpusztuljunk külön külön. Fiammá fogadom." Mindjárt úgy megkönnyebbült, olyan derűs lett a lelkem. Odahajoltam hozzá, és halkan azt kérdeztem: „Hát azt tudod-e, Ványuska, ki vagyok én?" „Kicsoda?" — kérdezte, vagy inkább sóhajtotta. „En az apád vagyok" — mondtam neki ugyanolyan halkan. • sapkát. Persze, kiderült, hogy egyik sem őrá való, és mind silány portéka. A nadrág miatt össze is szidott a háziasszony: „Megbolondultál — azt mondja —, ilyen melegben posztónadrágot adni a gyermekre?!" Egy pillanat alatt az asztalra tette a varrógépet, keresgélt valamit a ládában, és egy óra múlva már el is készült az én Vá- nyuskámnak egy szatén nadrág meg egy rövidujjú fehér ingecske. Együtt feküdtünk le, és hosszú idő óta először aludtam el nyugodtan. De éjjel négyszer is felkeltem. Felébredek — ott van a hónom alatt, oda fészkelte be magát, mint a veréb az eresz alá, halkan szuszog, nekem meg olyan boldogság tölti el telkemet, hogy szóval azt ki sem lehet mondani! Nem akartam meg se mozdulni, nehogy felébresszem, de aztán mégsem álltam meg, csendben felkeltem. MIHAIL SOLOHOV: EMBERI SORS (Részlet) M M ramistenem, mi történt ekkor! A nya- kamba ugrott, csókolta az arcom, a szám, a homlokom, olyan harsányan és vékonyan kiabált a kis pintyőke, hogy csak úgy zengett belé a fülke. „Édesapám! Tudtam én, tudtam, hogy megtalálsz! Úgyis megtalálsz! Olyan régóta várom már, hogy mikor találsz meg!" Hozzám simult, minden ízében remegett, mint a fűszál a szélben. Az én szememre meg köd ereszkedett, és nekem is minden porcikám remegett, reszketett a kezem is ... Még most is csodálkozom rajta, hogy nem engedtem el akkor a kormányt! De egy kis árokba mégis belehajtottam véletlenül; leállítottam a motort. Nem mertem továbbindulni, amíg el nem szállt a szememről a köd, attól féltem, még,elgázolok valakit. Ott álltunk vagy öt percig, az én kisfiam teljes erejéből szorongat, csak hallgat és remeg. Jobb karommal én is átöleltem, gyengéden magamhoz szorítottam, a ballal megfordítottam az autót, és visszafelé, a szállásomra indultam. Mit nekem most az elevátor, kisebb gondom is nagyobb nála. A kapu előtt hagytam az autót, a karomra vettem új fiacskámat, és bevittem a házba. Úgy körülfonta kis karjával a nyakam, hogy el sem engedte, míg haza nem értünk. Orcáját borostás arcomhoz nyomta, szinte odatapadt. így vittem be. A házigazdámék éppen otthon voltak. Ahogy belépek, rájuk kacsintok mind a két szememmel, és vidáman azt mondom: „No, megtaláltam az én Ványuskámat! Fogadjatok be bennünket, jóemberek!" Gyermektelenek voltak, egyszeribe megértették hát, miről van szó, és sü- rögni-forognt kezdtek, szorgoskodtak. En meg először sehogy se tudtam lehántanl magamról a fiamat. De addig beszéltem neki, míg sikerült. Megmostam a kezét szappannal, asztalhoz ültettem. A háziasszony scsit mert a tányérjába, és amikor látta, milyen mohón eszik, megeredt a könnye. Otf áll a kemencénél és sír — sír a kötőjébe. Az én Ványuskám meglátta, hogy sír, odaszaladt, megrángatta a szoknyája alját, és azt mondja: „Minek sír, néni? A papa megtalált a teázónál, hát most örülni kellene mindenkinek, a néni meg sír." De a háziasszony, én édes istenem, erre még jobban sírva fakadt, csupa könny lett az arca! Ebéd után elvittem a kisfiút a borbélyhoz, megnyírattam, otthon magam megfürdettem egy teknöben, és becsavartam tiszta lepedőbe. Átölelt és úgy aludt el az ölemben, óvatosan lefektettem, aztán elmentem az elevátorhoz, leraktam a gabonát, az autót visz- szavittem a kocsiparkba, és futvást indultam az üzletekbe. Vettem neki hosszú nadrágot, ingecskét, szandált és háncsból font Gyufát gyújtottam, és úgy gyönyörködtem benne ... MM ajnal előtt arra ébredtem, hogy mintII ha fojtogatna valaki. Hát a fiam lerúgta magáról a lepedőt, és keresztbe feküdt rajtam, szétvetette a lábát, és az egyikkel a torkomat nyomta. N^em valami nyugodtan lehet aludni vele, de megszoktam, és most már unalmas volna nélküle. Éjjel hol megsimogatom, amikor alszik, hol megszagolom a haját, és olyankor megenyhül, ellágyul a szívem; mert már kővé keményeden a sok keserűségtől... Eleinte velem járt a kocsin a fuvarokra, aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Mi kell nekem, egymagámnak? Egy karéj kenyér, egy fej vereshagyma, só — és már egész napra jól is lakott az öreg katona. De 'ővele más a helyzet: hol tejet kell szerezni, hol egy-egy tojást főzni, meg aztán ö csak nem lehet meg meleg étel nélkül. Viszont a munka nem vár. Egyszer rászántam magam: a háziasszony gondjaira bíz- ,tam. Hát egészen estig strt-rítt, este meg elszökött, elébem jött az elevátorhoz. Késő éjszakáig ott várt. Eleinte bizony nehéz dolgom volt vele. Egyszer még napvilágnál lefeküdtünk, mert napközben nagyon kimerültem; hol csipog folyton, mint a kis veréb, hol meg szótlanul töpreng. Azt kérdem: ,JHin gondolkozol, kisfiam?" A mennyezetre bámul, és azt mondja: „Hová tetted a bőrkabátodat, papa?" Soha életemben nem volt bőrkabátom! Ki kellett vágnom magam valahogy: „Voro- nyezsben maradt" — mondtam. „És miért kerestél olyan sokáig?" „Kerestelek, fiam, Németországban is — feleltem neki —, Lengyelországban is, egész Belorussziát is bejártam, aztán kiderült, hogy itt vagy, Urjupinszkban." „Urjupinszk messze van Németországtól? Es Lengyelország messzire van a mi hazánktól?" így csevegtünk elalvás előtt* Azt hiszed, öcsém, hogy csak úgy vaktában kérdezte ezt a bőrkabátot? Nem, nem ok nélkül kérdezte. Úgy látszik, az igazi apja valamikor olyan kabátot viselt, és ez megmaradt az emlékezetében. Hiszen a gyermek emlékezete olyan, mint a szárazvillám: fellobban egy pillanatra, bevilágít mindent, aztán kialszik. Az ő emlékezete is olyan, akár a szárazvillám, fel-jellobban olykor-olykor. r alán eléldegéltünk volna még egy évig Urjupinszkban, de novemberben nagy baj történt velem: ahogy a sáros úton hajtok egy faluban, megcsúszott a kocsi; épp az utamba akadt egy tehén, hát véletlenül elütöttem. Az asszonyok persze lármát csaptak, összecsődült a nép, az autófelügyelő is mindjárt ott termett. Elvette a hajtási igazolványomat, akárhogy kértem is, hogy legyen belátással irántam. A tehén feláll), felcsapta a farkát, és futásnak eredt a mellékutcákon, de az én könyvem csak odalett. A télen ácsmunkán dolgoztam, aztán levelet írtam egy barátomnak, akivel együtt katonáskodtunk — itt, ebben a területben dolgozik: sofőr a kasari kerületben —, hát az meghívott magához. Azt írja: egy fél évig eldolgozgatsz az ácsszakmában, aztán majd új könyvet kapsz a mi területünkben. No, hát ezért vonulunk mi most a fiacskámmal Kasariba — gyalogszerrel. De hogy is mondjam csak; ha nem történik az a baleset a tehénnel, akkor is máshová mentem volna Urjupinszkból. Nem tudok én sokáig egy helyben megülni, elvágyódtam mindenünnen. Majd ha Ványuska felcseperedik, ha már iskolába kell adni, akkor talán megnyugszom, és megülök egy helyben. Die egyelőre még vándorolgatunk a nagy orosz földön. — Nehezére eshet a kicsinek a gyaloglás — mondtam. — Nagyon keveset jár ő a maga lábán, jobbadán az én nyakamban utazik. Felültetem a nyakamba, és úgy viszem, ha meg mozogni akar egy kicsit, leszáll és szaladgál az útfélen, akkorát ugrik, mint egy kecskegida. Mindez még csak hagyján, megvolnánk valahogy, de nagyon megrozzant a szívem, ki kéne cserélni a kismotort... Néha úgy összeszorul, úgy elakad, hogy elsötétül előttem a világ. Attól félek, hogy egyszer majd alvás közben halok meg, és nagyon meg találom ijeszteni a kisfiámat. De van még egy másik baj is: majdnem minden éjjel drága halottaimmal álmodok. Többnyire azt álmodom, hogy én szögesdrót mögött vagyok, ők meg a másik oldalon szabadon ... Beszélgetünk mindenféléről, Irinával is, a gyermekekkel is, de mihelyt szét akarom feszíteni a drótot a kezemmel — elhúzódnak tőlem, és a semmibe olvadnak ott a szemem előtt... Ekkor útitársam hangja ütötte meg a fülemet az erdőben, és már hallani lehetett, ahogy a vízbe csobban az evezőlapát. Az idegen,' aki mégis olyan közel került hozzám, felállt, felém hyújtotta nagy kezét és azt mondta: — Isten áldjon, öcsém, sok szerencsét! — Szerencsés utat neked is, Kasariba! — Köszönöm. Gyere, fiam, menjünk a csónakhoz. , A kisfiú odaszaladt apjához, jobb felöl melléje szegődött, és vattáskabátjának alját fogva, tipegve elindult a hosszú léptű férfi mellett. MJFét elárvult ember, két kis porszem, af^melyet idegen tájakra vetett a soha nem látott erejű háborús vihar ... Milyen fövő vár rájuk? Szerettem volna azt gondolni, hogy ez az orosz ember., ez a hajlíthatatlan akaratú férfi magára talál, az apja vállán meg felnő az a kicsi, aki em- bernyi ember korában el tud majd viselni mindent, le tud küzdeni minden akadályt útjában, ha azt követeli tőle a Haza. Nyomasztó szomorúsággal néztem utánuk ... Nem lett volna az elválással semmi baj, de Ványuska njéhány .lépés után, kurta lábacskáival botladozva, mentében felém fordította aróát, és búcsút intett rózsaszínű kis kezével. Ekkor hirtelen mintha egy puha, de hosszú karmú mancs szorította volna össze a szívemet; sietve elfordultam. Nem, nemcsak álmukban sírnak a háborúban megöszült idős férfiak. Sírnak ébren is... Csak az a fő, hogy idejében félre tudj fordulni. És az a legfőbb, hogy ne sebezd meg egy kisgyermek szívét: ne lássa, hogy fut le arcodon a fukar, de forró férfikönny. MAKAI IMRE fordítása ILLUSZTRÁCIÓS KÉP
