Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-23 / 34. szám

> w

Németh Imre és a köré gyűlt énekesek.

I

polyság (Sahy). Téblábolok a fiatalok között. Mi mást is tehetnék? Végül a nagy ponyva alá húzódom. A rekkenő hőség elől Is menekülök, de azért Is, hogy lássak-halljak is valamit. Itt készül ugyanis a hagyományos kopjafa, az Idei tábor emlékoszlopa, amelyet szombaton beásnak a tavalyi mellé, hogy őrizze e rendezvény emlékét. Tapasztalatból tudom, hogy ezen a helyen nemcsak szorgalmas, kitartó munka folyik, hanem nagyszerű beszélgetések, ismerkedések

ral Mezőgazdasági Főiskola hallgatója, Brúder I lonka, a Juhász Gyula Ifjúsági Klub tagja viszont szorgalmával tűnik ki. , ö Nagy- ferenc Katalin legkítartóbb segítőtársa. Szinte csak olyankor nincs kezében a véső, ha valaki más megkaparintotta tőle.

— Nagyon elbűvöl téged ez a szerszám — mondom neki később, és ő készségesen rábóllnt. Eljár nemcsak Ide a központi művelődési táborba, amelyet a CSEMA- DOK Központi Bizottsága rendez, hanem a Juhász Gyula Ifjúsági

ugyanis egy kis idő elteltével nem tud ellenállni az előtte heverő gitárnak, kezébe veszi, és pengeti a húrokat. Két-három taktus után egy másik gitáros is ölébe veszi hangszerét, és kész a duó: egymásra figyelve pengetik egymásnak és a többieknek a dalt. Végül már egy egész kis kórus énekel.

Régi és újabb táborokra emlékezve latolgatom a különbséget. Míg ott Inkább csak este, tábortűz melett jutott szóhoz a nóta, itt szinte minden lépésüket végigkíséri, mert ahová fordulok, mindenhonnan hallom a zenét. Az egyik a dudát, a másik a sípot nyúzza. Ez elsősorban azért van így, mert nagyon sokan jöttek a különböző együttesekből.

A ponyva alatt velem együtt mások is meghúzódnak. Felfigyelek egy kis társaságra. Ogy tízen-tlzen- öten vagy még többen is lehetnek, és szokatlanul megértik egymást.

— Kik ők? — kérdem a kopá- csolóktól, miközben nézem a kis csoport mozdulatait.

— A kerékpártúra résztvevői — mondják, és hozzáteszik —; ez mindig így van, az úton kissé ösz- szeszoknak, és itt már annyira jó barátok, hogy el sem tudnak válni egymástól.

Nem tudom, hogy valóban az egész tábor lelkét alkották-e, de az biztos, számomra is nagyon érdekes volt figyelni játékukat, szórakozásukat. És külön élmény, hogy megismerhettem a vezetőjüket, Molnár Lászlót.

Azért ne higgyétek, hogy valaEgy beszélgetés, amilyenből számtalan volt a táborozás alatt.

ilyen ötletesen. Ilyen odaadással csak saját örömükre látszhatják. Már az a rengeteg szobor is, amely eszükbe jut: tíz-tizenkét ismert szoborpózt elevenítenek meg. Később bővítik a játékosok számát. A kutya mellé odakerül a kecske, az oroszlán, a ravasz róka stb. Senki sem falaz, nem mímeli a játékot. Mindenki hozzáadja a maga ötletét, egyéniségét. Az egyik jelenet olyan hitelesen sikerül .hogy a fiú arcán szinte csattan a pofon.

— Jaj, ne haragudj, nem akarjátszanak, keresik egymásí, ilíet-« ve menekülnek. A végén már szé- delegve, kimerülve támolyognak csak, de akkor sem adják fel, és szemüket sem nyitották ki egy pillanatra sem.

Különben ez az alkonyati pillanat más szempontból is nagyon érdekes. A tábor szinte megelevenedik a rekkenő hőség után. Egylkük-másikuk bumerángozik, mások tollaslabdáznak, de olyan kitartással és Izgalommal, hogy irigylem őket.

Ebbe az ízig-vérig fiatalos

MŰVELŐDÉSI TÁBOR ’83

is. És nincs ez másképp most sem.

Nagyferenc Katalin, ha tűz a nap, ha esik az eső, ha cibálja a szél a feje fölött a ponyvát, ha odébb vitatkoznak Is, ő kitartóan kopácsol, és mindig akad segítőtársa. Most éppen Lovász Attila vegyészhallgató. Bár nem szereti a várost, ahonnan jött, ő ugyanis sellyel (SalaJ, de több mint valószínű mégiscsak ott fog dolgozni, ha befejezi a tanulmányait. Különben szimpatikus, okos fiúnak nézem Attilát; lehet. Itt a nagy sokadalomban nem tűnik ki tehetségével, különös tudásával, de egyszer még Jó szervező és vezető lehet. Miközben jár a keze, üti a vésőt, faricskálja a még ned- vedző akácfát, hol egy okos beszélgetést kezdeményez, hol pedig egy-egy szép dalra gyújt rá. Mind a két műfaj nagyon illik az egyéniségéhez.

A beszélgetések témája nem is annyira érdekel, mint inkább a táborlakók viselkedése, egyénisége. Az egyik tarka blúzos szőke lány például, amíg a beszélgetés folyik, hallgat, tűnődve 01 a kis csoportban, de amikor dalra gyújtanak, szinte megelevenedik. Sőt, a végén még fel is ugrik, és ropja csak úgy magának a csárdást a forgácson.

Egy másik szőke lány, a NyitKlub gímesi (JelenecJ tavaszi táboraiba is, s talán nem lenne számára tábor a tábor, ha nem készülne minden egyes alkalomból ügy-egy ilyen kopjafa.

A gímesi tábort ő is szervezte. Megcsillan a szeme, amikor beszélhet róla. Az idei különösen jól sikerült, meglehet, azért, mert jó időpontban, május 7—9-én rendezték meg. A főiskolások szabadok voltak, és vagy hatvanötén elmentek, hogy együtt tölthessék azt a kicsit hosszabb hétvégét.

A kopjafa mestere természetesen Nagyferenc Katalin amatőr szobrászművésznő, ő rajzolja ki a vonalakat, ő vési a díszítő elemeket, a segítőtársai pedig elvégzik a köztes, sima felületek kiigazítását. Mint ahogy a ponyva alatt alvókat sem zavarja Nagyferenc Katalin kopácsolása, Katalint sem az, hogy olykor egy-egy fiú és lány egymásba feledkezve csókolgatja egymást.

Miközben Nagyferenc Katalin és társai nagy szorgalmasan kopá- csolnak, odaül mellém Németh Imre énekes és felesége. Sok mindenről beszélgetünk. A gyermeküket a nagymamánál hagyták, s eljöttek, hogy egy kicsit pihenjenek, találkozzanak a barátaikkal, énekeljenek.

Ezt az utóbbit a szó szoros értelmében írom le. Németh Imre

Nagyjerenc Katalin és Brúder Ilonka a kapják fölött.

ml Jelvény lógott a nyakában, amely hirdette volna, hogy ö kicsoda. ö valahogy úgy volt vezető, mint ahogy az erősebb, ügyesebb, szellemesebb, ötletesebb kiválik a falkából.

Egyébként ezért az utóbbi kifejezésért elnézést kérek, főleg Molnár Lászlótól, de hlrtelenében nem tudnám az ő szerepét találóbban másképp jellemezni.

Amint ülök a ponyva alatt, egyszer csak megjön:

— Gyerekek, megtaláltam a labdát — mondja, kezében egy kis, barna, ronggyal tömött vászonzacskót tartva.

No, mondom, ez aztán a labda! Pedig az. A társaság rögtön köré gyűlik, és máris játszanak. Egyszerű kidobálósdit. Senki senkit nem kímél, senki senkinek nem ad előnyt, akit pedig eltalálnak, az már'csak nézheti a többiek játékát. Nagy az iram, de ők csak egyre fokozzák. Később, amikor már mindenki a pádon ül, megbeszélik a következő játékot, vagy ha így jobban tetszik, a következő menet szabályait, azt, kinek hányat szabad lépni, melyik területen mozoghat... Az ötleteket mindig mindenki Lacival, Illetve az ő társaságában beszélik meg. Sziporkáznak, és hihetetlen izgalmassá teszik a játékot. Amikor elfáradnak, kimerülnek, leülnek egy pillanatra és pihennek. Én már majdnem meg is feledkeztem róluk, amikor ismét ű] játékba kezdenek.

Az egész ügy kezdődik, hogy kijelölik a sétálót és a kutyát, valamint két fiatalt, akik véletlenül találkoznak a padnál. A sétáló sétál, a kutya megtámadja nagy morogva a sétálót. Az felmenekül a pad mögött álló kukára, ami ebben az esetben egy szobor talapzatát jelenti. Közben megjön a két fiatal, és leül. A sétáló persze most már nem sétáló, hanem Roden egyik szobra, és hol az egyik, hol meg a másik fiatalt böki meg. Azok nem sejtik a csalafintaságot, és sorban eljátsszák a meglepett, sértett, egymásra talált s ki tudja még milyen szerelmespárt. A négy szereplő mellett a többiek úgy vesznek részt a játékban, hogy állandóan újabb és úiabb ötletekkel gazdagítják. A ielenetet állítólag valami esti műsorra készítik, de én nem hiszem, mert ezt így.

tam — mondja a lány, és anyáskodó, szerelmes csókkal borítja a partnerét. De nemcsak ez a jelenet ilyen hiteles, a sétálónak a játéka is. Beleéli magát a szoborjelenetekbe, de hol egy kis hangsúlyozott rlpacskodással, hol meg büszke öntudattal játssza el a legkülönbözőbb jeleneteket. Az egészet ismét, mondanom sem kell, a többiek hathatós segítségével Molnár László „rendezi“. Amikor pedig elfáradnak, előveszik a szalonnát és a kenyeret, megsütik az előző este óta pislákoló tűzön, és jóízűen megebédelnek, akárcsak a biciklitúrán.

Itt be is fejezhetném a bemutatásukat, de nem állom meg, hogy egy másik játékukat is el ne meséljem. Miután késő délután lebukott a nap a szomszédos hegy mögé, és ők többször és különböző variációkban eljátszották az előző labdajátékot, egy újabbat találtak ki, aminek az a lényege, hogy mindenki becsukja a szemét, a fogó és a hajtottak is, és így keresik egymást. Egyedül Molnár Laci szeme van nyitva, hogyha valaki nagyon messze elkóborog- na, vissza tudja őt terelni. Laci aztán él is a szerepkörével: hol a fogónak, hol meg a „vadaknak“ segít, de csak addig, amíg ez a cinkossága a játék Izgalmát, játékszerűségét szolgálja, ök pedig

nyüzsgésbe hirtelen belerobban egy számomra kissé túlságosan is dörgedelmes hang. A tábor Mihályi László előadására készül. Minden nap több előadást, beszélgetést is tartanak a táborban, így többek között a Szociálisa Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának a képviselőivel is. A tábor vezetőségének egyik tagja meginti a népet az éjszakai hangoskndá- sért. Esténként aztán korábban, úgy tizenegy körül, amikor a fiatalok belemelegszenek a táncba, berekesztik a táncházat, eltiltják a népet az énektől, és a kitartóbbak leköltöznek az épp'szabályozott Ipoly hepehupás partjára, hogy az ott gyújott tábortűz mellett énekeljenek.

Amit még a leírtakhoz hozzáfűzök, talán nem is teszem szívesen. De ezekre a jelenségekre is oda kellene figyelni. A fiatalok bár a művelődés mellett szórakozni Is akarnak, de a tábor körül lakó polgárok sem vihetik odébb a házukat. Ogy gondolom, jő lenne, ha nemcsak a fiataloknak, hanem maguk a fiatalok is rendeznék, szerveznék a tábort. Találkoztam igen tehetséges, rátermett fiatalokkal, akik biztos be tudnák tölteni ezt a szerepkört is.

NÉMETH ISTVÁN-üísí ,

Csendélet a táborban.