Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-16 / 33. szám

14. Végre éjfél után néhány perccel megérkezett Ildiké. Egyedül. Gyanú­san csiUogott a szeme. — Szia, apuci! — Hát a kislány? — Anyuéknál... . — És te? — Kiruccantam egy kicsit... Hara­gos vagy, apuci? Tán csak nem ha­ragszol? — Hogyhogy kiruccantáll? ... Sí­kosak az utak, könnyen elcsúszhat­tál volna ... s egyáltalán: milyen sür­gős ügyet intéztél éjfél utánig? — Ne félts te engem, apuci, tudok magamra vigyázni — mondta Ildiké fölényeskedve, magabiztosan. Leült. — Tünde hívott fel tegnap délután, tu­dod, az a régi barátnőm, hogy ezer éve nem látott már, hogy szeretne velem elbeszélgetni, hogy beülhet­nénk valahová... — Te persze rögtön összekaptad magád, és már rohantál is, hogy le ne késs a találkárél. Mintha 6 nem jöhetett volna el hozzánk — mondta Laci zsörtölődve. Ildiké, mint valami doromboló macska, Lacihoz billegett, az ölébe ült, és Játékosan beletúrt a hajába. — Ne haragudj, no.... Látod mi­lyen vagy ... Jólesett egy kicsit ki­mozdulni, hiszen hónapok óta sehol nem voltam. Olyan vagyok itt, mint a remete ... Laci nem hagyta magát befolyá­solni. — Közben Ittál is, természetesen, kávézgattál és elszívtál egy vagon cigarettát. Meggondolatlan vagy, Ildi­kó. — Meggondolatlan? Ugyani Tudod mi vagyok? Éhes, farkaséhesl Pirít­hatnál kenyeret. Annyira kívánom, de az is lehet, hogy nem is én kívánom annyira, mint a kis focista Idebenn. Tedd csak a kezed a hasamra! Ér­zed? Annyira rugdalózik a kis fűtyis, hogy az nem közönséges. Mert fütyis lesz, tudod-e!? Amint Laci megérezte tenyere alatt a magzat mocorgását, nyomban kien- gesztelödött, és mindenről megfeled­kezve rohant kenyeret pirítani. — Teát is kérsz? — kérdezte Laci a konyhából kiáltva. — Kérek, ha van Itthon citrom. — Akad ... Április közepén Ildikó simán meg­szülte a szépen fejlett, három és fél kilós fiúgyereket. — Ugye megmondtam, hogy fütyije lesz! — lelkendezett Ildikó csillogó szemmel Laci első látogatásakor. Nagy volt az öröm a két család­ban. A névadó ünnepélyre Joliék is felutaztak. Csomó ajándékot hoztak a legifjabbik Kelemennek, a kis Laci­kának. Kelemenné összeszorulő szívvel néz­te a hatalmas étvággyal falatozó fiát. Tényleg úgy falt, mint aki soha nem evett. Három pár aratónak Is becsü­letére vált volna az a mennyiség, amit elfogyasztott. Kelemenné gyaní­totta, hogy mi lehet az oka. Egy al­kalmas pillanatban megjegyezte. — Nyúzott vagy, kisfiam... Bánt valami? — Soha boldogabb nem voltam — felelte Laci. — Az jó... — mondta az anyja bólogatva —, az jó, kisfiam ... Ildi­kó jól főz? — Jól... egészen jól... megjár­ja... — lódította Laci kissé zavar­tan. Ritkán szokott hazudni, most a- zonban rávltte a kényszerűség: nem akarta elkeseríteni az anyját. Az az Igazság, hogy amióta együtt éltek, Ildikó egyetlen egyszer sem főzött valamirevaló ételt, és nem azért, hogy állapotos volt, amit nehezen viselt el. Attól nyugodtan megfőzhetett volna, ha akart és tudott volna. Laci a névadó utáni hetekben vég­legesen megbizonyosodott arról, hogy Ildikó nem tud főzni. Kissé bántotta a dolog, de túlságosan azért nem keseredett el. Jó ötlete támadt: sza­kácskönyvet vásárolt, és nagy öröm­mel vitte haza. Ildikó kelletlenül vet­te a kezébe, s fitymálva jegyezte meg. — Kár volt kidobni a pénzt érte: abszolút süket vagyok a főzéshez. — Ne beszélj bolondokat! — mond­ta Laci. — Mindent meg lehet tanul­ni, csak akarni kell. — Akarni, akarni -- vonogatta a vállát Ildikó. — Hiába, ha irtózom a konyhától, a bűzét is alig állom... — Már pedig főzés nélkül aligha tudod leélni az életed. A gyerekek is nőnek, nekik is kell a főtt étel... — Ho'l van már az a világ, Laci­kám! — emelte fel a hangját Ildikó, — A gyerekek majd esznek főttet a bölcsödében, az oviban, később meg a napköziben ... — És velünk ml lesz? — Ml lenne? Talán flancból talál­ták ki és V/6zették be az üzemi ét­keztetést? — vigyorodott el Ildikó. — Nem kell attól tartanod, hogy éhen halunk. — Vannak hétvégék is, meg ünnep­napok is — érvelt tovább Laci, de Ildikót nem tudta- sarokba szorítani. — A kis finnyás! — nevetett fel a fiatalasszony, mintha jó viccet hallott volna. — Különben attól sem kell tartanod, hogy nem jut ínyenc falat a hétvégekre meg az ünnepnapokra. — Mire célzói? — Arra, amit édesanyád mondott. — Mit mondott anya? — Azt mondta, hogy eztán minden hétvégén és ünnepen náluk fogunk kosztolni. Az egész család. Hogy az­zal is támogatni és segíteni akarnak bennünket. Neked talán nem említet­te? Biztosan említette. — Említette, de az az igazság, hogy én nem nagyon lelkendeztem érte —^ komorodott el Laci. — Hülye vagy!? —- nézett Lacira Ildikó felháborodva. kó zsebébe, vegyen a gyerekeknek ezt-azt, arai szükséges. — Le a kalappal a szüleid előtt, Laci, csodálatos emberek! — Ildikó nem fukarkodott a dicsérő szavakkal. Nem is fukarkodhatott, hiszen tőlük telhetőén támogatták és segítették őket. — Ha semmit nem adnának, akkor is csodálatos embereknek tartanád őket? — kérdezte Laci egyszer félig viccelődve, félig komolyan. — Akkor is! — vágta rá Ildikó nyomban, hogy még véletlenül sem gondolja Laci azt, hogy ö csak a va­lamiért becsüli és tiszteli a szüleit. Pedig a valóságban Laci nagyon is közel járt az Igazsághoz a kérdésé­vel: ha semmit nem kapnának a szü­leitől, Ildikó aligha lelkendezne any- nylra, amit egyébként a tükör előtt állva, szembe nézve önmagával, min­den szégyenkezés nélkül maga Is el­ismert. Nyár derekán történt: Laci hatszáz korona rendkívüli jutalmat kapott. Nagy örömmel sietett haza, hogy el­— Nem vagyok hülye, csak elgon­dolkoztam a dolgokon —.mondta La­ci csendesen, nagyon elkomolyodva. — Számukra az havi öt-hatszáz koro­nás többletkiadást jelent... és apa csak egyedül keres, mindig is egye­dül keresett. — De hiszen ők ajánlották fel, nem mi könyörögtük ki — nyelvelt tovább Ildikó, s szinte szikrázott a szeme. Lacit megdöbbentette és egyben el­gondolkoztatta Ildikó magatartása, hangjának ellenséges, támodó éle, gyűlölködő tekintete. Mióta együtt él­nek, most mutatta meg először ezt az arcát. — Rendben van — mondta Laci ke­serű lehangoltsággal —, majd lesz valahogy... A kislány ott oeetlett-botlott körü­löttük. — Megfürdethetnéd... — mondta Ildikó hosszabb hallgatás után —, én meg majd Lacikát... — Gyere, apu, gyere, Tímea pan­csolni akar ... nagyon akar pancsol­ni... gyere, apm, siess... Laci elkapta Tímeát a hóna alatt, és a magasba emelte. A kislány si- kongv-a biciklizett a lábával. Boldog­ságtól ragyogott a szeme, arca, hogy a mennyezet alatt karikázhat, mint egy nagy, színes pillangó. Azon az éjszakán Laci nyugtalanul aludt. Szülei figyelmeztető és aggó­dó szaval jutottak eszébe, de eszébe jutott ómami is, akinek nem hitt azon az emlékezetes napon, pedig most már egyre inkább beigazolódik,' hogy igaz volt minden szava. De nem adta fel. Majd ő megneveli Ildikót, hiszen minden ember formálható, s ha Igazán szereti, akkor hajlik a sza­vára, és nem lesz semmi baj. Még na­gyon az elején tártnak, még semmi sincs veszve... Teltek-múltak a napok, hetek, de lé­nyegében semmi sem változott La- ciéknál. A hétvégéket Kelemenéknél töltötték: ettek, ittak, tévéztek^ oly­kor moziba vagy zenés szórakozó­helyre mentek. Mehettek, nyugodtan szórakozhattak, hiszen a két „öreg“ gondoskodott a gyerekekről, méghoz zá nem is akárhogyan. Vasárnap es­ténként, mielőtt elindultak volna ha­zafelé, Kelemenné minden alkalom­mal elkészítette számukra a „pak­kot“, amelyben a hétfői meg a kedd koszt rejtőzött. — Ha mással nem is tudunk segí­teni, legalább e.zzel — szokta mon dogatni Kelemenné, de azért gyakor­ta csúsztatott néhány koronát is Ildi­dicsekedjék vele. Az öröme azonban hamar lelohadt: mindent ügy talált a lakásban, mint ahogy reggel volt. Ildikó még a hamutartót sem ürítette ki, pedig már felpúpozva állt benne a sok hamu meg cigarettavég, ráadá­sul még egy darabka száraz kenyeret sem talált a konyhában, pedig éhes volt. Ildikó haja, mint a szénászekér, elnyűtt pizsamája, amelyet hazulról hozott, valóban olyan rongyos, volt már, hogy kilenc macska nem fogott volna benne egy egeret... és csak futkosott a lakásban a fejéhez kap­kodva, mint aki reggeltől mást sem tesz, csak dolgozik, töri magát, smint akinek szusszanásnyi ideje sincs ma­gával törődni. — Azt sem tudom, hol a fejem, megbolondít ez a két gyerek! El tu­dom képzelni olyan asszonynak az életét, akinek négy-öt gyereke van, úristen, kész pokol lehet az élete — és csak mondta-mondta a magáét, a panaszait Ildikó, gondolta, majd csak megsajnálja Laci, az ölébe kanja, csendesíti, biztatgatja, aztán az ágy­ba vágja és a szeretkezéssel el lesz boronáivá minden. Ezúttal azonban tévedett. Laci egy lépéssel sem közelített hozzá. Benézett a fürdőszobába: a nagy halom szennyes most Is ott állt a mósógép mellett, mint reggel, a konyhában szintén szanaszét hevert minden, mint reggel. Végül benyitott a gyerekszobába: a két gyerek pisz­kosan, elhagyatottan bömbölt ver­senyt, szánalom volt nézni őket. Ildikó látta Lacin, hogy nagyon dü­hös, 3 kissé szorongva várta a fejl?- ményeket. A heverő széfére ült és rágyújtott. Maga elé nézve, egyked­vűen fújta a füstöt. — Látom kezdte Laci —, szépen kimostad a szennyest, kitakarítottad a konyhát, szobát, a gyerekek is o- lyan jóllakottak és patyolat tiszták, mintha reggeltől csak velük foglal­koztái volna ... Ezek után belátom, hogy miért nem volt időd bevásárol­ni, a főzésről, nem Is beszélve... — A heverőhöz lépett és felemelte a párnát. Maupassant „Egy asszony éle­te“ című, félig elolvasott regénye la­pult ott. — Tetszik? — kérdezte Laci kezében forgatva a könyvet, majd dü­hösen földhöz vágta. Idikó megijedt. Ilyen elkeseredett­nek és dühösnek még soha nem lát­ta Lacit. Ki kellene engesztelni, gon­dolta magában szorult helyzetében. Ki kellene, de hogyan? Mint mindig, most Is feltalálta magát. Sírni kez­dett. — Beteg vagyok... —• sóhajtotta —, nagyon beteg... Csak azért nem szóltam, mert nem akartalak meg­ijeszteni ... Két hét alatt ma ötödször kaptak el az epergörcsök... Nem lesz jó vége, ha így folytatódik. Or­voshoz kellene mennem ... kellene, de mikor, hogyan, azt mondd meg nékem, Lacikám... — Olyan fájdal­masan, olyan meggyőzően beszélt, hogy Laci már-már elhitte. — Akár azonnal is elmehetsz. ■— Gondolod? — Aki beteg, menjen orvoshoz! Bár Ildikónak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy felkészüljön, és el­menjen hazulról, most már nem te­hetett mást, ha akart, ha nem, men­nie kellett. Távozása után Laci előbb a két gyereket rakta tisztába, megetette ö- ket, aztán mosógépbe dobálta a szeny- nyest, s amíg a gép dolgozott, rend­be rakta a konyhát, felporszívózta a szobát. Mire Ildikó hazaért, minden ragyogott a tisztáságtól. Hazafelé Jö­vet Ildikó be is vásárolt: kenyeret, szalonnát, zöldpaprikát, paradicso­mot, sőt még öt üveg sört is hozott. Laci eltervezte magában Ildikó tá­volléte alatt, hogy mihelyt hazajön, elmegy valamelyik vendéglőbe, ren­desen megvacsorázik, és részegre issza magát. Mikor azonban Ildikó a konyhaasztalon kiürítette a bevá­sárlószatyor tartalmát, meggondolta magát, és maradt. — Fájdalomcsillapítót írt az orvos — számolt be Ildikó a vizsgálat ered­ményéről, pedig színét se látta az orvosnak, miközben Laci jóízűen fa­latozott. — Azt is mondta az orvos, ha pem áll be javulás, néhány nap­ra be kellene feküdnöm a kórházba alapos kivizsgálás céljából, míg nem késő... — Hát feküdj! — Könnyű azt mondani — mondta Ildikó megjuhászodva. — Mi lenne a gyerekekkel? — Azzal ne törődj! Majd anya gon­doskodik róluk... Eddig is éppen eleget csüngtek már a nyakán ... s kibírta... Laci a vacsora befejezése után meg. ivott két üveg sört, kilépett a bal­konra és elhelyezkedett a nyugágy kényelmes ölében. Rágyújtott. Kissé fáradtnak érezte magát, de a harag­ja már elszállt. Liláskéken ereszke­dett a sűrűsödő alkonyat. A derült égen minden átmenet nélkül kigyúl- tak a csillagok, s mint egy óriási köntös fénylő díszei, sziporkázva csil­logtak. Később Ildikó is kisettenkedett a balkonra. Szó nélkül Laci mellé ku­porodott, és karjáa hajtotta a fejét. — Nagyon szeretlek... — suttogta. Azon az éjszakán, mint már annyi­szor, ismét a hitvesi á^y édesítette össze és békítette ki Laciékat. Másnap Laci új pizsamát vásárolt Ildikónak a rendkívüli jutalomból. Tímeát is megajándékozta egy hajas­babával, Lacikának pedig cumit vett, akkora margarétásat, hogy beborítot­ta a fél arcát. Ildikó hálálkodva kö­szönte meg az ajándékokat. — Remek férj és apa vagy, Laci­kám — mondta Ildikó, és összevissza csókolta a remek férjet. Augusztus közepén Laci egy hét szabadságot kapott. Gondoltak egy, merészet, összekapták magukat, és eH utaztak Jollékhoz. Nagyon jól érezték magukat. Különösen Ildikó. Sátoroz­tak a Garam-parton, horgásztak, íü- rödtek, napoztak. Laci a hét végén elvitte Ildikót abba a kis faluba, ahol gyerekkorá­nak nagy részét töltötte. Megmuto­gatta a helyeket, hol őrizte a libá­kat, hol csúszkált, szánkázo.tt, hol lopta a görögdinnyét, s melyik réten kergette a pillangókat. Hanyatt feküdtek a rét közepén, és nézték a kék alatt szunyókáló tor­nyos felhőket. Körülöttük zsongott, zengett a határ, mint egy óriási or­gona. A magasban pacsirta lebegett, s csodálatos füttyével dicsérte a nap­fényt, az egész lélegző és élő termé­szetet, tájat. — Nagyon szép gyerekkorod lehe­tett, Lacikám... A faluban régi ismerősként fogad­ták őket a gyerekkori partások, s po- harazgatás és nagy nevetések köze­pette időzték fel a régi emlékeket és csinytevéseket. Felejthetetlen nap volt... Utolsó este, mikor magukra ma­radtak, Joli megkérdezte Lacitól, Hogy, élnek, s hogy ízlik a házasélet. — ízlelgetem, nővérkém, ízlelge­tem ... — tért ki Laci az egyenes válasz elöl. — Mindegy, hogy mit mondok, nem? Nagyon örülök a fiam­nak. Mit szólsz hozzá? — Aranyos, de mintha lassan fej­lődne, nem gondolod? Négyhónapos létére erősebb is lehetne. — Talán csak azért tűnik kissé fejletlennek, mert vékony csontú — mentegetőzött Laci, de a gondolat bosszú hetekig nem hagyta nyugton: lényleg fejletlen? A tél korán beköszöntött, és elég hosszan tartotta magát. Március kö­zepén aztán egyik napról a másikra kitavaszodott. Kelemenné Ladák tele járva, gon­dolta, becsönget Ildikóhoz, csak ott­hon találja, hiszen dél felé van az idő. A fiatalasszony ugyancsak meg­lepődött, mikor a nyitott ajtóban megpillantotta az anyósát, de Kele­menné is, mikor meglátta a hálóru­hás menyét. — Beteg vagy, Ildikó? — Elég rongyul érzem magam, de nem komoly — lódította szemrebbe­nés nélkül, s nem nagyon invitálta befelé az anyósát, de Kelemenné csak betolakodott. — Hát a gyerecskék? — A szobájukban ... Alighanem al­szanak — mondta gyorsan. Kelemenné lábujjhegyen közelítette meg a szobaajtót, óvatosan benyitott, s majd összeesett rémületében. Laci­ka már sírni sem tudott, már csak ny'öszörgött. Állt a kiságyban, és fejét a falba verte, olykor meg is nyalta a falat. Tímea aludt. — Ml van veled, kis csillagom? — lépett Kelemenné az unokájához, s az ölébe emelve csókolgatta. A gye­rek remegett a kimerültségtől és bűz- lött. Aligha rakták tisztába- reggeltől, s nyilván éhes is. Körülnézett a szo­bában: mint a szemétdomb, gondolta magában. Elnehezedett a- szíve. (Folytatjuk) Nagy Zoliin tllusztráctója

Next

/
Thumbnails
Contents