Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-16 / 33. szám
14. Végre éjfél után néhány perccel megérkezett Ildiké. Egyedül. Gyanúsan csiUogott a szeme. — Szia, apuci! — Hát a kislány? — Anyuéknál... . — És te? — Kiruccantam egy kicsit... Haragos vagy, apuci? Tán csak nem haragszol? — Hogyhogy kiruccantáll? ... Síkosak az utak, könnyen elcsúszhattál volna ... s egyáltalán: milyen sürgős ügyet intéztél éjfél utánig? — Ne félts te engem, apuci, tudok magamra vigyázni — mondta Ildiké fölényeskedve, magabiztosan. Leült. — Tünde hívott fel tegnap délután, tudod, az a régi barátnőm, hogy ezer éve nem látott már, hogy szeretne velem elbeszélgetni, hogy beülhetnénk valahová... — Te persze rögtön összekaptad magád, és már rohantál is, hogy le ne késs a találkárél. Mintha 6 nem jöhetett volna el hozzánk — mondta Laci zsörtölődve. Ildiké, mint valami doromboló macska, Lacihoz billegett, az ölébe ült, és Játékosan beletúrt a hajába. — Ne haragudj, no.... Látod milyen vagy ... Jólesett egy kicsit kimozdulni, hiszen hónapok óta sehol nem voltam. Olyan vagyok itt, mint a remete ... Laci nem hagyta magát befolyásolni. — Közben Ittál is, természetesen, kávézgattál és elszívtál egy vagon cigarettát. Meggondolatlan vagy, Ildikó. — Meggondolatlan? Ugyani Tudod mi vagyok? Éhes, farkaséhesl Piríthatnál kenyeret. Annyira kívánom, de az is lehet, hogy nem is én kívánom annyira, mint a kis focista Idebenn. Tedd csak a kezed a hasamra! Érzed? Annyira rugdalózik a kis fűtyis, hogy az nem közönséges. Mert fütyis lesz, tudod-e!? Amint Laci megérezte tenyere alatt a magzat mocorgását, nyomban kien- gesztelödött, és mindenről megfeledkezve rohant kenyeret pirítani. — Teát is kérsz? — kérdezte Laci a konyhából kiáltva. — Kérek, ha van Itthon citrom. — Akad ... Április közepén Ildikó simán megszülte a szépen fejlett, három és fél kilós fiúgyereket. — Ugye megmondtam, hogy fütyije lesz! — lelkendezett Ildikó csillogó szemmel Laci első látogatásakor. Nagy volt az öröm a két családban. A névadó ünnepélyre Joliék is felutaztak. Csomó ajándékot hoztak a legifjabbik Kelemennek, a kis Lacikának. Kelemenné összeszorulő szívvel nézte a hatalmas étvággyal falatozó fiát. Tényleg úgy falt, mint aki soha nem evett. Három pár aratónak Is becsületére vált volna az a mennyiség, amit elfogyasztott. Kelemenné gyanította, hogy mi lehet az oka. Egy alkalmas pillanatban megjegyezte. — Nyúzott vagy, kisfiam... Bánt valami? — Soha boldogabb nem voltam — felelte Laci. — Az jó... — mondta az anyja bólogatva —, az jó, kisfiam ... Ildikó jól főz? — Jól... egészen jól... megjárja... — lódította Laci kissé zavartan. Ritkán szokott hazudni, most a- zonban rávltte a kényszerűség: nem akarta elkeseríteni az anyját. Az az Igazság, hogy amióta együtt éltek, Ildikó egyetlen egyszer sem főzött valamirevaló ételt, és nem azért, hogy állapotos volt, amit nehezen viselt el. Attól nyugodtan megfőzhetett volna, ha akart és tudott volna. Laci a névadó utáni hetekben véglegesen megbizonyosodott arról, hogy Ildikó nem tud főzni. Kissé bántotta a dolog, de túlságosan azért nem keseredett el. Jó ötlete támadt: szakácskönyvet vásárolt, és nagy örömmel vitte haza. Ildikó kelletlenül vette a kezébe, s fitymálva jegyezte meg. — Kár volt kidobni a pénzt érte: abszolút süket vagyok a főzéshez. — Ne beszélj bolondokat! — mondta Laci. — Mindent meg lehet tanulni, csak akarni kell. — Akarni, akarni -- vonogatta a vállát Ildikó. — Hiába, ha irtózom a konyhától, a bűzét is alig állom... — Már pedig főzés nélkül aligha tudod leélni az életed. A gyerekek is nőnek, nekik is kell a főtt étel... — Ho'l van már az a világ, Lacikám! — emelte fel a hangját Ildikó, — A gyerekek majd esznek főttet a bölcsödében, az oviban, később meg a napköziben ... — És velünk ml lesz? — Ml lenne? Talán flancból találták ki és V/6zették be az üzemi étkeztetést? — vigyorodott el Ildikó. — Nem kell attól tartanod, hogy éhen halunk. — Vannak hétvégék is, meg ünnepnapok is — érvelt tovább Laci, de Ildikót nem tudta- sarokba szorítani. — A kis finnyás! — nevetett fel a fiatalasszony, mintha jó viccet hallott volna. — Különben attól sem kell tartanod, hogy nem jut ínyenc falat a hétvégekre meg az ünnepnapokra. — Mire célzói? — Arra, amit édesanyád mondott. — Mit mondott anya? — Azt mondta, hogy eztán minden hétvégén és ünnepen náluk fogunk kosztolni. Az egész család. Hogy azzal is támogatni és segíteni akarnak bennünket. Neked talán nem említette? Biztosan említette. — Említette, de az az igazság, hogy én nem nagyon lelkendeztem érte —^ komorodott el Laci. — Hülye vagy!? —- nézett Lacira Ildikó felháborodva. kó zsebébe, vegyen a gyerekeknek ezt-azt, arai szükséges. — Le a kalappal a szüleid előtt, Laci, csodálatos emberek! — Ildikó nem fukarkodott a dicsérő szavakkal. Nem is fukarkodhatott, hiszen tőlük telhetőén támogatták és segítették őket. — Ha semmit nem adnának, akkor is csodálatos embereknek tartanád őket? — kérdezte Laci egyszer félig viccelődve, félig komolyan. — Akkor is! — vágta rá Ildikó nyomban, hogy még véletlenül sem gondolja Laci azt, hogy ö csak a valamiért becsüli és tiszteli a szüleit. Pedig a valóságban Laci nagyon is közel járt az Igazsághoz a kérdésével: ha semmit nem kapnának a szüleitől, Ildikó aligha lelkendezne any- nylra, amit egyébként a tükör előtt állva, szembe nézve önmagával, minden szégyenkezés nélkül maga Is elismert. Nyár derekán történt: Laci hatszáz korona rendkívüli jutalmat kapott. Nagy örömmel sietett haza, hogy el— Nem vagyok hülye, csak elgondolkoztam a dolgokon —.mondta Laci csendesen, nagyon elkomolyodva. — Számukra az havi öt-hatszáz koronás többletkiadást jelent... és apa csak egyedül keres, mindig is egyedül keresett. — De hiszen ők ajánlották fel, nem mi könyörögtük ki — nyelvelt tovább Ildikó, s szinte szikrázott a szeme. Lacit megdöbbentette és egyben elgondolkoztatta Ildikó magatartása, hangjának ellenséges, támodó éle, gyűlölködő tekintete. Mióta együtt élnek, most mutatta meg először ezt az arcát. — Rendben van — mondta Laci keserű lehangoltsággal —, majd lesz valahogy... A kislány ott oeetlett-botlott körülöttük. — Megfürdethetnéd... — mondta Ildikó hosszabb hallgatás után —, én meg majd Lacikát... — Gyere, apu, gyere, Tímea pancsolni akar ... nagyon akar pancsolni... gyere, apm, siess... Laci elkapta Tímeát a hóna alatt, és a magasba emelte. A kislány si- kongv-a biciklizett a lábával. Boldogságtól ragyogott a szeme, arca, hogy a mennyezet alatt karikázhat, mint egy nagy, színes pillangó. Azon az éjszakán Laci nyugtalanul aludt. Szülei figyelmeztető és aggódó szaval jutottak eszébe, de eszébe jutott ómami is, akinek nem hitt azon az emlékezetes napon, pedig most már egyre inkább beigazolódik,' hogy igaz volt minden szava. De nem adta fel. Majd ő megneveli Ildikót, hiszen minden ember formálható, s ha Igazán szereti, akkor hajlik a szavára, és nem lesz semmi baj. Még nagyon az elején tártnak, még semmi sincs veszve... Teltek-múltak a napok, hetek, de lényegében semmi sem változott La- ciéknál. A hétvégéket Kelemenéknél töltötték: ettek, ittak, tévéztek^ olykor moziba vagy zenés szórakozóhelyre mentek. Mehettek, nyugodtan szórakozhattak, hiszen a két „öreg“ gondoskodott a gyerekekről, méghoz zá nem is akárhogyan. Vasárnap esténként, mielőtt elindultak volna hazafelé, Kelemenné minden alkalommal elkészítette számukra a „pakkot“, amelyben a hétfői meg a kedd koszt rejtőzött. — Ha mással nem is tudunk segíteni, legalább e.zzel — szokta mon dogatni Kelemenné, de azért gyakorta csúsztatott néhány koronát is Ildidicsekedjék vele. Az öröme azonban hamar lelohadt: mindent ügy talált a lakásban, mint ahogy reggel volt. Ildikó még a hamutartót sem ürítette ki, pedig már felpúpozva állt benne a sok hamu meg cigarettavég, ráadásul még egy darabka száraz kenyeret sem talált a konyhában, pedig éhes volt. Ildikó haja, mint a szénászekér, elnyűtt pizsamája, amelyet hazulról hozott, valóban olyan rongyos, volt már, hogy kilenc macska nem fogott volna benne egy egeret... és csak futkosott a lakásban a fejéhez kapkodva, mint aki reggeltől mást sem tesz, csak dolgozik, töri magát, smint akinek szusszanásnyi ideje sincs magával törődni. — Azt sem tudom, hol a fejem, megbolondít ez a két gyerek! El tudom képzelni olyan asszonynak az életét, akinek négy-öt gyereke van, úristen, kész pokol lehet az élete — és csak mondta-mondta a magáét, a panaszait Ildikó, gondolta, majd csak megsajnálja Laci, az ölébe kanja, csendesíti, biztatgatja, aztán az ágyba vágja és a szeretkezéssel el lesz boronáivá minden. Ezúttal azonban tévedett. Laci egy lépéssel sem közelített hozzá. Benézett a fürdőszobába: a nagy halom szennyes most Is ott állt a mósógép mellett, mint reggel, a konyhában szintén szanaszét hevert minden, mint reggel. Végül benyitott a gyerekszobába: a két gyerek piszkosan, elhagyatottan bömbölt versenyt, szánalom volt nézni őket. Ildikó látta Lacin, hogy nagyon dühös, 3 kissé szorongva várta a fejl?- ményeket. A heverő széfére ült és rágyújtott. Maga elé nézve, egykedvűen fújta a füstöt. — Látom kezdte Laci —, szépen kimostad a szennyest, kitakarítottad a konyhát, szobát, a gyerekek is o- lyan jóllakottak és patyolat tiszták, mintha reggeltől csak velük foglalkoztái volna ... Ezek után belátom, hogy miért nem volt időd bevásárolni, a főzésről, nem Is beszélve... — A heverőhöz lépett és felemelte a párnát. Maupassant „Egy asszony élete“ című, félig elolvasott regénye lapult ott. — Tetszik? — kérdezte Laci kezében forgatva a könyvet, majd dühösen földhöz vágta. Idikó megijedt. Ilyen elkeseredettnek és dühösnek még soha nem látta Lacit. Ki kellene engesztelni, gondolta magában szorult helyzetében. Ki kellene, de hogyan? Mint mindig, most Is feltalálta magát. Sírni kezdett. — Beteg vagyok... —• sóhajtotta —, nagyon beteg... Csak azért nem szóltam, mert nem akartalak megijeszteni ... Két hét alatt ma ötödször kaptak el az epergörcsök... Nem lesz jó vége, ha így folytatódik. Orvoshoz kellene mennem ... kellene, de mikor, hogyan, azt mondd meg nékem, Lacikám... — Olyan fájdalmasan, olyan meggyőzően beszélt, hogy Laci már-már elhitte. — Akár azonnal is elmehetsz. ■— Gondolod? — Aki beteg, menjen orvoshoz! Bár Ildikónak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy felkészüljön, és elmenjen hazulról, most már nem tehetett mást, ha akart, ha nem, mennie kellett. Távozása után Laci előbb a két gyereket rakta tisztába, megetette ö- ket, aztán mosógépbe dobálta a szeny- nyest, s amíg a gép dolgozott, rendbe rakta a konyhát, felporszívózta a szobát. Mire Ildikó hazaért, minden ragyogott a tisztáságtól. Hazafelé Jövet Ildikó be is vásárolt: kenyeret, szalonnát, zöldpaprikát, paradicsomot, sőt még öt üveg sört is hozott. Laci eltervezte magában Ildikó távolléte alatt, hogy mihelyt hazajön, elmegy valamelyik vendéglőbe, rendesen megvacsorázik, és részegre issza magát. Mikor azonban Ildikó a konyhaasztalon kiürítette a bevásárlószatyor tartalmát, meggondolta magát, és maradt. — Fájdalomcsillapítót írt az orvos — számolt be Ildikó a vizsgálat eredményéről, pedig színét se látta az orvosnak, miközben Laci jóízűen falatozott. — Azt is mondta az orvos, ha pem áll be javulás, néhány napra be kellene feküdnöm a kórházba alapos kivizsgálás céljából, míg nem késő... — Hát feküdj! — Könnyű azt mondani — mondta Ildikó megjuhászodva. — Mi lenne a gyerekekkel? — Azzal ne törődj! Majd anya gondoskodik róluk... Eddig is éppen eleget csüngtek már a nyakán ... s kibírta... Laci a vacsora befejezése után meg. ivott két üveg sört, kilépett a balkonra és elhelyezkedett a nyugágy kényelmes ölében. Rágyújtott. Kissé fáradtnak érezte magát, de a haragja már elszállt. Liláskéken ereszkedett a sűrűsödő alkonyat. A derült égen minden átmenet nélkül kigyúl- tak a csillagok, s mint egy óriási köntös fénylő díszei, sziporkázva csillogtak. Később Ildikó is kisettenkedett a balkonra. Szó nélkül Laci mellé kuporodott, és karjáa hajtotta a fejét. — Nagyon szeretlek... — suttogta. Azon az éjszakán, mint már annyiszor, ismét a hitvesi á^y édesítette össze és békítette ki Laciékat. Másnap Laci új pizsamát vásárolt Ildikónak a rendkívüli jutalomból. Tímeát is megajándékozta egy hajasbabával, Lacikának pedig cumit vett, akkora margarétásat, hogy beborította a fél arcát. Ildikó hálálkodva köszönte meg az ajándékokat. — Remek férj és apa vagy, Lacikám — mondta Ildikó, és összevissza csókolta a remek férjet. Augusztus közepén Laci egy hét szabadságot kapott. Gondoltak egy, merészet, összekapták magukat, és eH utaztak Jollékhoz. Nagyon jól érezték magukat. Különösen Ildikó. Sátoroztak a Garam-parton, horgásztak, íü- rödtek, napoztak. Laci a hét végén elvitte Ildikót abba a kis faluba, ahol gyerekkorának nagy részét töltötte. Megmutogatta a helyeket, hol őrizte a libákat, hol csúszkált, szánkázo.tt, hol lopta a görögdinnyét, s melyik réten kergette a pillangókat. Hanyatt feküdtek a rét közepén, és nézték a kék alatt szunyókáló tornyos felhőket. Körülöttük zsongott, zengett a határ, mint egy óriási orgona. A magasban pacsirta lebegett, s csodálatos füttyével dicsérte a napfényt, az egész lélegző és élő természetet, tájat. — Nagyon szép gyerekkorod lehetett, Lacikám... A faluban régi ismerősként fogadták őket a gyerekkori partások, s po- harazgatás és nagy nevetések közepette időzték fel a régi emlékeket és csinytevéseket. Felejthetetlen nap volt... Utolsó este, mikor magukra maradtak, Joli megkérdezte Lacitól, Hogy, élnek, s hogy ízlik a házasélet. — ízlelgetem, nővérkém, ízlelgetem ... — tért ki Laci az egyenes válasz elöl. — Mindegy, hogy mit mondok, nem? Nagyon örülök a fiamnak. Mit szólsz hozzá? — Aranyos, de mintha lassan fejlődne, nem gondolod? Négyhónapos létére erősebb is lehetne. — Talán csak azért tűnik kissé fejletlennek, mert vékony csontú — mentegetőzött Laci, de a gondolat bosszú hetekig nem hagyta nyugton: lényleg fejletlen? A tél korán beköszöntött, és elég hosszan tartotta magát. Március közepén aztán egyik napról a másikra kitavaszodott. Kelemenné Ladák tele járva, gondolta, becsönget Ildikóhoz, csak otthon találja, hiszen dél felé van az idő. A fiatalasszony ugyancsak meglepődött, mikor a nyitott ajtóban megpillantotta az anyósát, de Kelemenné is, mikor meglátta a hálóruhás menyét. — Beteg vagy, Ildikó? — Elég rongyul érzem magam, de nem komoly — lódította szemrebbenés nélkül, s nem nagyon invitálta befelé az anyósát, de Kelemenné csak betolakodott. — Hát a gyerecskék? — A szobájukban ... Alighanem alszanak — mondta gyorsan. Kelemenné lábujjhegyen közelítette meg a szobaajtót, óvatosan benyitott, s majd összeesett rémületében. Lacika már sírni sem tudott, már csak ny'öszörgött. Állt a kiságyban, és fejét a falba verte, olykor meg is nyalta a falat. Tímea aludt. — Ml van veled, kis csillagom? — lépett Kelemenné az unokájához, s az ölébe emelve csókolgatta. A gyerek remegett a kimerültségtől és bűz- lött. Aligha rakták tisztába- reggeltől, s nyilván éhes is. Körülnézett a szobában: mint a szemétdomb, gondolta magában. Elnehezedett a- szíve. (Folytatjuk) Nagy Zoliin tllusztráctója
