Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-26 / 30. szám

<•«»------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ENNYIRE GAZDAGOK VAGYUNK?

Ei

r rsekú]várból (Nővé Zámky) 'Ögyallára (Hurbanovo), ‘igyekszem. A tizenegy húszas autóbusz Naszvadon (Nesva- dy) és (melyen (Imel) keresztül visz. Azért megyek, hogy megtu- dakoijam, miért is kénytelenek az emberek feletetni az állatokkal a sárgarépát, ahelyett, hogy valahol Észak-Csehországban vagy a Tátra alatt gyerekfogak ropogtatnák. Különben az úton — az autóbuszban, a vonatban, az állomáson — mintha csak összebeszéltek volna az emberek, állandó téma a zöldség- és gyümölcsfelvásárlás. A A karolta után itt az uborka, a kézfejnyi nagy Illatos és híres naszvadi, Imelyi, negyed!, besenyői, marcelházi paprika, ezek sem kellenek senkinek. Illetve kellenének, biztosan kellenének, de nlcns, aki felvásárolja és elszállítsa mondjuk Ostravába, Prágába, Plzeftbe — tartják a kistermelők, és zúgolódnak. Joggal vagy jogtalanul? — kérdem, amikor Imely második megállóján fékez az autóbusz, és a szemem megakad egy hosszú embersoron.

Ami onnan, az autóbuszból ér- (iekesség volt, az közelről, az emberek között járkálva, téblábolva már lenyűgöző valami. Még a fénykép sem tudná mindazt visz- szaadni, ami Itt látható, hallható.

A község kétezerötszáz lakosa közül nyolcszáztizenöten tagjai a Klskertészek Szövetsége helyi szervezetének, összesen vagy huszonöt hektár területen gazdálkodnak. Ebből húsz hektárnyit a házak előtt és mögött látható fólia takar. Főleg salátát, sárgarépát, paradicsomot, paprikát, uborkát termesztenek, de néhányan próbálkoznak a majoránnával, a dinnyével, és vannak, akik a szőlőt részesítik előnyben a háztáji-' ban.

A két oldalról érkező kézikocsikéi— vagy ahogy nálunk neve- 2jikr kárék —, autók, utánfutóval vagy anélkül, lovaskocsik az alsó kapunál folynak egymásba. Azt hinné az ember, hogy heves veszekedések, tülekedés, türelmetlen rlkoltozás kíséri majd az eseményt. De nem. Hihetetlen fegyelemmel, nyugalommal, tudatos rá- tartisággal várakoznak az emberek. Aki jobbról érkezik, elmegy megnézni, ki van előtte a másik, hosszabb, bal oldali sorban, s bár végül már a kapu bejáratában áll, nem játssza ki amazokat, nem törtet, hanem kivárja a sorát. Pedig akad ■ közöttük hajlott hátú nagymama, idegesen kapkodó, vézna fiatalasszony is. Az asszonyka egy órakor, amikor végre kirakja a tizenhat láda első-, egy láda másodosztályú paprikáját a barna Wartburgból, idegesen felsóhajt;

— Jaj, tizenkettőre már munkában kellett volna lennem! — Etető ugyanis a szövetkezetben, és délutáni műszak^ van.

A

z ímelyl látványhoz hozzátartozik, hogy sehol a környéken nem vesznek át paprikát, de itt is csak a szövetkezeti tagoktól, mert az átengedte a maga kétvagonos szerződését. A Zelenina, vagyis a zöldség- és gyümölcsértékesítő vállalat — amely nemcsak kiskereskedelmi hálózattal rendelkezik, hanem felvásárló- helyekkel is, és nemcsak Észak- -Szlováklába, még a cseh országrészekbe is szállít a felvásárolt áruból — csak a szerződésben lekötött mennyiségű termést veszi át a termelőktől. A paprika felvásárlási ára szinte naponta változik. Ami azt jelenti, aki leadja ma, az több pénzt kap érte, mint az, aki holnap vagy holnapután viszi el.

Megérkezik a helyi kistermelők idős elnöke, Tóth Lajos, aki korábban itt, ezen a telepen dolgozott mint a Zelenina vállalat felvásárlója, s több évtizeden keresztül találkozott ezekkel a problémákkal. Még mielőtt beszélhetnék vele, egy idős asszony neki szegezi a kérdést, hogy mi lesz az ő paprikájukkal.

— Mi lenne, nem tudom — válaszolja neki.

— Hogyhogy nem tudod? — in- dulatoskodik az asszony.

— Hát úgy, hogy nem tudom.

— Miért?

— Miért, miért... Hiszen te is tudod, hogy emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy a fagyosszentek alatt kánikula lett volna. Hát ezért is többek között. És azt is tudod, hogy nemcsak nálunk volt kánikula, hanem másutt is. Máskor még júniusban sem tudtunk elég sárgarépát termeszteni, most meg már májusban nem kellett senkinek. Meg aztán nemcsak a miénk érett be, hanem másoké is. És ugyanez van a paprikával is. Mondtam én már nektek, hogy baj lesz. Mindenki azt hiszi, hogy előbb eladja a palántáját, de a paprikájának is ugyanolyan keletje lesz. Hát ez nem megy. Aki palántát vett, az már nem vesz paprikát, paradicsomot.

— Mi megtermeljük a sárgarépát, az uborkát, a paprikát, szívesen eladnánk, akár olcsóbban is, de senki sem akarja tőlünk megvenni, felvásárolni, pedig feljebb a hegyvidéken még nem is láttak gyümölcsöt, zöldséget — érvel az asszony.

Ezt meg honnan veszed?

— Hát tudom, mindenki mondja!

— Mindenki mondja, de ki látta, te talán láttad? — kérdi az asz- szonytól, akitől valóban nem vettek át egy kilót sem a felvásárlóban.

K

ésőbb, amikor kicsit elcsendesedik az elnök körül a légkör, rákérdezek, hogy nem lehetne-e újabb szerződéseket kötni.

— Mi megpróbáltuk — mondja az elnök —, voltunk fenn Csehországban Is, de be kellett látni, hogy van elég árujuk.

— És a piac?

— Az már a múlté — mondija —-, amióta drága a benzin, senki sem szaladgál föl-le. No meg aztán azt is látni kell, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt elég volt, ha valaki átment Megy erre (Calovo), Gútára (Kolárovo), vagy ha volt autója, elszaladt Lévára (Levice), Nyitrára (Nitra), s ott nyugodtan túladott portékáján. Ma viszont már nemcsak hogy nem tudunk ott eladni semmit, de Ők is termelők lettek.

— A sárgarépát megeszik a nyulak, de ml lesz a paprikával? Különben is látom, mindenki csak az osztályon felüli termést hozza. Mit csinálnak az apróval? — kérdezem.

— Ugyanazt, amit a sárgarépával, valamit tartósítanak, a többit odaadják a nyulaknak — mondja Hrabovszky Krisztina, az imelyi átvevőhely dolgozója.

A nyulaknak? ■— csodálkozom el még akkor is, amikor már harmadszor-negyedszer is ezt hallom. Pedig mint mondják, nincs min csodálkozni, mert nemcsak a nyulak, a disznók, de még a kacsák, libák is szeretik.

— Eleinte kicsit prüszkölnek, rázzák a fejüket, szuszognak tőle, csípi a pofájukat, de ha nincs más, megeszik és megszeretik. Sőt ami egyenesen meglepő, még meg is híznak tőle.

A lecke tehát fel van adva. Évekkel ezelőtt magam is azok közé tartoztam, akik biztatták az embereket: éljenek a lehetőséggel, hiszen az ország déli részén erősebben és többet süt a nap, s ahelyett, hogy kocsmákban töltenék az idejüket, ka- pirgáljanak a kertjükben, termeszszenek epret, málnát, zöldséget, virágot, és értékesítsék maguk, vagy adják át valamelyik állami vállalatnak. Ml hát a teendő, milyen állásfoglalást képvisel például a zöldség- és gyümölcsértékesítő vállalat, amely nemcsak gyümölcsöt és zöldséget vesz át és ad el, hanem magkereskedéssel, fóliaárusftással, műtrágya-forgalmazással is foglalkozik.

Emlékszem, évekkel ezelőtt, abban az időben, amikor az iménti gondolatokat fejtegettem, épp itt, Érsekújvárott is szinte verekedtek az emberek a fóliáért. Ma pedig? Nemcsak a magkereskedésekben, a zöldségboltokban is csomagokban áll a fólia. Tehát az illetékesek megoldották a kérdést, és mindenki számára, aki a szövetkezetekben vagy a háztájiban intenzívebben ki akarja használni a földet, rendelkezésére áll a szükséges eszköz. Többé-kevésbé ugyanez vonatkozik a magokra, a műtrágyákra, esetleg a vegyszerekre is. A másik oldalon viszont mégsem kellene, sőt olykor nem is kell a már megtermelt áru?

Ögyallán van a komáromi járás egyik nagyraktára, és onnan indítják a teherkocsikat, illetve a vasúti kocsik egy részét a friss zöldséggel, gyümölccsel.

— Gyorsan elkészültek — mondom Gögh Gábornak, és Szelcsá- nyi Andrásnak, a két sofőrnek.

— Ez itt mindig így van — mondják , és nemcsak ilyenkor, leadáskor segítenek az emberek, hanem máskor is.

— Azt állítják, hogy a hegyvidéken sokszor még nem is láttak friss zöldséget, itt meg nem akarják átvenni tőlük a terményüket. Igaz ez?

— Nem egészen... Az megtörténik, hogy nincs, hogy várják, mert valamilyen félreértés vagy objektív okok miatt nem kaptak máshonnan árut, de általában elég sok van a raktáron. Sőt, megtörténik, hogy ott posvad a régi, mi meg hozzuk az újat.

— A primőr áru is?

— Néha.

— Miért?

— Nehéz megmondani, hogy miért, de a retek vagy a sárgarépa már akkor fonnyadozlk, a- mikor megérkezünk vele ... — so- fólják.

Jankulár László és helyettese, Jurcsík Pál, az ógyallal raktár vezetői szívesen fogadnak, székkel kínálnak, de kinn vagy hét-nyolc autó és traktor várakozik, majd újabbak jönnek, így aztán nem nagyon tudnak velem foglalkozni. Ráadásul olykor még a telefon is megszólal.

“ Száznyolcvan mázsa... értettem — mondja a vezető.

N

ekem tulajdonképpen ez megfelel: ülök és várok, közben mindent hallok és látok. A raktárban összesen tizenhatan dolgoznak. Vannak, akik átveszik az árut, lemázsálják, mások elkönyvelik, megint mások a helyi, környékbeli vagy a távolabbi Üzletekbe küldik.

Ilyenkor szezonban itt mindig sok a munka, tehát lankadatlanul oda kell figyelni mindenre. A munkájuk ezért nemcsak fizikailag, szellemileg is megterhelő. Jankulár László, a raktár vezetője reggel hatkor kezdi a napot, helyettese pedig tízre jön. A vezető így is jó, ha délután négykor- -ötkor azt mondhatja: „Akkor én megyek“. A helyettes aztán este tízig marad. Munkájuk nemcsak abból áll, hogy átveszik és kiadják az árut — sokszor anélkül, hogy egy ujjal is hozzáérnének —, hanem főleg valamiféle irányításból. De épp ezért két oldalról érkezik a nyomás. A termelők azzal ostromolják őket, hogy vegyenek meg tőlük mindent; amit megtermeltek, az átvevők pedig — az ország különböző részein található hasonló nagyraktárak, mint az övéké is — hol siettetik, hol meg késleltetik. Válogatnak, taktikáznak, lemondják a megrendelt árut, mert a vásárló igénye nem mindig egyenletes.

Délután két órára jár. Ogy látszik, ilyenkor szokták pontosítani a másnapi átvételi lehetőségeket, így aztán nemcsak a raktár alkalmazottai, a sofőrök, raktárosok, hanem kistermelők, de a szövetkezetek kertészei, agronómusai is benéznek a szűköcske irodába, sőt a Dunajplod mezőgazdasági társulás kertésze is, hogy első kézből értesüljenek a lehetőségekről.

Közben újra megszólal a telefon. Lehet, Jankulár László máskor is egészen halkan és visszafogottan szokott telefonálni, de látszik, hogy ma méginkább visszafogja a hangját.

— Jól van. Margitka, értettem, semmi több... de legyen szíves hívjon fel később. Vagy tudja mit, majd én felhívom ...

A kertészek, úgy látszik, erre várnak. Látom, mintíia .sehol semmi, elmennek mellette, és belenéznek a papírjaiba, gondolkoznak, számolnak is lélekben. Van, aki legyint, és szó nélkül kimegy, majd ismét visszajön. Nem tudom, máskor milyen itt a hangulat, lehet, egyfajta licitálás is folyhat.

— Azt a tizenöt mázsát át kell, hogy vedd tőlem! (Nem tudom, nem százötvenet értett-e a tizenötön, hiszen szövetkezetről van szó) — süvít végig a kis helységen az egyik kopaszodó férfi.

A másik, egy alacsony, kicsit kerek képű férfi már vágy harmadszor jön vissza, de még mindig nem kap választ. Negyedszerre aztán, amikor már látja, hogy úgyis tudom, miről van szószó, mondja:

— Jő, akkor két mázsát hozhatsz.

A férfi nem örül, de azért láthatólag megnyugodott.

— Látja, ez alkalmazottam, mécsem tudok rajta segíteni — fordul hozzám a raktár vezetője.

Ismét berobo.? valaki:

— Azt a pár mázsát át kell vennetek tőlem, mert holnap már olcsóbb lesz az ára.

— Honnan tudod, hogy olcsóbb lesz? — kérdi Jurcsík Pál, és elmosolyodik, majd hozzáteszi; —■ Ti mindig mindent jobban tudtok, mint mi.

Ülök hát, és csak nézem, hallgatom, figyelem ezt a különös színjátékot. A környék valamennyi szakembere itt van már. Az egyik újra rákérdez a tényállásra:

— Akkor végképp semmi?

— Mondtam már, hogy seipnjl

— mondja, miközben felveszi a telefont, felhívja a kertészetet, és utasítja a helyettesét, hogy a szőlészeti szakcsoport tagjai holnap már ne jöjjenek a kertészetbe.

Később ugyanezt az embert kl- szólítják valamiért. Mi lehet az?

— kérdem, és én is kimegyek utána. Az asszonyok, akik klszólítót- ták, kifordítanak egy rekesz paprikát, mutatják, mennyire apró, és arra kérik, vitesse vissza. A paprika valóban siralmas. Ö látva ezt mégsem ellenkezik, sőt a legnagyobb meglepetésemre visszavltetl a szállítmány egy részét.

— Miért szedték ie, miért nem vártak vele, míg megnő? — kérdem.

— Ez? — buggyan ki az egyik sofőr száján. — Ez már nem nő meg, láthatja — mondja és mutatja az igencsak apró paprikát.

M

ost már Jankulár László is látja, hogy sokkalta többet látok és hallok, mint amit egy kívülállónak látnia, hallania, szabadna, így aztán maga is bekapcsolódik a beszélgetésbe, és elmondja, ők milyen gondokkal küszködnek. Előfordul, hogy felvásárolnak valamit, de nincs mivel elpzáUítaniukt mert mindenütt t^karóKoskadnak a benzinnel. Máskor meg, mire Plzeftbe vagy Prágába érkezik az áru, az átvevő raktár alsóbb osztályba sorolja azt, amit ők itt drágábban vettek meg.

— És ami a legdühítöbb — mondja —, sokszor ugyanattól a termelőtől, ugyanabból a szedésből vettük, és mégis. Annyi csupán a különbség, hogy az egyiket az ő kocsijuk vitte, a másikat meg a miénk. Ez különösen a prágai nagyraktárral van így. Nem tudni, hogy azért-e, mert ők aztán igazán sok árut és a legjobbat kapják mindenhonnan, vagy azért, mert sokat hoznak be. De tény, hogy tőlük kapjuk a legtöbb reklamációt.

— De hogy lehet az, hogy az .autók kint rakodnak a kertésszetek- ben, sőt vonatok viszik az árut, és az mégis megromlik, mire az átvevő raktárába ér? — kérdem végül már kinn álldogálva a raktárban, ahol Jankulár László és helyettese, Jurcsík Pál olykor kivesz a rekeszből egy-egy paprikát és jóízűen beleharap. Bár már három óra is elmúlt, s mint általában, nemcsak hogy ebéden nem voltak, hanem talán még a tízóraijukat sem volt idejük megenni.

— Ez egy másik kérdés — válaszolja jól meggondolva a mondanivalóját —, nemcsak a vasúti kocsikat nem tudjuk hűteni, az autókat sem. Most képzelje el azt a retket, sárgarépát, amit déli tizenkettőkor szedtek ki a fólia alól, és berakják abba a vasúti kocsiba, amelyben negyvenfokos a hőség. Én csinálhatok akármit, mire az Plzeftbe ér, már sárga a levele, bűzlik. Aztán egyszer csak jön a leirat, hogy köteles vagyok megtéríteni a szállítmány tíz százalékát ... De miből, hogyan, miért?

Valóban olyan gazdagok lennénk, hogy zöldségből, gyümölcsből bőven futja pazarlásra is?

NÉMETH ISTVÁN

Illusztrációs kép