Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-08 / 45. szám

7

Ar a Lánchídon robogott az autóbusz,

M

amikor Zoltán, megpillantotta a szeretőié kisleányát. „A Dorottya utcá- fog szállni“ — ez volt az első gondolata, s ezzel egyazon pillanatban olyan sóvárgás szorította össze a torkát, hogy érezte: most a nevét sem tudná kimondani. Pedig rövid neve volt a kislánynak: Ági. Két iskolatdrsával csevegett a hátsó peronon, pedig ülőhely is volt elég, délben egy órakor még üresek az autóbuszok. De Zoltán. is állt, csak 6 az első ajtó mellett. Pedig ő hosszan utazott: nagy kerülő volt ezen az útvonalon mennie haza.

A kis Ági kedvéért tette meg havonta egy- szer-kétszer ezt a kerülőt. Valahányszor egy órakor meg tudott szabadulni a gimnáziumból.

Majdnem egy éve nem látta már a kislányt. Nem változott semmit. Nyurga, csupa végtag, deszkavékony termet — tizennégy éves —, a kócos haj alatt szabálytalan arc, amely még nem az övé, s a homlokán, igen, a homlokán ott van az az egyetlen pattanás. Tavaly is volt egy pattanás a homlokán, mindig másutt, és mindig csak egy. Aminf találkoztak, Zoltán rögtön a pattanást kereste, néha elég nehéz volt felfedeznie, mert a kislány rá szokta Jésülni a haját, de a férfi addig mesterkélt, míg valamilyen ürüggyel hátra nem borzolta a naiv kis függönyt — s Ilyenkor valósággal megnyugodott.

Egy kicsit most az autóbuszban is. 'Annyira, hogy levette szemét a kislányról, s kinézett az ablakon. Nem látott odakint semmit, de nem látta a kislányt sem. Megszólítsa? Ne szólítsa meg? Mintha a kezénél fogva két traktorhoz kötötték volna, s azok távolodnának egymástól. Szétszakítják, ha nem tud dönteni — így érezte.

Tavaly szeptemberben szakítottak, 6 meg a kislány anyja. Finoman, ízlésesen, még eszébe is jutott, hogy íme, itt van Shaw cáfolata: igenis, a szakításnak is létezik korrekt formája.

Megbeszélték, hogy szép volt, jó volt, de most már unják egymást, jobb, ha abbahagyják, mielőtt elposványosodik.

Akkor ő megkérte az asszonyt, hogy maradjanak jóbarátok.

Semmi értelme — biggyesztett az asz- szony. — Nem hiszem, hogy mi még tudnánk adni egymásnak valamit.

■— És Ági? — kérdezte bátortalanul Zol-' tán.

— Mit akarsz vele?-r- Nagyon ragaszkodik hozzám a gyerek. Félek, hogy hiányozni fogok neki.

Az asszony magabiztosan s némiképp gúnyosan nézett rá.

— Emiatt ne legyenek álmatlan éjszakáid. Nem fogsz neki hiányozni.

— Honnan tudod?

— Ismerem a lányomat.

— ügy vetted észre, hogy komolytalan a ragaszkodása?

— Nem, nem komolytalan, sőt nagyon imponálsz neki. De Áginak volt már néhány rajongása, s mindegyik rövid ideig tartott. Legfeljebb fél évig. — Szégyenlősen elmosolyodott. — Olyan, mint én.

0 pedig unatkozó úriasszony volt.

— Szeretsz? — szokta kérdezni tőle.

— Szeretlek — szokta felelni Zoltán.

— Mennyire?

— Amennyire te engem.

z jellemezte a kapcsolatukat. Az aszf szony pedig nem nagyon szerette őt — nem tudott nagyon szeretni. Talán csak a lányát — de öt másképpen. A férfiakat úgy szerette, hogy minden tavasz- szál kiválasztott valakit, s minden ősszel elküldte. Zoltán így emlegette kapcsolatukat, ha visszagondolt rá: egynyári növény. Mert még a növények közt is vannak többnyáriak: évelők. Sajátos formája volt ez az asszony minden területen megnyilvánuló primitívségének.

De a kislánya. -.. Nem, nem. Ági egészen más. Az anyja nem ismeri, nem is ismerheti. Embert csak emberrel lehet mérni, méghozzá csak nagyobb ■ — vagy mondjuk így: szélesebb, bonyolultabb, mélyebb, gazdagabb másik emberrel. Egy literes üveg csak egy- liternyi vagy egy liternél kevesebb mennyiséget tud befogadni. Ági kéíszer-háromszor több, mint az anyja. ,

— Mégis — kérdezte tavaly szeptemberben —, ha megkérdezi, miért nem járok már hozzátok, mit jelelsz neki?

— Nem fogja megkérdezni.

— Szerintem ez a rosszabb, mert erre még nehezebb felelni. De tegyük fel, hogy megkérdezi.

Az asszony könnyedén megvonta a vállát.

— .Majd mondok neki valamit.

— Ügy érted, hogy hazudni fogsz valamit?

Az asszony elvesztette a türelmét.

— De furcsa vagy. Gondolod, hogy a tizenhárom éves kislányomnak mondjam meg az igazat?

Nem, ezt Zoltán sem gondolta.

— Különben is nyugodt lehetsz, nem fogsz neki hiányozni.

Engedett benne a feszítés. Nem, nem fogja megszólítani. Nem dől be a saját kíváncsiságának. Rosszul, kielégítetlenül végződött szerelmei után érezte ezt a sóvárgást: csak egyszer szeretnék még találkozni vele. Mert valamit még meg kell tudriom. Aztán eltelt három év, s jóllehet, nem tudott meg semmit, egyszer csak azt vette észre, hogy már nem is kíváncsi rá. Majd így lesz most is. /

Csak addig fájni fog.

A busz most kanyarodott le a hídról. Még két perc, s a kislány leszáll. Itt laknak a közelben. Meg kellene nézni búcsúzóul. De nem szeretné, ha találkozna a pillantásuk. Az előbb milyen önfeledten fecserésztek.' , Persze május van, tündöklő idő, s mára vége a tanításnak. Otthon ledobja az undok egyenruhát, felöltözik tinédzsernek, s megy a mamájával meg a mamája új — egynyári — szeretőjével a Szigetre. S a férfi gavallér lesz, s rábeszéli a mamát — mint ta-- valy ilyenkor ö hogy Ági is hadd igyon

újabb meg újabb érveket fedezzen fel a maga Igazolására. De ez az út nagyon nehéz Ettől szerette volna Ágit megkímélni, ha ez egyáltalán lehetséges. Zoltán hisz benne, hogy bizonyos fokig lehetséges, mert ha. nem hinné, nem ment volna éppen pedagógusnak. Nem olyan jól fizetett pálya.

A busz megállt a Dorottya utcai megállónál. Az ajtó durván kicsapódott. Zoltán a hátsó peron felé nézett, hogy búcsúzóul a recehártyáira fényképezze a kislány csúnyácska alakját. Ekkor egy kicsi kéz megfogta a kezét.

— Nem szállsz le, Zoltán bácsi?

Átvágtak a napverte téren, s leballagtak a

Duna-partra. Néha egymásra néztek: ugyanaz a belső fény ragyogott az arcukon, anélkül, hogy az izmok mosolyra húzódtak voD na. A parton Ági letette táskáját, s ráült. Zoltán melléje telepedett, s cigarettát vett elő.

— Rágyújtasz?

A kislány boldogan elmosolyodott.

— Emlékszik még? Egy slukkot, ha szabad ... Köszönöm.

A napfénynek, a víznek meg a finom Virginiának a szaga beburkolta őket, mint egy láthatatlan fátyol. A világ kívül rekedt.

'iÍ d

galgóczi Erzsébet

KisiAnv

ft

MÉLYSÉ6 FELETT

feketekávét, ne mindig azt az undok Vita- -Colát, s ha az új szerető gyönge Virginiát szív. Ági is slukkolhat egyet-kettőt.

• Olyan elevenen támadt fel benne az emlék, hogy újra elfogta a sóvárgás. Hirtelen ránézett a lányra.

A kislány arca — amelyet úgy kapott a szüleitől, mint egy. keretet, s amelyre ez ' idő tájt kezdi felrajzolni a saját vonásait — megdöbbentően komor volt. Nem nézett Zoltánra, de Zoltán megérezte, hogy a kislány meglátta öt. Ági szenvedett, s neki ettől vad boldogsággal kezdett verni a szíve. De mégsem szólítja meg. Elég neki ez a boldogság: Ági nem felejtette el.

z első heteket leszámítva maga sem

A tudta pontosan, kinek a kedvéért jár el a Dorottya utcai házba: az anya vagy a kislánya kedvéért-e? Ági zárkózott, bizalmatlan teremtés volt, gátlásokkal és daccal teli kamasz — tulajdonképpen nehezebb volt meghódítani, mint az anyját. De Zoltán pedagógus volt, méghozzá az a gyakori fajta, aki a magamegmutatás és a tetszeni vágyás igényével, de művészt tehet-, ség híján választja ezt a pályát. Mindig mindenkit meg akart hódítani, még az utált házmestert is, legalább morgás erejéig. Olyan ösztön ez bennük, mint a színésznőkben. Akkor még voltaképpen nem is tudta, miért akarja a szeretője gyerekét meghódítani, hisz csak annyit érzett belőle, hogy ez az emberke: súlyos és boldogtalan.

Nem volt már annyira ifjú — harmincéves volt —, hogy ne merjen emlékezni a maga keserves kamaszkorára'

Erezte, mennyit jelent ő ennek a kislánynak. Amennyit neki jelentett ez a kislány. — Mennyire szeretsz? Amennyire te engem. — S neki nagyon fontos volt Ági. Amióta elmúlt húszéves, egyfolytában szeretné, ha lenne egy kishúga vagy öccse, lenne kinek átadnia készen azokat az Igazságokat, amelyeket neki még egyedül, a szülés kínzó görcsei árán kellett, felismernie, Zoltánnak nem segített senki. Sose állt mellette egy müveit anya vagy apa, egy idősebb barát, aki azért létezett volna, hogy neki segítsen. Persze mindenkiből, minden valamirevaló emberből, minden valamirevaló könyvből kiprovokálta a segítséget, és segítették is vagy azzal, hogy igazolták, vagy azzal, hogy cáfolták. A cáfolás is segítség volt, mert kényszerítene, hogy sokkal köveikezetesep- ben járjon a végére minden kérdésnek.

Ági arca lassan megint elmosolyodott. Sokára szólalt meg:

— Mondd, Zoltán bácsi, anyu sajnálna, ha

öngyilkos lennék? A fiú megdöbbent, de tudott uralkodni az arcvonásain. Megszokta, hogy úgy fogadja Ági bizarr kérdéseit, mintha csak az iránt érdeklődne, hány Óra van. De a hangja egy kicsit remegett.

— Nem olyan egyszerű öngyilkosnak lenni, Ági, Hogyan, milyen módon akarod elkövetni, gondolkodtál már rajta?

A kislány elnézett a víz fölött.

— Egyszer a szabónál voltunk anyuval, és ott felejtettük a kulcsot. Nem tudtunk bemenni a lakásba, pedig be kellett mennünk, mert anyu fontos telefont várt. Azt találtuk ki, hogy becsengetünk a szomszédba, az 6 vécéjük ablaka is a lichthofra nyílik, a mienk is, én kimászok az ablakon, átlépek a llchthof fölött, s bemászom a mi ablakunkon, s belülről kinyitom az ajtót. Nincs messze egymástői a két ablak, egy lépés az egész. Anyu fogta is a kezemet... De én azt gondoltam, amikor éppen léptem át a rrtélység fölött, hogy... ha lezuhannék innen a harmadik emeletről, akkor biztosan

■ meghalnék, és vajon sajnálna-e az anyám?

Zoltán elvörösödött, annyira elöntötte a szégyen. Pedig nem ö hozta létre ezt a szituációt. De mentség ez? Az á nő hozta létre, akihez neki hat hónapon át köze volt.

— Melylkteknek jutott eszébe ez az őrültség?

— Nekem — mondta magától értetődően a kislány. — Anyu nem is akarta engedni.

De azért megengedte — gondolta h férfi, s a nyakán kidagadtak az erek a tehetetlen haragtól. — Megengedte, mert fontos telefont várt. Randevút beszélt meg az akkori szeretőjével. S odaengedte a gyerekét a háromemeletnyi mélység fölé. Hiszen elég az idegeknek egy pillanatnyi defektje, és akkor ... akkor az Elet nélkülözni kénytelen egyik csodálatos, megismételhetetlen, tehát nélkülözhetetlen variációját. Az Elet, amelynek a Teljességhez minden variációra szüksége van. S a variációnak is szüksége van erre az életre, amelyben pedig — egyelőre még úgy érzi— csak szenvedni lehet... A szervezete nem kapót,t defektet ott a mélység fölött, de a lelke, igenis a lelke defektet kapott. Itt vari ez a kérdés: sajnálná-e őt egyáltalán'az anijja, ha lezuhanna oda a mélybe? S Zoltán jól tudta, saját kísérteties

kamaszkorából, hogy az ilyen kérdések befészkelik magukat a lélekbe, s pusztítanak, mint a rák. Szereti őt egyáltalán az anyja? S ha még nem is tudja a kislány, de érzi, hogy az anyja ezt a problémát nem is értené meg. Hiszen ha bízna benne, hogy megértené, akkor az anyától kérdezné meg, s nem a kitiltott házibaráttól.

gén. Minden nevelési pályán küzdünk g sarlatanizmus ellen — gondolta Zoltán. — De szülőriek elmehet bármelyike dilettáns. En képességvizsga nélkül egy nőnek sem engednék gyerekev szülni. Jóllehet nem minden gyerek olyan érzékeny, mint Ági. Legfeljebb kamaszkorában.

S arra gondolt megint, hogy ha neki lett volna tizennégy éves korában egy felnőtt és művelt barátja ... olyan barátja, amilyen ő tudna ennek a kislánynak lenni..-.

Összeszedte magát.

— Hogy jut ilyesmi eszedbe. Ági? — nézett kedves szigorral a lányra. — Persze hogy sajnálna az anyád. Téged szeret a legjobban a világon.

•A kislány nem hitte el. Arcán ott maradt a csalódás meg a szomorúság.

— Téged szeret a világon a legjobban — ismételte Zoltán. — Mióta elvált apádtól, a nagymama meghalt, senkije nincsen, csak te. Egész élete elvesztené az értelmét, ha te meghalnál..

A kislány ellenségesen hallgatott. Zoltán kínlódva nézte.

— Nem hiszed el?

Nem.

í— Miért?

— Mert akkor nem engedett volna a három emelet fölé.

— Azt mondtad, hogy te akartál bemászni.— Akkor sem hiszem el, amit mond. — A kislány hirtelen gyűlölettel nézett a férfira. — Mert Zoltán bácsi hazudik. — A férfi arcától megdöbbent, kapkodva, mentegetőzve tette hozzá: — Anyu mondta, hogy Zoli bácsi hazudik .

— Es te elhitted?

A gyerek nem mert vagy nem tudott jelelni. A túlsó partot nézte meredten.

— Miért nem jön hozzánk mostanában Zoltán bácsi?

A férfi megértett mindent.

■— Megmondta anyád, nem? — kérdezte szorongva.

í— Megmondta.

— Mert hazudok,

■— Igen — mondta csüggedten a kislány. — En nem akartam elhinni...

olíán a gyerek szemébe nézett; s hirZ télén lecsillapodott. Milyen bajnoka lettél hirtelen — gondolta utálkozva — az erkölcsnek,-a becsületnek, a tisztaságnak t Te elég hamar kiismerted azt a nőt, mégsem szakítottál vele addig, míg ő ki nem adta az utadat. Mert arra az egyre jó volt, ugye? Pedig tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak a tested érintkezett vele. Mindenki alakít a lelkűnkön is, akit az életünkbe befogadtunk. Már az is rossz fel, hogy abba a viszonyba egyáltalán belementéi. Már ez is azt bizonyítja, hogy készséged van az igénytelenségre, az olcsóságra, az elkényelmesedésre. No, mondd csak ki: az alkura. Bogy a szerelem — nem is szerelem, hisz ez csak viszony volt — egyik területe csak az életnek? S hogy csak egyszer történt alku? Itt nincs egyszer — csak először van. A jellemen nem lehet felszedni a lefutott szemeket, mint a selyemharisnyán. A szem fut tovább, s a lélek végül lefutott szemekből áll. Ha csak idejében fel nem ismered a romlást... De a te hitványságodért bűnhődjék egy gyerek? Abránduljon ki az anyjából, akit a világon mindenkinél jobban szeret, annál is jobban, mert réménytelen, hogy valaha is felfogja és megértse őt, a gyerekét?

Megnyalta szikkadt szája szélét, s a kisleányra nézett. Az szorongva figyelte őt: valakit most el kell veszítenie. Vajop melyikükért retteg jobban? Ilyet még találna, mint Zoltán bácsi. De anyja nem lesz neki több.

— Agikám, mindig hidd el, amit anyád mond neked. Anyád soha nem hazudik, és te vagy neki a legdrágább a világon. Belehalna, ha te öngyilkos lennél. Érted? Egy pillanatra se feledd ezt el.

A kislány szabálytalan arcát időtlen görcsbe rántotta a csalódás. Igen — figyelje Zoltán —, ilyen lesz harmincéves korában, ha már megtörte az élet. De lehet, hogy már húszéves korában is ilyen lesz. Amikor már az anyjából is kiábrándul, mert megismeri.

Nézett az idétlen kis test után, s megint a maga kamaszkora jutott az eszébe. Senki nem azért élt, hogy néki segítsen, de mindenkitől kiprovokálta a segítséget. Hát immár Agl is elindult ezen- az úton. Nehéz lesz. Sok párkányon kell keresztülmásznia háromemeletnyi mélység fölött, mire megérkezik. De nem fog lezuhanni.