Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-01 / 44. szám
7 A ndrlus munKát keresett. Nem volt valami kellemes dolog nyitogatni-csukogatni a vállalatok kapuit, s mindenütt elmesélni ugyanazt a kitalált történetet a balul sikerült félévről, a szigorú dékáni hivatalról — „két hármas, és nem kapsz ösztöndíjat!“ Valójában nem így történt — apja otthagyta őket,' s otthon minden összeomlott; anyja sírt, a húgai sírtak; Andrius csak egyetlenegyszer, mikor krumpliszedésre hazament és apját már nem találta otthon, csak akkor egyszer, este, mikor ott állt a kertajtóban — esett, s nem tudta, eső vagy könny pereg az arcán, s döbbenten állt a felfoghatatlan, szörnyű szerencsétlenségtől. Akkor, ott a kertajtőban, Andrius elhatározta, hogy a húgainak csizmát hoz ajándékba — most már ő a családfői Egy-két napig munka után szaladgált, míg végül a terményforgalml vállalat igazgatóságán felvették, s a személyzeti osztályon kijelölték a munkahelyét —• „a magvárosban fog dolgozni“. Andrius nem is tudta, hogy Vilniusban van egy „magváros“; amíg az autóra várt, ezen tűnődött. Egy billenő-teherautó érkezett. Andrius felkéredzkedett a vezetőfülkébe, s a sofőrt is arról faggatta, hogy tényleg van-e valami efféle Vilniusban. A sofc^ csodálkozva pillantott rá, és semmit sem válaszolt. Pedig minden létezett: a Farkasnyom utca is, a magváros is — udvar, iroda, gépesített rakodás, porlepte emberek és sok-sok galamb. Mit kell Itt csinálno-m? — kérdezte Andrius. A sofőr megint csak nem válaszolt; a pelyvát fújta, egyik tenyeréből a másikba csurgatva rostálta a magokat. Aztán megőrölte őket a szájában és elrobogott. Andrius megkereste a brigádvezetőt, egy tömpe orrú, vörös fickót, s a munkaruháról érdeklődött. Az nagyon kedvesen elmosolyodott; — Az első fizetés után talán az is lesz. BITE mmAITÉ, MAGVA ROS — Hogyhogy? — Meg kell dolgozni érte. Andrius ezen a napon nem dolgozott. Figyelte, hogy a porral mindent elborító gabonahegy hogyan oszlatja szét a munkavédelemről tanult - ismereteit, s mélyen elgondolkozva lépett ki a kapun. : Egyáltalán nem tetszett neki ez a magváros. A futószalag mellett rettenetes por van. Még fó, hogy állandóan dél- utános lehet, s így eljárhat az előadásokra. Felsőhajtott — sebaj, ő kitartó lesz: idénymunka, mindössze két hónap, és a húgai, mikor kimennek eléje a buszmegállóhoz, s ő megmutatja nekik az ajándékokat, nevetnek majd a boldogságtól ... Andrius betért egy kiseszpresszóba, s egy kávét kért. Amíg várt, figyelt — kellemes csend, tisztaság —, s eszébe jutott, hogy elsőéves korában itt írta azokat a furcsa, szénaillatú verseket: „Vilnius — én nagy falum .. Akkoriban gyermek módjára vágyott haza. Most azonban, diplomával a zsebében, . már arról ábrándozik, hogy Moszkvában tanul tovább irodalmat, s egy filmforgatókönyvet is Irt. Elmosolyodott magában —- persze még azt sem engedte meg senkinek, hogy belelapozzon, saját kezűleg tépi össze, mihelyt egy jobbat írt... Andrius pénzt keresgélt a zsebében, ott állt mellette a fehér kötényes felszolgálólány és vért. — Bocsásson meg — mormogta. Egy vasat sem talált. Elvörösödött, átkozta magát szórakozottságáért, de a csinos lány megnyugtatta: — Majd behozza holnap. Tudom, hogy gyakran jár ide. Andrius csodálkozva pillantott a lányra, s nyomban eszébe jutott az a téli nap, amikor az utcán látta, hájadortfőtt, egy szál vékony ruhában — valaki fizetés nélkül távozott, s a lány a járdán állt, jobbra-balra nézegetett, s reszketett a hidegtől... — Bocsásson meg — mondta még egyszer Andrius szégyenkezve. — Semmi sincs nálam, csak két szem búza ... — S elővette a zsebéből a magvárosban feícsípett két magocskát. A lány kinyújtotta kezét, s megrázta fürtjeit. — Ez rozs — mondta, s szemében különös, kellemes fény gyűlt ki. — Ténylegesen búza — Andrius végképp zavarba esett. , ■ Aztán elindult a kollégiumba — lassan 'lépdelt, kerülőket tett, többször is végigment ugyanazon az utcán. Mikor végre megérkezett, már sötétedett. Fáradtan roskadt le az asztal mellé, társai egyetlen szót sem tudtak kihúzni belőle. Morgott nekik valamit, majd hirtelen. elővette a két szem magocskát és bámulta; barátai már félni kezdtek, nem zavarodott-e meg?! Este Tomas rontott be hozzájuk. Megrázta a mereven üldögélő Andrlust, s egy papírlapocskát tolt az orra alá; — Hívd fel ezt a számot. Mázlista vagy; állás a beruházási bankban. Havi hatvan rubel, s a főnökeid még teával is megkínálnak;' mindegyik termosszal jár melózni. Tomas lelkesedett, Andrius vállát ütögette. ■ — Szóltam egy-két szót apámnak, s ő rögtön intézkedett. Azt mondta, később benyom az OTP-be! Andrius nagy szemeket meresztett; — Egy OTP-bel... De hát, testvér, nekem nincs kedvem az OTP-hez! — Jesszusom, te milyen grand vagy; „nincs kedvem ..." — sértődött meg Tomas. — Gyere csak — Andrius megmutatta neki a magvakat.:— Tudod, mi ez?: — Búza, ml más lenne? — És azt is tudod, hogy a Farkasnyom utcában van egy magváros? Ott dolgo. zom: búzát cígölök. Andrius büszkén végigjáratta szemét társain. Tomásnak meg működésbe lépett a fantáziája. — Azt mondod, a B'arkasnyom utcában? 'Vilnius külvárosa, közvetlenül mö. götte mindjárt az erdő kezdődik ..; Télen farkasok is vannak, komolyan. Reggelente látni a nyomukat-a hóban, erről is nevezték el az utcát. Munkád sorén rettenetes veszélyekkel kell szembenézned ... Be kell szerezned egy puskát ... Akarod, hogy szóljak egy-két szót az öregemnek? — Feltétlenül! Mindnyájan nevetni kezdtek, Tomas a legharsányabban. Aztán még egyszer körülszaglászott a szobában és kiment. Andrius ekkor nekiült, és írt egy hosz- szú, nagyon kedves levelet haza, a falujába. A végén nem állta meg — nemhiába tanult irodalmat — s ódabigy- gyesztette, hogy minden rendben, csak azt nem tudja, honnan szerezzen puskát, mert ahol dolgozik, sok a farkas. Aztán leszaladt és bedobta a levelet, majd újból arról kezdett ábrándozni, hogy milyen Izgalmakat fog kelteni otthon. Arcán gyermeki érzések tükröződtek. A város már aludt, a kollégium is elcsendesedett. Andrius fütyürészve ment az utcán, s olyan nyugalom szállta meg, hogy saját maga számára is érthetetlenül visz- szatért jó öreg falujába — valahogy el. révedezett itt a trolik, a koktélszívókák és magasba , törő vágya között, hogy megmutassa magát a világnak. (Bojtár Endre }ordításaj A láthatóan tapasztalt és vüáglátott, szőke ftú gyengéden nézte az ízlésesen, divatosan öltözött, fekete szemű lányt. Élénken beszélgettek: ■— Tudod — mondta a fiú —, sehogy se találok kapcsolatot a nyakadon levő vékonyka gyöngysor és divatos ruhád között. Nagyon guenge ez a kapcsolat... Lehet, hogy gyenge. Törékeny, mint mi, nők. A lány két tenyerével lefogta a fiúnak a gyöngysor felé nyújtott kezét, könnyedén megszorította, és félretolta. — Ne nyúlj hozzá, nem kértelek rá... • Olyan régi... apró... Hirtelen nem ^tudja az ember, ml van a nyakadon: drágagyöngyök vagy hangyák. A lány vállat vont. A tengerben fürdő felhőket nézte. Olyanok voltak, mintha fekete ingbe öltöztek volna. Egy pillanatra megborzongott. Társához simulva kérdezte: — Te jól tudsz úszni? A fiú kidüllesztette mellét, mint egy hencegő vadász: ■— Le tudok merülni a tengerfenékre. (A lány a végtelen tengert nézte. Ä látóhatáron az ólomszínű víz egybeolvadt a szürke égbolttal. Szemét le sem véve róla, csendesen Ismételte a fiú sza, vait: „Le tudok merülni a tengerfenékre .. .* A fiú elgondolkodott, aztán hirtelen elmosolyodott. Magához vonta a lányt, és gyengéden mondta: Értelek, kedves, értelek. Azt akarod mondani, ahhoz, hogy kellőképpen értékelhessük a drágagyöngyödet, le kell merülni a tengerfenékre, érzékelni kell, milyen nehéz lélegzés nélkül, szemenként összegyűjteni őket — A lány elmosolyodott, ujjának gyengéd mozdulatával végigsimított a fiú orrán. — Nem, ezt nem gondoltam, csupán más témára akartam terelni a beszélgetést ... De ha te így értelmezed a kérdésemet, nem tiltakozom ... Ne félj, többet nem beszélek 'd gyöngyödről... A lány a nyugtalan tengert nézte. A hullámok felágaskodtak, sóhajtottak, majd elcsitulva ismét leereszkedtek. Gondolatai a hullámokon áthatolva a mélységbe törekedtek, önkéntelenül levette kezét barátja válláról, a gyöngysorra helyezte, amelynek megsárgult BAJRAM BÄJRAiyiOV A GYÖNGISOR szemeit alig lehetett észrevenni a bőrön. — Ne beszéljünk tovább a gyöngyről. Tudom, hogy nem olyan, amit bárki is kincsnek tartana, lehet, hogy ... csupán pár garast ér. — Társa gyengéd mosollyal szakította félbe: — Éppen ezért nem illik hozzád... Ha tudni akarod az igazat, egy millióért se adnám oda. A fiú kacagásba'tört ki: — Persze hogy nem adod, kedves ... Hiszen még rubelt se ajánl senki azért, ami néhány kopejkába kerül. - Akkor hogy beszélhetnénk millióról? Ismét a gyöngy után nyúlt, de-a lány mindkét tenyerével eltakarta a nyakát. Nagy Zoltán illusztrációja — Kérlek, ne'bántsd. A füzér nagyon .- vékony. Valamikor $'Ok'györfgy O'oU rajta, de .mire a nagymama:anyának ajándékozta, csak néhány szem maradt... A mamánál is állandóan elszakadt, a gyöngyszemek szétgurultak, elvesztek. Csak ennyi maradt. A mama nagy nehezen összeszedte ... Tudod, anyám nagyon szép volt. Magas, karcsú, és nagyon kedves. Amíg élt, a házunkban minden ragyogott, minden mosolygott. Bármilyen hangulatban jött is haza apa a munkából, anyám tekintete mindig le. csillapította. Gyöngédséget és támaszt talált nála, és így bármilyen kellemetlenség, sőt baj is eltűnt egy csapásra. A fiú a lány csupasz kezére nézett: Bizonyára jó háziasszony volt. <— Nem hinném, hogy az letti volna a lényeg... ö volt a család lelke ... Fel- sóhajtott, de egy pillanat múlva folytatta: Francia szakos tanár volt. Nem, ne gondold, hogy érdemén felül dicsérem. Valóban nagyszerű ember volt, seni- miben sem maradt el apától- Egymás mellett álltak egész életükben. Előfordulhat, akt hallgatja, esetleg még te is, szerénytelennek találja szavaimat. Hiszen minden ember a saját édesanyját tartja a legjobbnak, nem így van? Ezt a nyakláncot a mama tette a nyakamba. Ajándékozhatott volna sok értékes holmit, de ő ezt az apró gyöngysort ad. ta. Nekem nagyon értékes... Nem is tudom, mit akartam mondani. Mikor a mamáról beszélek, mindig, elfog a felindulás. Igent Anya mondta néha: „A tárgyakat ne az áruk szerint értékeljétek.:.“ Lehajtotta a fejét, elhallgatott, úgy látszott, teljesen az emlékeibe merült. Á ftú kihasználta az időt, s'a zsbébe nyúlt. >— Holnap ilyenkor már. az. orvostudományok kandidátusa leszel. De az ajándékot már ma 'átadom. — Elővett a zsebéből egy akkora dobozt, mint egy tábla csokoládé, felkattintotta a zárat, kinyitotta. A fekete bársonyon egy szép, drága nyakék csillogott. A lány örömteli mosollyal vette át, odatartotta a nap utolsó sugarainak, megsimogatta. Köszönöm — mondta a tokot a táskájába téve. — Te is izgultál a disszertációd megvédése előtt? (Szakály Teréz fordítása)
