Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-18 / 42. szám

7

MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÖ

MÉLYREPÜLÉS

szíriekhez közel szárnyrecsegések pillanatában érintem újra az arcod zuhanva

évek tengelye mentén a mesékig a józanság szögesdrótjai kinőnek útjaimon .

ÜZENET V.

INTERMEZZO

ujjával, intett s mi éhesen aludni tértünk többen is lehettünk volna nem találtak ránk kiáltás

allgatott a hárfa elyű-hegedű nyomán jéggé dermedt az ég főidre hulltak szárnyai

Lörincz Zsuzsanna tusrajza

SZENK SÁNDOR

átmegyek emberek

mondom

még

ne gyertek utánam,

dermedjetek inkább a télben égjetek inkább a nyárban de én átmegyek

ott terem a keserűgyökér ott nő magasra a zsálya ott fohászkodik száraz esőért a szomjazó hangyák királya

s bennem vérré válhatik a vér és iszonyattá a két szemem alkonyt feszítő penge-él acéljává az értelem

£

ndre először látott életében mókust. Az első pillanatban fel sem ismerte.

A villa, melynek teraszán egy fő: nőtt székben sütkérezett az őszi napfény: ben, a falu felső végén, a hegy lábánál állt egy gyümölcsös végében, A kerítést egy te- ■ rebélyes diófa s néhány áthatolhatatlan mogyoróbokor képezte, mintegy elválasztva a falut az erdőtől. A mókus váratlanul jelent meg előtte. Mereven bámult rá csillogó gombszemeivel, a szájában dió volt. A férfi mozdulni sem mert, nehogy elriassza,^mielőtt alaposabban szemügyre venné, de a mókus egy ügyes ugrással az egyik lehajtó ágra szökkent, s lompos farkát lobogtatva eltűnt a fa száradó levelei között. Endre ismét behunyta a szemét, s megpróbálta felidézni az iménti látványt, áe helyette a keskeny völgyben rhegbúvó fálu képe jelent ' meg, melyet egy sebes folyású patak szelt ketté.

— Lehet, hogy itt kell majd. megöregednem — mondta a magányosan élő emberekre jellemző félhangon. A gondolat. valami körűlirhatatlan nyugtalanságot ébresztett benne. Még mindig nem tudta pontosan, hogyan is került várost ember létére ebbe az eldugott fészekbe. Hiszen amikor anyja akaratának engedelmeskedve a tanítói pályát választotta, fel sem ötlött benne, hogy ilyesmi lehet a vége. Talán, ha egy picit törődött volna vele az apja, aki már évek óta külön élt az anyjától, minden másképp alakul, de hogy — lassan már két éve — az anyját is elvesztette, s teljesen magára maradt, minden erejét felemésztette az anyagiak előteremtése, hogy tanulmányait időben befejezhesse. A katonaságnál pedig any- nyira lekötötte a társadalmi munka az ifjúsági szervezetben, hogy se kedve, se ideje ' nem volt a jövő megtervezéséhez.

„Odamész, mert most ott van rád szükség — visszhangzott a fülében a járási illetékes megfellebbezhetetlennek tűnő döntése. — Elvégre, ott is csak emberek élnek“ — tette még hozzá engesztelőén. Akkor arra gondolt először, megkeresi a falut a térképen, de mire hazaért az üres lakásba, elállt a szándékától. Többé nein érdekelte, hol teszi le az autóbusz szeptember elsején, s megpróbálta gondtalanul eltölteni a hátralevő heteket.

— Nem alszol? — lépett a teraszra Vá- radi, a kolléga és szállásadó, aki találkozásuk első perceiben azzal tüntette ki, hogy kinyitott egy üveg pezsgőt az érkezése fölött érzett örömében, s nemcsak a pertut itta meg vele, hanem érezhetően bizalmába is fogadta. Ez Endrének tagadhatatlanul jólesett. Hiszen az iskola mindössze három tanerös volt, ami nemcsak bizonyos fokú kiszolgáltatottságot, hanem elkerülhetetlen egymásra utaltságot is jelent. Várüdl, tekintélyes termetével, őszülő halántékával és dörmögö hangjával a sorsával megbékélt ember benyomását keltette benne. Ennek merő ellentéte volt az Igazgatónő, Váradl felesége, aki ugyan szintén megkérte, hogy a formaságokat kerülendő szólítsa egyszerűen Gizikének, de a tegeződést nem-hozta szóba. „Ez még nem ő — jegyezte, meg Vá- radi, amikor a kárcsú, kissé szigorú . tekintetű s korát meghazudtoló, - fiatalosan mozgó asszony néhány percre mágukra hagyta 'ötcet. — Ha majd jobban'megismered, biztosan megkedveled. Hiába, a felelősség az 6 nyakán van“ — kacsintott apró, fekete szemével, s újra töltötte a poharakat.

— Elmerengtem egy kicsit — húzta közelebb székét az asztalhoz Endre —, de egy mókus kizökkentett gondolataimból. ,

— lakik itt egy család a diófában. Marci és Marica. Kicsinyeik, is vannak, de azokat nem láttam már jó ideje. A lányom, Andrea a névadójuk. Egészen beléjük van bolondulva. A vállára másznak, és a tányérjából esznek. Biztosan öt keresik már, hiszen több mint három hete, hogy feléjük és persze felénk sem nézett — lépett Váradl a terasz kovácsoltvas korlátjához, s egy unatkozó pillantást vetett a diófára.

Endre fényképekről, s az esti meghitt beszélgetésekből ahogy-úgy kiismerte már magát Váradiék családfájában. A fiú pilóta. Házas ember, két gyerekkel s egy áldott jó szívű feleséggel él a fővárosban. Andrea, akt afféle megkésett gyerek, másodéves orvostanhallgató. Gizikének beteg a szíve, ezért néha megiszik egy pohárka konyakot, de társaságba nem szívesen megy. „A legjobb nekem itthon, az én dörmögö Bécim közelében“. — szokta mondogatúl.-ha elfoglaltsága miatt késSbb érkezik haza a férjénél, ami elég gyakran megesik.

— Mit szólsz az Időhöz? — kérdezte Endre, hogy elterelje a beszélgetést a familiáris dolgokról.

— Ä fene tudja — merengett el Váradi.

— Én soha sem törődöm az idővel. Ügy veszem, ahogy jön. Egyébként sem érdekelnek az olyan dolgok, amelyeknek a folyásába nem tudok beleavatkozni. Giziké az én élő barométerem. A ruhámat is aszerint szokta kikészíteni, amit a csúza jelez.

— Ne féljen, Endrécske, magára is lesz gondom, ha csak egy szép napon meg nem szökik a mi álmos'kis falunkból — hallatszott fel Váradiné rekedtes hangja valahonnan az orgonabokor mögül. A férfiak kissé meglepődtek az asszony váratlan megjelenésén. Egyikük sem vette észre, mikor nyílott g kapu, pedig máskor az épületbe is behallatszik átható nyikorgása.

— Ugyan, Igazgató elvtársnői — dadogta Endre, s szemmel láthatóan elpirult. — Hogy gondolhat rólam ilyet?I

— Nono — mosolyodott el Giziké —, akadt már ilyesmire is példa az én-harmincéves pályafutásom alatt, kedves kolléga úr

— tette hozzá némi rosszallással.

— Bocsánat, Giziké — hunyászkodott meg Endre —, valahogy szokatlan még', számomra, hogy szinte családtagként kezelnek.

— Még egy ilyen mondat, s elbőgöm magamat — csuklóit el Váradiné hangja. Aztán már csak a bejárati ajtó zaja törte meg a termékeny csendet.

— Biztosan valami kellemetlenség érte — jegyezte meg Váradi halkan. — 'Olyankor ilyen alvajáró. Az egyetlen gyógyír a sebére, ha beszélni hagyja az ember. Meglátod, pillanatokon belül itt terem, s ha szerencsénk van, üveg is kerül az asztalra.

— Soha sem hittem volna, hogy ilyen szép az ősz. Még Petőfinek sem hittem el

— mondta Endre, s letépett egy sárga levelet az egyik behajló ágról. — A- városban mintha egybeolvadnának az évszakok. A nyarat a téltől csak a füst és a korom választja el, legfeljebb a nyári vakáció jelentett amilyen-olyan határkövet.

— No csak, a végén még valami költő válik itt belőled — csodálkozott Váradi, Endrére.

— Csacsiság — legyintett Endre —, biztosan az a mókus tette velem ezt a szörnyűséget, s tehetetlenül érezte, hogyan tér lik meg a szeme könnyel.

— Bécl, csak nem mondtál valami illetlenséget Endrének?! — torpartt meg a poharakkal és üveggel megrakott tálcát tartva Giziké, és kutatóén a fiatal férfi arcába nézett.

— Ugyant — csattant Váradi hangja ingerülten —, a lányod mókusait okold, ne engem!

— Semmi az egész. Csupán egy. futó. kis hangulatficam volt. Bárkivel' megeshet — törölte meg a szemét Endre, s megpróbált az asszonyra mosolyogni.

— ]ó, hogy említitek a mókusokat. Szedhetnél össze egy kosárka diót, amíg világos van — fordult Giziké a férjéhez. — Sze- , retnék holnap tortát sütni Andreának, s tudod, hogy ő a diósat kedveli a legjobban.

— Lehet, hogy haza sem jön — próbált kibújni Váradi a terven felüli hajladozás elől. Az utóbbi időben éppen elég volt neki naponta .egy tornaóra a negyedikesekkel.

— Gyerünk, Bécl. Segítek neked — ugrott Endre a kosárért, amely mindig ott állt készenlétben a terasz egyik sarkában.

— Munka után, édesebb lesz a pihenés — nyugtázta Giziké egy módosított közmondással Endre buzgalmát, „Ügy látszik, van ma valami a levegőben, amitől ellágyuljiak az emberek" — gondolta még, s aztán megpróbált napirendre térni a történtek ^lett.

— Most jutott eszembe, hogy Andrea holnap biztosan Itthon lesz. Lehet, hogy még ma este megérkezik. Mindig együtt szoktuk ünnepelni a születésnapját, ^s holnap tölti be a huszadik évét — mondta Váradi nagyot .szusszantva,' s egy maréknyi diót dobott a kosárba. — Én mondom neked, az a lány kész ördög. Nincs az a fiú, akitől megijedne. Gondolhatod, itt nőtt fel ezek között a kötekedő, falust gyerekek között. De vele aztán nem nagyon kukpricázhattgk, úgy falhoz vágta őket, hogy csak úgy nyekkentek.

Endre szó nélkül hallgatta Váradit. Megpróbálta közben elképzelni a leány arcát, de egyre csak a mókus ijedt gombszeme jelent meg előtte.

— Azt hiszem, elég lesz — mondta Endre, mikor a kosár úgy félig lehetett.

— HohóI Ebből akár három tortát is süt-' hetnek — emelte .fel Váradi a hangját örömében, hogy alkonyaiig üldögélhetnek még egy keveset a terasz kényelmes székeiben.

— Nincs ez rendjén — fogadta a férfiakat Giziké —, éppen most -kell visszatolnunk az órát, amikor a legszívesebben lendítenék egyet rajta, fílbgy mielőbb láthassam ... Pardon — nézett bűnbánóan Endrére —, mi magát állandóan csalc a saját gondjainkkal és örömeinkkel trdktáljuk, holott lehet, hogy egyáltalán nem érdekli a mi kis szürke életünk.

tndre nem tudta, mit válaszoljon erre a kihívásra, hiszen volt 'benne egy szikrányt igazság. Az első perctől kezdve az a félelemmel vegyes gondolat bujkál az agyúban, hogy végleg ittragadhat ebben az unalmas kis faluban, s egy szép napon arra ébred, hogy ugyanolyan mackó néz rá vissza a borotválkozótükörből, mint amilyen ez a Bé- ci, miközben egy Gizikéhez hasonló asszony készíti ki számára a ruhát, amelyet majd fel kell vennie.

— Csupán bánt, hogy szüntelenül a ter- hetekre vagyok — tette a konyhaasztalra a kosarat, és igyekezett mielőbb kijutni a teraszra, ahol Váradi már az üveg dugójával bajlódott.

Az esti busz valóban meghozta Andreát. Endre a szobájában ült és olvasott, de sehogy sem tudott a szövegre figyelni. Nem gondolta, hogy még este zavarni fogják, de néhány perc múlva valaki halkan bekopogott. „Ez csak Bécl húspárnás ujja lehet"

, — villant át fáradt tudatán, s ösztönösen leoltotta az. olvasólámpát.

■— Ha tudtam volna, hogy már lefeküdtél... — suttogta Váradi —, szóval, nem zavartalak volna — húzta be óvatosan az ajtót.

Endre várt egy keveset, aztán meggyújtotta a lámpát, s egy. kis motoszkálás után kilépett a fényárban úszó előszobába.

— Csak a. lányunkat akartam neked bemutatni — sietett elébe Váradi. — Tudod, a Giziké olyan boldog, talán el sem tudna aludni, ha örömét nem ■ oszthatná meg valakivel — folytatta az iménti suttogást.

Andrea egészen más volt, mint amilyennek Endre elképzelte, .Zárkózott,,félénk, egy tipikus vidéki kislány benyomását keltette,

A kölcsönös bemutatkozás sem sikerült .valami szellemesen. Endre Gizikének arra a megjegyzésére, mennyire várták ezt a pillt^- natot, e szavakkal reagált:

— Ez Igaz. Magam ts tanúsíthatom, meny-, nyíre várták, illetve vártuk próbálta helyr re billenteni a mérleget, de a szavai nem hangzottak valami meggyőzően. A kínos kis szünet után, amely ■ a hűvös' kézfogást követte, Endre még egyszer rgeghajolt, vissza- ment a áZobájába, ' ruhástul véglgdőlt, űz ágyán, s nyitott szem.rnel bámult a sötétség-', be. Hajnalban arra ébredt fel, hogy fázik. Magára húzta .a takarót, s úgy aludt reggelig, mint a tej.

„Hazamegyek“ ■“ ■ ez volt az- első ■ értei- ' mes gondolata, amikor ájult álmából valami- ismeretlen Zajra fölriadt. Gyorsan átöltözött,' megigazította egy kicsit a frizuráját, s igyekezett észrevétlenül' kt jutni a villábáil, de' az előszobában összefutott Váradival.

— Nem szeretném jelenlétemmel zavarni'

a meghitt családi idillt — mondta magyarázatképpen. — Remélem, elérem még a buszt. , ' j ■ :

Váradi szóra sem méltatta Endre különös viselkedését, holóti a fl'ú váriá, miigen hatást váltott ki bejelentésével.

— Giziké, ne készíts csak három személyre — fordult Váradi a konyha félé, faképnél hagyva ifjú kollégáját.

— Miféle tréfa ez? —. jött elő Giziké ünnepi pongyolájában. Az arca csupa megbotránkozás volt. — Ha . nem akarja vagy nem bírja tovább elviselni a társaságunkat, az g maga dolga. Andreát azonban nem sértheti meg azzal, hogy el sem köszön tőle.

— Ki akar itt sértegetni engem? — került elő a lány is valahonnan a fürdőszoba felől.

„Ez nem az a lány, akit este láttam“ — villant át Endre agyán valami furcsa felismerés. Andrea Is elkomolyodott, meleg, barna tekintetét a férfira vetette, de nem szólt . egyetlen szót sem.

— Legalább köszönd meg neki, hogy segített apádnak diót szedni — mondta Giziké Ingerülten, s úgy vonult el, mint egy sértett fejedelem.

— Sebaj, barátom — tette Váradi a kezét Endre csontos vállára, csakis rád tar- 'tozik, mit teszel.

— Akkor szia! — mosolyodott el Andrea kissé szomorkásán, s visszament a fürdőszobába, hogy a félbehagyott fésülkOdést befejezze.

— Azt hiszem, értelek, barátom — fogta halkabbra Váradi g hárigjá't. Andrea az anyja lánya, ő is olyan', inint d miágnes\ Csak egy másik mágnes közeledésére reagál. Vagy vonzza, vagy taszítja, ti este az azonos pólusaitokkal érintettétek meg egymást. Én úgy látom, hogy a helyzet mostanra megváltozott, persze, lehet, hogy tévedek.

Endre a kapuból akarata ellenére visszanézett. A Villa most tűnt neki- először igazán vonzónak és szépnek, A kora délelőtti nap színpadias megvilágításábán felismerte Andrea karcsú alakjának körvonalait az ebédlő tágas ablakának függönye mögött. Pontosan úgy állt ott, ahogy ,Giziké szokott,amikor Bécit várta. A faluban még álig mozdult az élet.' Az Autóbuszmegállóban sem várakozott senki,' így aztán..az öregecske monstrum fékezés nélkül prüszkölte végig a falut. Aztán újra csend támadt, csak a mókusok neszezése hallatszott a diója árnyékából. '

— Szia, Marica — suttogta Endre az .orgonabokornál megállva —, Márton vagyok, de te nyugodtan szólíthatsz Marcinak.

A suttogásra a mókusok egészen közel jöttek, de Endre így. sem tudott közöttük semmi különbséget tenni.