Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-27 / 39. szám
7 M mália nővér bezárta Zimmermann ^ Adolf szobáját, s a fürdőszoba felé vette az útját. Sietve levetkőzött. A keretezett tükröt maga elé állította. A vtzrózsa alatt állt már. Szívesen elnézte önnön Idomait. Jól kijött önmagával. Gyakran beleszeretett valakibe. Talán nem is szerelem volt ez, csak valamiféle tüntető szándék a hétköznapok és a múlandóság ellen. Ha befejeződött egy-egy szerelmi karnevál- fa, kifújta magát, hogy erőt gyűjtsön az elkövetkezőhöz. E föllobbanásokat úgy kidolgozta, mint a piperkőc írók a no- vellácskáikat, úgy megalapozta őket, mint hóbortosok a ruhaviseletet. Néha csapnivaló helyzetbe került, volt, hogy meg is verték, de ilyesmi — a szerencséjére legyen írva — távoli kisvárosokban, sohasem közeli nyaralóházakban történt. Csupán az eszményi: amit a világból önmagunk részére kisajtolunk. Néha úgy vélte, túlzottan összetett egyéniség- Máskor az ellenkezőjét. Szerette mindazt, ami új volt, és megvetette a tegnapokat. Tremendista volt. Harminchét éves, tremendista nő. „Egy kicsit szép, egy kicsit jó, egy kicsit iszákos, egy kicsit szeszélyes, egy kicsit ké- Jenc, egy kicsit ember..." 0 eggel volt. Távozni akart, hogy ^a saját életével bíbelődhessék, a kezébe vegye, s labdázhasson vele. Igen, reggel volt még. Könnyű, mezőgazdasági repülőgép húzott el a Ton- kl Neurológiai Intézet épületkomplexumai fölött. A pilóta jobbra fordította a kicsi gépmadarat. Keletről fölsejlett a város szegélye. A szabadabb világ. Föld- tábláival a kinti, szolidabb élet. A kórház katlanára csend szakadt. A napfény, a napfény, a napfény tapasztotta a mikrovilágokat. Zimmermann Adolf, a mi Ztmünk ott lépdelt a kórház udvarán, és kuszáltnak tűnő, elvont dolgokról elmélkedett. Nagy ívben megkerülte az utcácska szegélyén ácsorgó rikkancsot. Szabadulásának első perceit élte. Mozogni akart. Nyújtózkodni. A szabadabb tér. A szabadabb világ ... Ezt a nagyobb kiterjedésű területet sóvárogta hónapokon át. A város utcáján lépdelt már. Piszkos kirakatok előtt haladt. Tizennyolc esztendős volt. Alkalmi árusok gyékényeik előtt pöffeszkedtek. Itt-ott háziállatok kódorogtak. Város. Tónk Gúnyárd megye székvárosa volt. S bár a háborús viszontagságok a zsidó lakosságot fölemésztették, a túlzott és már irreális összevisszaság évszázados maradiságot s némi keletiességet sugárzott. Piszkos gúnyába öltözött gyerkőcök, tépett öltözékű asszonyok és férfiak. Légyfelhők. T izenhárom perccel a boltok nyitása után némaság honolt a doboznyi helyiségekben. Sóvárgó vénemberek ágáltak a pultok mögötti félhomályban. Voltak, akik a G-Magazln hirdetményeit silabizálták. Zim? Zim: haladt. JÓ reggelt, jó reggelt, uram... ■— köszöntätt ájtatosan a kereskedő. Jó reggelt, jó reggelt... de Zimmermann Adolf nem állt meg. Nem tért be a boltba. Ámbár néhány kereskedőt ismert névről vagy látásból. Kahána Áb- rist, Schenker Moórt és másokat. Kocsma. Egy kocsma került az útjába. 'A kocsmáros békatekintetére még évekkel később is emlékezett. Doktor Korcsek Andrásra, az elmegyógyintézet orvosára hasonlított. A nagyon kövér emberek bizonytalanságával közelített Zim- hez. Cigaretta. Mindenekelőtt cigarettára volt szüksége meg egy kevéske szív- erősítőre. Aztán ... mégis meggondolva magát: könnyű homoki bort rendelt, a- melyet Magyarország távoli vidékéről szállítottak idáig. f—- Oly fényes, akár az arany mondta a potrohos férfi. — Megengedi, hogy teleöntsem a poharát, uram...?, Ha ügy leli örömét... Ön nem innen való... í— Nem. ■— Látja, ezt azon nyomban észrevettem ... Már megbocsásson — súgta Zimmermann Adolf fülébe —, finomabb ezeknél a tonkiaknál... Ö, hogy mit művelnek nap mint nap... A múltkorában is... Folytatni akarta, de vendég érkezett. Ivott egy pohárkával. Aztán még eggyel. Akár az arany — gondolta. — Akár az arany. Bearanyozza az életet. Ünnepet a hétköznapokból... Ünnepet, ünnepet, ünne ... Behunyta Zim a szemét, jó volt így ülni a szabadulás után. Jó volt lenni a sárga, sárga, citromsárga délelőttben. VAJKAI MIKLÖS: amelyet mindannyian más szíriűnek látunk, és mindannyian másként értékelünk. „Kubista lét..." — Amália nővér ilyesmit mondott. 'Az intézetre gondolt. Jó is volt és rossz is volt ez. A fontos, hogy túljutott rajta. A fontos, hogy túlélte. Ivott a borból. M z A—4-es asztalnál 'ült, de nem tudta, hogy az az A—4-es asztal. Nem érdekelte őt az, ami például a kocsmárost érdekelhette volna. S fordítva. Az intézetben maradtakra gondolt. A csúnya dr. Korcsek Andrásra, Amáliára, a nővérre. Bizonyára olykor majd megemlíti őket, mesél róluk, s tudta, a történetekben másokká lesznek, akaratlanul is megváltoznak. — Látom, derekasan iszik az úr... — mondta -visszatérőben a kocsmáros. — Egy pohárkával tartson velem ... A kocsmáros poharat hozott. ■— Kolonics János... Kolonics János... — Zim — mondta Zimmermann Adolf. — Kisvárosi kocsma ez, kérem, kisvárosi kocsma... Széttárta a karját: — Nemigen tér be derék vendég. Bizony elmúlottak a régi, szép idők... Csöndes kisváros ez, kérem ... Parasztok lakják meg pásztorok meg kétkezi munkások ... Unalmas város ez, nem önnek való, jóuram ... >— Igyunkl — mondta Zim. <— Ügy. Tudja, én már vénember vagyok. Nagyon idős ember vagyok én. Nagyon-nagyon elhasználódott ember. Nem az esztendők tették, nem ... — Még egy kancsóvál — mondta Zim. f— És valami harapnivalóti í—< Sonkát? ■— Legyen. Egészségére. f— Kolonics János. A fuvarosok bejárnak, a parasztok, pásztorok... Mások nemigen ... Elmúlottak a nagy idők, a terménykereskedők, a kupecek rég felszívódtak. Ezek még be-bejönngk, be- löttytntenek egy kupicát, s kifordulnak az ajtón. Ez van. S a... Csendes nap volt. Egy csendes, nagyon nyugalmas délelőtt. A huszadik század legmeghittebb dél- elóttjetnek egyike. Tíz óra körül a tömpe rikkancs behozta a G-Magazin legfrissebb számát, s Zim elé tette. 0 átnézte a címeket. A váratlanul gyenge gabonatermésről olvashatott. A hetedik oldalon az „ISMERD MEG A GÜNYÄRD MEGYÉT" című rovat Örvösgúnyárd néhai kastélyáról közölt képeket. Zim emlékezett a kastélyra. Ott állt a kisváros nyugati szegélyén. A kastély mögött két hatalmas tó volt. S a park mögött gyümölcsös. A gyümölcsös. Volt, hogy naponta meglátogatta a gyümölcsöst. Régi körtefák. somfák, álmafák, diófák, cseresznyefák, magasodtak ki a gazból. Leginkább ellabdázott azzal a gondolattal, hogy hazafelé meglátogatja a valahai kertet; leginkább a körtefák érdekelték. A nemeskörtefák, a kálmánkör- tefák, a vilmoskörtefák, a diel vajkörtefák ...'—fa cserjékből esetleg eltulajdoníthatna néhányat. Aztán, a családjára gondolt. A Mamára. Az anyja ott áll majd az udvaron.' Ott zatykolja a ruhákat. Habfehérre dörzsöli a darócaanya- got, amíg a körmei körül ,Jöleszf a lúg a bőrét“. Kifehéredett, öreg karjaival közelít majd a. fiúhoz. A Mama. A töpörödött, okulárés, hollófekete hajú pa- rasztaSszoríy. „Mintha sohasem lett volna eléggé parasztasszony’../' Falun született, falun nevelkedett, az életének nagy részét falun herdálta el, de igazából mindig más volt, mint a . többiek. Zim .emlékezett. Jól emlékezett a telekre, a nyarakra, amikor vasárnap .délufáno- kőri az anyja kézen fogta a gyermekeit, és gyönyörködve körüljárta a közeit mezőket. Ha nyár volt, ha tél,.ymég a legnagyobb hóban is talált vázába illő növényt. „Szegény mutter..." — sajnálkozott Zim. „Megjöttél? ... — fogadja majd- — Nicsak, apjok...“ — kiáltja majd az anyja. — „Itt van,.itt, itt, itt..." Képzeletének falán az apját látta. Rebbenetlen tekintetét. Hazamegy, fogadja öt, úgy, ahogyan neki tetszik. „Az öreg magánügye..." Ez van... — hallotta ismételten a kocsmáros hangját. — S az egyik nap olyan, mint a másik. Az egyik hét akár a másik. Érti? ■■— Talán... ^ Messziről jött. A külseje elárulja, hogy messziről.jött. ... . , — Messziről... — tűnődött Zim. ■— Ez van... — mondta a kocsmáros. — Mindig csak úton, és úton vagyunk. Még akkor is, amikor nem gondolunk reá. . — Nocsak ... ■— 'Valamennyien Szindbádok vagyunk. Bolyongásra ítélt Szindbádok. Utakra, terekre feszített Szindbádok. Legfontosabb jelképünk az üt, jóuram ... — Mintha már hallottam volna ezt. — Egy író írta. Egy nagyon tehetséges és különc figura írta. Sokáig ker- íes házb'gn lakott Tankon... rr Ismeri? — EgySzér betért ide az ivóba, de... — Értem. — Tudja, rengeteget kínlódott az az ember, így nem' csoda, ha felönt a garatra. — Persze. ■— Rágyújt? Csak gyújtson rá, jóuram. ta Zim, és a kezét nyújtotta. ■— Emberek. Jók s rosszak. Esetlenek és rátar- tiak. á a többi.. Amikor kilépett az utcára, akkor pillantotta meg Amália nővért. Zimmermann 'Adolf. Zim! ^ rikkantotta a harminchét éves nő. * Ez aztán a meglepetést I— A telepátia, Zim! ■—■ Micsoda? — Telepátia. Éreztem, elejétől kezá.^ ve éreztem, hogy nem távozhat el ügy, hogy ne búcsúzzak el öntől... — Igen. öntől, Zimt — Hazafelé tartok. — A falu. •— Igen, a falu ... Illény faluja már vár, — Jöjjön. Itt lakok a közelben. Jöjjön, Zim, jöjjön ... M mália nővér otthonában voltak. ^ Zim ekkor látott életében először . szőnyeggel bevont padlót és szőA börtönben úgysem dohányozhetott. Ugye, onnan jött? — Onnan. Hogyan találta ki? — A gyakorlat teszi. ■— A gyakorlat. — Különben nem ■ nagy -eset. Azt tartom, nem férfi az, akit legalább egy alkalommal nem hurcoltak meg. — Talán van benne valami.., ■— Persze, akadnak szélsőségesek. Olyanok, akik feltűnési viszketegségben szenvednek. Ejh, amikor én a tonki fegyházban voltam, akadt oft egy ipse... Alighanem részeg volt, és elaludt a tehergépkocsin, s a nyaralóközpont sátrain végigdöcögött. Mondja csak, mit érdemel az ilyen? — Emberek vannak ott is ... — mondFodor Katalin tusrajzal nyeggel fedett falakat. A hűtőszekrényből étel, ital került elő, miközben Amália ezt 'mondta: — Az ember minduntalan egyedül van. És minden ember egyedül van. Ez az, amit szeretnénk oly következetesen eltüntetni, elfeledni legalább. Szodoma és Gomorra pusztulásakor lehetett ilyen érzet az emberekben. Ott állattak a zuhogó kénesőben, a karjukat emelgették az ég felé, s jajveszékeltek. Mi csupán látszatra nem így cselekszünk. Minden pillanatunk: kísérlet a magányunk megszüntetésére, enyhítésére. Néha már úgy véljük, révben vagyunk* Én nem vagyok magányos. Én jól érzem magamat az életben. Még_ akkor is, ha esetleg nem veszed észre. Létezem, és örülök, hogy létezem ... — Mindenki Iszonyatosan egyedül van. Te is. Én is. Mások is. Vannak, a- kik letagadják, vagy egyszerűen nem tudatosítják... •— Én nem vagyok magányos. Én tudok boldogulni. — Megfigyelted, hogy dialógust folytatunk? Hogy önmagunkat nyugtassuk, hagy nem vagyunk immár egyedül... Egy kéz. Egy női kéz röpte, akár á fehérlő madár. Az ívelés eredménye a lecsusszanó redőny. Mint mindig: a magasröptűnek tűnő párbeszéd, mint mindig: a magasröptűnek tűnő, mint mindig: a magasröptűnek... t-i a szavakat, a szavakat, a szavakat elnyomta a menekülés lehetősége, a védekező ösztönösség, s Amália, ez a harminchét éves nő, mielőtt megoldotta volna a ruháját, arra gondolt, hogy: „Ez van...“ A szoba díszletei. Akár a kis- színpadoké, inkább jelzésnek tűnnek. 'A homály. A doboznyi csönd. A támaszkodás. És minden, külön-külön. Kubista- -lét... Néha felültek a kereveten, és ittak. Majd megint ölelkeztek. Valaki csengetett, de ajtót egyikük sem nyitott. S újra az ismételt, a rongyulástg ismételt gesztusok. Újra és újra. Fokozni és fokozni. Fokozni mindent. Mert ez volna az egyetlen lehetőség, s ml mást is tehetnél... — így Amália. ■M
