Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-25 / 4. szám
S ohasem vadásztam, vagy Jobban mondva egyetlenegyszer, és ez az alkalom volt az első és egyszersmind az utolsó Is. Gyerek voltam; egy napon, nem tudom, hogyan, egy bokor mögótt találtam magam az apámmal, aki puskát tartott a kaizében. Egy madarat figyeltünk, amely nem túlságosan messze egy ágon üldögélt. Nagy szürke madár, vagy talán barna színű, hosszú csörű, de lehet hogy rövid: nem emlékszem. Csupán arra emlékszem, amit abban a pillanatban tapasztaltam, ahogy a madarat néztem; milyen az kilesni egy állatot, melynek vitalitása épp attól teljesül ki igazán, hogy kllesem, s az állat nem tud róla, hogy nézem. | Ebben a pillanatban, mondom, a vadság képzete belevésődött az agyamba, hogy soha többé ne törlődjék ki belőle; vad mindaz, ami önálló és kiszámíthatatlan, és nem > függ tőlünk. Azután hlrtelenül dörrenés hallatszott. Nem láttam többé a madarat, azt gondoltam, hogy elrepült. Az apám azonban elindult, én utána, keresztülvágtunk a bozót bokrai között. Aztán egyszer lehajolt, fölvett valamit, a kezembe adta. Valami langyosat és puhát éreztem, a madár volt ott a tenyeremben, szétroncsolt és lóbálódzó fejjel, melyet vörös bóbitaként borított a már megalvadt vér. Ekkor sírásba törtem ki; és hagytam, hogy" az élettelen test a ■ földre essen, így végződött az én vadászkalandom. Életemnek erre a nagyon távoli epizód Jára éppen ma gondoltam vissza, amikor először és ugyanakkor utoljára kikémleltem a feleségemet, miközben a város utcáit járta. De haladjunk sorjában. Milyen volt azelőtt, és milyen most a feleségem? ! Korábban, röviden szólva, „vad“ volt, azaz öntörvényű és kiszámíthatatlan, utóbb „há- j zivá“ szelídült, azaz kiszámíthatóvá és füg- ; gővé. Hosszú időn keresztül hasonló volt a madárhoz, melyet gyermekkoromban ama távoli reggelen ott láttam az ágon, mostanában azonban, még elmondani is fájda i lom, olyan, mint egy tyúk, amelyről látat- | lanban tudni lehel mindent hogyan mozog, hogyan eszik, hogyan tbjja tojásait, hogyan alszik és így tovább. I Mindazonáltal nem szeretném ügy feltűn- ^ tetni, mintha a feleségem vadsága valami j goromba, nyers, lázadozó természetben nyíl- I vánutt volna meg A feleségem, túl azon, í hogy rendkívül szép, a legédesebb, legmű- ; veltebb és legfinomabb személy a világon, i Nem, az ö vadsága a bájos klszámfthatat- ■ lanság légkörét jelentette, az egzlsztenclá- j lls önállóságot, amellyel házasságunk első I ével alatt Járt-kelt itthon és a világban, j a szemem láttára. Lelkében, belsejében, tlt- \ kaiban volt vad. Igen, miközben öltözőasz- 1 tata előtt szemét a tükörre függesztve újra ^ és újra véglghúzta a kefét hosszú kibontott haján, ugyanolyan vari volt, mint a magá- : nyos, fölugrani készülő fürj egy napfénnyel i teli réten, vagy mint a lopakodó farkas, a- | mely meglapul a tisztáson, hogy körülkém- ; leljen, mielőtt újra futásba lendül. Vad volt: akármennyire figyeltem is, sohasem sikerült kiszámítanom, mikor húzza végig utó- szorra a kefét a haján, hogy néha, amikor beléptem a szobánkba, a levegőben szétszórt t illata a barlangok csípős szagát idézte föl ’ bennem. ; K ésőbb a feleségem vadból fokozatosan házivá szelídült. Mind ez ideig mint már említettem, egy farkast, | egy fürjet tartottam odahaza. Egy nap azt i vettem észre, hogy egy tyúkocskát. Milyen hatást vált ki egy tyúk a megfigyelőből? Mintha egy madár formájú automatát látnánk, hogy így fejezzem ki magam; automatikus a rövid és a gyors léptek sorozata, mellyel automatikusan kereng, automatikus a kemény és biztos cslpegetés, automatikus a kerek szem nézése a fejen, amely automatikusan rázkódik, forog, automatikus, ahogy készségesen összekuporodik a kakas alatt, automatikus, ahogy kipottyantja magából a tojást, ahol éppen van, és automatikus a versike, amellyel hírül adja, hogy a tojás kipottyant. Ég veled farkas, ég veled fürJ. Ami pedig az illatot illeti: mostanában egyáltalán nem a vadállatok ártatlan bűzét idézte föl bennem, inkább valami francia illat vegyi édességét. Második emeleti lakásunk van egy modern épületben, az új városnegyedben. Ablakai egy térre néznek, a téren kis nyilvános park, gyerekek, dajkák és kutyák találs 6 nem lát engem. És mintha valami varázslat játszódott yolna le, mialatt az autóbuszt követtem, az egész város átalakult természetté, olyan lett, mint a táj, a házak voltak a dombok, az utcák a völgyek, a sikátorok sövények és erdők, és végül a Járdákon Járó-kelő emberekben volt valami kiszámíthatatlanság. összeszorított fogaim belső oldalán ott éreztem a számban a vadászat éles és fémes ízét, s máskor oly kedvetlen és gyakran hibázó szemeim meg- élesültek, és feszülten figyeltek. autóbusz útvonalának végére ért, s ezek az én szemeim a kijárat lengőajtajára szögeződtek. Nagy tömeg leszálló volt, végre megpillantottam a feleségemet. A mozdulatban, amellyel kiszabadította magát a tömegből és egy közeli utca felé Indult, újra felismertem, ami annyira tetszik nekem: a vadságot. Kiugrottam a kocsiból, és követni kezdtem. Ment előttem, anélkül, hogy tudott volna ALBERTO MORAVIA: A VADÁSZAT kahelye. E napok egyikén az ablaknál álltam, és bánatosan néztem a kertet. A feleségem kevéssel korábban fölöltözött, hogy elmegy a városba, s ahogy vizsgálgattam, újból meghatároztam mozdulatainak és egyéniségének helyrehozhatatlan, és hogy így mondjam, láthatatlan karakterét: a már egyszer látott, egyszer már megtett dolgok benyomását keltette, amelyek épp ezért a legélesebb megfigyelés alól is klslklanak .., És íme, miközben még egyre a parkot szem- lélgettera, és azt kérdeztem magamtól, miért tűnt el oly teljességgel egykori imádandó vadsága, Íme a feleségem váratlanul belépett a látómezőmbe: sietve átvágott a parkon, az autóbusz megállója felé. Néztem, és átjárt az öröm: épp egy mozdulatot tett, lefelé nyújtózott, hogy hosszú, hegyes körmeivel elsimítsa a combján a feszes gyűrődést: ebben a mozdulatban fölismertem a vadságot, ami miatt korábban annyira szerettem őt. Egy pillanatig tartott, és e pillanatban azt gondoltam: újból vad, mert meggyőződése, hogy én nem vagyok, és nem látom öt. Otthagytam az ablakot, és sietve elmentem hazulról. De nem mentem utána az autóbuszmegállóhoz: nem akartam, hogy meglásson. A kocsimhoz futottam, amely ott állt a közelben, beugrottam, és vártam, hogy az autóbusz odaérjen. Az autóbusz megérkezett, ő fölszánt a többiekkel, az autóbusz indult, én pedig követni kezdtem. Most, miközben az autóbusz után hajtottam, jutott eszembe annak az egyetlen vadászkirá#dulásnak az emléke, még gyermekkoromból, és rájöttem; az autóbusz a cserjés, a maga bokraival és fáival, és a feleségem az ágon megülő madár, amely ott él a szemem előtt, figyelem. rólam; magas, elegáns termetű, hosszú combü, vékony csípőjű, széles vállú asszony, kibontott barna haja a vállán. Az emberek megfordultak utána, talán érzékelték, amit én éreztem most olyan erővel, hogy a szívverésem megkétszereződött, s levegő után kapkodtam: kötetlen egyéniségét, amely I most klteljesült és ellenállhatatlanná lesz titokzatos vadságában. Eltökélten sietett, útjának nyilvánvalóan volt valami célja, és ez a tény is, hogy valami számomra isme- | rétién cél felé igyekszik, hozzáadódott a vadsághoz: nem tudtam, hová megy, amint azon a távoli reggelen sem tudtam, mire készül az a madár az ágon. Másrészről, úgy gondoltam, vadságának fokozatos és folyamatos növekedése arra vezethető vissza, hogy lássan-lassan, ahogy közeledik titokzatos úti céljához, megnövekedett benne a — hogy is mondjam? — biológiai feszültség, az egzisztenciális fölajzottság, az élet- | izzás. Azután hirtelenül, a filmek váratlan- j Ságéval lelepleződött a cél. A csúf kis régi utcában az egyik ház falának támaszkodva egy szőke fiatalember j álldogált. Bőrkabátot viselt és kordbársony j nadrágot, ráérősen cigarettázott, közben i maga elé bámult. De ahogy a feleségem vele egy vonalba ért, határozott mozdulattal eldobta a cigarettát, egy lépést előre lépett, s az asszony karjába fűzte a karját. Vártam, hogy a feleségem felháborodottan elutasítja, leteremti,_.de semmi ilyesmi sem történt: az asszony engéíelmesen és magától értetődően, a megfelelő erotikus szertartás szabályai szerint sétált tovább — a fiatalember karján. Majd néhány lépéssel később, e gesztussal is újabb tanújelét adva önnön bonyolultságának, karjával átka---------------------------rolta kísérője derekát, az meg ugyanezt tette vele. Most kapcsoltam: azt az Ismeretlen fiatalembert, aki így bizalmaskodni merészelt a feleségemmel, azt a fiatalembert is a vadság vonzotta. így aztán ahelyett, hogy egy szokványos szerelmi találkát adott volna neki, mondjuk egy kávéházban, a szokásos késszorításokkal, barátinak álcázott s jelentőségteljes összebújásokkal, ő Inkább azt választotta, s nyilván a feleségemmel egyetértésben, hogy a saját szakállára séta közben rátör, vagy inkább úgy tesz, mintha rátörne az Ismeretlen és idegen asszonyra. Mindez egyszerre vált világossá az agyamban, a megfigyelés révén, épp abban a pillanatban, amikor a férfi előrelépett egy lépést, és karja alá vette, a feleségem vadsága, hogy így fejezzem ki magam, ugrásszerűen megnőtt. Évek óta nem láttam öt ennyire élőnek, és ennek az éledésnek a forrása, sajnos nem én voltam. Í gy összekapaszkodva sétáltak, azután minden különösebb készülődés nélkül, tényleg mint két erdei állat valami egész előreláthatatlan dolgot cselekedtek: beléptek az egyik sötét kis kapualjba, csókolóznl. Megálltam és messziről figyeltem őket, beszúrva a tekintetemmel az előtér sötétjébe. A feleségem a vállával fordult felém, és hátrahajlott a férfi testének szorítása alatt, haja az űrben löbálózott. Elnéztem a hosszú, tömött barna hajzatot, a- mely a feleségem hátradőlésének mértékében távolodott a hátától, és úgy találtam, hogy vitalitása ebben a pillanatban érte el csúcsértékét, éppen ahogy az erdei állatok esetében történik, amikor párosodnak, és szokásos vadságuk megkétszereződik a szerelmi dühtől. Hosszan figyeltem, s mivel a csók csak nem ért véget, sőt, úgy rém lett, hogy egyre nyújtják, messze túl az én tűrőképességem határain, ráébredtem, hogy közbe kell lépnem. Közbe kell lépni, azaz előrerontanl, elrántani a feleségemet a karjánál vagy éppenséggel a hajánál fogva, amely ott 16- bálózott, és így oly kifejezően érzékeltette a női passzivitást, azután ráugrani a szőke fiatalemberre, és behúzni neki néhányat. Majd az összecsapás után elcipelni a síró, magába roskadt, szégyenkező, dühös ős ösz- szetört feleséget, közben szemrehányásokkal és gyalázkodásokkal halmozva el őt. Csakhogy: ml más lenne ez a közbelépés, ha nem a lövés, amelyet apám adott le az ágon megülő szabad és figyelmetlen madárra? Ami ezután következik, a felfordulás, zűrzavar, szemrehányás, szégyen, csak a vadság ami ritka és értékes pillanatát rombolta volna szét visszavonhatatlanul, amelyet én éppen akkor lestem ki, ott a kapualj sötétjében. Igaz, hogy ez a vadság ellenem irányult, de emlékeznem kellett arra, hogy a vadság mindig és mindenütt minden és mindenki ellen irányul. A Jelenet után, igen, talán újból ellenőrzésem alá vonnám a feleségemet. De úgy tartanám öt a karomban, szétzúzva és élettelenül, mint a madarat, amelyet az apám adott a kezembe, hogy dobjam a vadásztáskába. A csók tartott, egyre tartott, eh, eh,. valódi szerelmes csók volt, ehhez nem fér kétség. Megvártam, amíg befejezték, kijöttek a kapu alól, ős továbbsétáltak, összekarolva. Akkor aztán visszavonultam. MARÓT! LAJOS fordítása PENTTI SAARIKOSKI: A fáknak.,, A fáknak is van világuk: fenyő-ágakkal intenek ide ülök hátul a szobában új ábécéket gondolok ki a pohár összeroppan a sejt falai széttörnek mint a csónak fordul a tenger valaki ordít fahangon a fáknak KÉPES GÉZA fordítása GLEB GORBOVSZKIJ: Északi szerelmes ének Zúzmara-lepte szarvas száguld veled a világ végire. Agancsa közt már mind aláhullt a falvak csillagló jele. Itt már az óceán elébe szakad a tárult pusztaság. Lobog a gallér prémsörénye, délkörként húz az út tovább. Gyémántok rád mért kellenének, hisz ott szikráznak szemeden. Az éj örvényén mind sötétebb WILLIAM AULD: Szerelmi kastélyom a megsűTüsödő végtelen. Fejed a fagy sugárködében, mint glóriában, úgy úszik. Arcod, kezed nem én becézem, szélvjiakkal megint a sík ... Szarvasok zúzmarás agancsa döf öl megint az út felé ... Mi köztünk volt, meg nem tagadja a szív, nem válhat semmivé. FODOR ANDRAS fordítása Kastélyt emeltem hajdanában Fák közt, hol álomvölgyre leltem, S szerelmemet fantáziámban Tornyaival körülöleltem. S féltékenységet állítottam Őrnek a börtön ajtajába; A szabadságot megtagadtam. Pedig hogy kérte — mindhiábal S lám mégis elszökött örökre Szerelmem a kastélyioronyból. Piros repkény kúszik körötte, S az idő benne egyre rombol. GYŐRI ISTVÄN fordítása DO BIS MÁRTA: Holdtölte (faliszönyeg j
