Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-25 / 4. szám
A Margelina kikőtS, ahol eier meg ezer csónak és jacht horgonyoz N ápolyban meglehetősen tragikusak a közállapotok, noha a turista, aki csak néhány napot, hetet tölt ott, mindezt nem tudja, nem akarja így fölfogni. A turista elindul a Via Toledön. Hétköznap van, délután. Már vége a sziesztának, már egy kicsit elviselhetőbbek a nap sugarai, a széles utca bal oldali árnyékos részének teraszain már jólesik ücsörögni, meginni egy pazarul jó, kortynyl kávét. Ilyenkor kivonul az utca szélére a rengeteg árus — az égvilágon mindent kínálnak: papagájt, farmert, bugyit, pornólapokat, cipőt —, és már újra megindul az őrölt autóforgalom. Ügy tűnik, ebben a városban senki sem jár gyalog, csak a turisták hada. A helybeliek vagy autón vagy apró motorkerékpárjukon száguldoznak: kör- be-körbe, megállás nélkül, úgy tűnik — örökké. Az autók, a motorok felhajtanak a Járdára, egészen az üzletek, éttermek bejáratáig, végígsuhan- nak a szűk sikátorokban. Beláthatatlan kanyarban, útkereszteződésen sem állnak meg, az egyébként Is gyéren látható forgalomirányító táblákat figyelembe se veszik: útkereszteződéshez érve dudálnak, s ha nem hallanak válasz dudaszót, akkor őrülten továbbhajtanak. Igaz, ügyesen, roppant Jól csinálják, mert nem láttam egyetlen karambolt, de még csak összekoccanást sem. A Via Toledön, ahol a különféle portékák mellett lépten-nyomon kínálják a szebbnél szebb virágot, a finomabbnál finomabb üdítőket, a vásárolni nem szándékozóknak nem Igen ajánlatos a turkálás. Az árus- ugyanis minden emberben a kuncsaftot látva, ékes szóval, fennhangon dicsérni kezdi portékáját: „Ilyet egész Nápolyban sehol nem talál, de mit Nápolyban, a széles környéken, de még Rómában sem. Uram, ne mulasz- sza el, ezt vegye meg, mert ha nem, akkor elszalasztja a nagy alkalmatl“ Hiába magyarázom, hogy nekem nagyobb mént kell, hogy más színűre lenne szükségem, hogy ez meg az, szabadulni szinte lehetetlen, mint a- hogy nem alkudni Is. £s ha nem vesz a korábban még kedvesnek titulált vevő, megkapja a magáét, amit nem te.sz egvkOnnyen zsebre. Itt azonban a harag nem három napig tart, hanem csak három percig, hiszen visszafelé jövet már újra balekot látnak az emberben újra kínálnak, újra alkusznak. újra rikácsolnak... Es ettől szép, ettől érdekes a Via Toledó, vagy ahogyan ma nevezik, a Via Roma. Az Innen nyíló, „lobogódiszes“ utcákba már ritkábban merészkedik be a turista, akárcsak a kikötő környéki, külvárosi negyedekbe, ahol meglehetősen lesújtó, cseppet sem turlsSzűk utcák bérksszárnyáinak „lobo- gédiszes“ világa AINAL NÁPOLYBÁN ZOLCZER JÁNOS RIPORTJA Evek óta többször készültem már Nápolyba. Egyszer úgy jött ki a lépés, hogy az olasz partoknál Bariból kellett visszafordninom, máskor meg Rómában futottam ki az időből, nem sikerült délebbre jutnom. Legutóbb szilárdan eltökéltem: ha törik, ha szakad, Nápolyig meg sem állok. Autóval, hajóval, autóstoppal, vonattal végre-valahára sikerült eljutni az álmok városába, a csodálatos városba, a félelmetes városba, a hírhedt városba — Nápolyba. taattrakclónak beillő a látvány. Ódon, kopott, mállott falak mindenfelé. A rozoga, aládúcolt erkélyeken száradó ruha, az ablakokból furcsa fejek kukucskálnak elő. A házak előtt, az árnyékban idősebb asszonyok, férfiak ücsörögnek: beszélgetnek vagy a semmibe bámulnak, esetleg felkapják fejüket egy-egy gyermekcsetepaté lát- tán-hallatán. A falak, ahonnan még nem mállott le a vakolat, teleplngál- va; különféle Irományokkal, rajzokkal díszítik az amúgy Is színes világot. Az utcán halomban hever a már napok, hetek óta el nem takarított szemét; üres karton- és konzervdobozok, hulladék. A hőség negyvennégy fokos, mondani sem kell, hogy a gyorsan bomló szerves anyagok a legyek Jóvoltából mennyi nyavalya hordozói Ilyenkor. Az egyik kapu alól egy három éves forma kislány fut ki az utcára. Szinte mezítelen, csak egy koszos trikó van rajta, meg cumi a szájában. Haja boglyas, hosszú, az arca, egész teste szurtos. A szeméthalomnál megáll, turkálni kezd a lomok között. Még szerencse, hogy nem talált ott egy kenyérdarabot vagy más ehető falatot, amelyen hemzsegnek a szemmel nem látható kórokozók. Egy üdítő dobozát mégis a szájához emeli, próbálgatja klhörplntenl belőle az utolsó cseppeket. A felnőttek, akik a szemközti házak ablakából hozzám hasonlóan végignézik a Jelenetet, de nem szólnak rá, csak néma szemlélők — köztük talán az anyja Is. Mint ahogy Nápoly utcáin a gyerekekre általában nem szólnak rá: addig jó, amíg nincsenek otthon, nem lábatlankodnak az egyszobás lakásban, amíg nem kérnek enni, amíg az utcán vannak, koldulnak, amíg az utca szemetéből tömig meg üres gyomrukat, ha megtömik ... Egyik utcát a másik után rovom. Este hét felé jár, szürkül. Fényképezésre gondolni sem merek, hiszen látom, az ablakokból sok-sok szempár figyel; pedig csodálatosan pazar képeket lehetne Itt könnyűszerrel készíteni, már amennyiben a nyomor, a szeméthalom, a nlncstelenség, a szegénység, a klsemmlzettség egyáltalán lehet csodálatos és pazar. Ez hát Nápoly, az álmok városa...?! Ez hát a csodás, a káprázatos Nápoly...?! Ezt kell látni -és meghalni ...?! Hogyan tudnak Itt élni, létezni, dolgozni, szeretni tíz- és százezrek...71 Hogyan süllyedhetett egyáltalán Idáig egy fejlett Ipari ország nagyvárosa...?! Nyomornegyeddé, szemétdombbá. Mert Nápoly egy óriási szemétdomb, ahol néhányan szemetelnek és néhány száezren turkálnak a szemétben. Nem, Itt nem szabad meghalni. Élni kell, méghozzá nagyon Is józanul, a realitások talaján. Csak hát se egyik, se a másik nem megy egyszerűen, egyik napról a másikra. Sőt, az Illetékesek a lehető legrosszabbtól tartanak: a lakáshelyzet, az emberek jövedelme rövidesen az élethez kevés lesz, a halálhoz meg sok. Van, aki ezt az egész nagy problémát úgy oldja meg, hogy elvándorol szülőföldjéről: Európa északabbra fekvő tőkés országaiba vagy Amerikába, Ausztráliába, Dél-Afrlkába ... Igaz, a vendégmunkás sorsa Is egyre szánalmasabb, egyre kilátástalanabb mindenfelé. Meg aztán: tíz-tizenöt tagú családot sehová sem vihet magával a férj-apa, marad hát az örökös távoliét. És a csizma, az olasz csizma egyre jobban szorít. Északon Is, délen Is egyre inkább. Hazudnék, ha nem mondanám el, hogy Nápoly bohém város, hogy Nápolyban azért nevetnek Is az emberek; hogy Nápolyban a nyomor, a kl- látástalanság valahogy nem látszik, tükröződik az arcokon. Nápoly, a nápolyiak már mindezt megszokták, s szinte csak ezt az életformát ismerik, és mintha bele Is törődtek volna: jobbat nem várhatnak. És mivel élni ilyen körülmények között Is kell, hát élnek. Vasárnap ünneplőt öltenek, és kirajzanak a Santa Lucia partra, az utcákra, terekre, teljes mértékben ellepik a várost. Vasárnaponként olyan a város, mintha népünnepély lenne: viszik magukkal az elemózsiát, hogy dél körül letelepedve a tengerpart homokján és szikláin, a parkok zöld gyepén elfogyasszák, és rengeteg szemetet hagyjanak maguk után. Különös és kedves látvány, a- mlnt egy nyolc-tlzenkét tagú család apraja-nagyja körülOIi a parkban le- terltett abrosz-asztalt, s a gyerekek marakodni kezdenek a grillcsirkén, s sült halon, a gyümölcsön ... Aztán ebéd után — kit hol ért a szieszta Ideje — leheverednek. A felnőttek egymáshoz hújva alszanak, a gyerekek hancúroznak. A part sok ezer csónakja megtelik, és néhány száz méterrel beljebb eveznek. Minden csónakban gitáros: dúdolgatnak, énekelnek. Este pedig gyertyát gyújtanak a csónakokban. Késő este a családok hazavonulnak, de a szerelmesek továbbra Is a parkokban maradnak. Ennyi ölelkező, csókolódzó, összebújó embert — buszban, villamosban, utcán, hajón, parkokban, padokon és gyepen, úton-útfélen még sehol a világon nem láttam. A nők itt úgy tapadnak, simulnak partnerükhöz, mintha semmi szégyenérzet nem lenne bennük (miért Is lennelj. Vasárnap este — igaz máskor Is — csókolódzott egész Nápoly, s ez roppant kedves, szép látvány volt. Csak hát a kontrasztok mindig rontanak ab tdtllen: a rengeteg ronda ház és a szeméthalom nem illik a képbe. Azt mondják, egykor nagyon szép volt Nápoly: a csodák, az álmok városa. Bár már az 1842-ben erre csavargó magyar utazó asszonyság, WesEz a nyolctagú család ebből a picinyke antőböl szállt ki Még Nápoly belvárosában is szőkék az ntcák selényl Polixénla is furcsa dolgokról ír. Talán még ennél Is régebben. Igazán régen volt szép Nápoly. Bár történelme során mindig marakodások, háborúk, fosztogatások színtere volt. Sose Irányíthatta egyedül önmaga sorsát: a rómaiak, a normandok, a Habsburgok, a Bourbonok, a spanyol urak fennhatósága alatt állt. Pedig specifikus helyzetét maguknak a nápolyiaknak kellett volna már réges- -régen a kezükbe venni. Sajnos, erre sem módjuk, sem különösebb ambíciójuk nem volt soha. Azt mondják, a nápolyi embert a közügyek, a közösség dolga sohasem érdekelte különösképpen: mindig befelé fordult, csak a saját baja foglalkoztatta. Még az egy szinten levő társadalmi rétegek összefogásáról sem Igen lehet beszélni, már csak azért sem, mert a különbségek még egy-egy rétegen belül Is nagyon eltérőek. Az ún. „hassák“, a földszinti lakások lakót is: van, ahol színes tévé is található, van ahol még fekete-fehér sem, csak harmlnccentts patkányok futkosnak, és egy ágyban öt-hat gyerek alszik. Vannak olyan nyomorúságos nápolyi negyedek, amelyek ugyan alig két kilométerre vannak a tengertől, de lakóik még nem látták a „kék végtelent“, mivel számukra a világ az utcasarkon lezárul, tovább nem merészkednek. Nem tudják, hogy a tengerparton hosszú sorban egymás mellett horgonyoznak gumicsónakok, rozoga ladikok, törékeny halászbárkák, kecses jachtok, szuperjachtok, amelyekhez a tulajdonos légkondicionált szuperautón érkezik, ök nem tudják, hogy van Ilyen világ, tehát azt sem, hogy igazságtalan a világ. Ha tudnák, talán lázadoznának, talán tennének ellene. S épp ez a lényeg: tudatlanságban, nyomorban tartani a tömegeket, mert a tudatlan emberrel könnyű elbánni. A tudatlan, a nyomorult, a reménytelen ember a levegőnek Is örül, hát még egy-egy odavetett cigarettacsikknek, kenyérdarabnak... És az élet — Nápolyban Is — megy tovább. A nap felkel a Vezúv tövében, és lebukik a Poslllipo .mögött. A házak fals tovább málllk, a szemét tovább gyűlik, a tudatlanság, a nyomor tovább fokozódik. A gyerekek születnek és meghalnak vagy felnőnek. Az emberek reggelente fölébrednek és fölteszik a szónokinak is nevezhető, bár roppant prózai kérdést; ml lesz ma? Marad a reménykedés, a bizakodás; talán jobb lesz, mint tegnap volt. Talán ma adódik valamilyen munka, talán folyósít a hivatal valamicske segélyt. Talán! Este pedig a csalódottság keserű érzése: ma sem. És a nap megint felkel a Vezúv tövében, majd lebukik a Poslllipo mögött. Nápolyban semmi sem változik. A Via Toledo a főatca régi spanyol neve, vagy ahogy ma nevezik: Via Roma Tárgyszerű és nyílt légkörben folyt le Andrej Gro- miko szovjet külügyminiszter bonni megbeszélése a nyugatnémet kormány vezető tényezőivel. Gromiko megerősítette, hogy a Szovjetunió kész radikálisan csökkenteni európai közepes hatótávolságú nukleáris eszközeinek számát, beleértve a legkorszerűbb rakétákat is olyan szinten, amely nem haladja meg a NATO-tagál- lamok megfelelő fegyverzetének mennyiségét, beleértve Nagy-Britannlát és Franciaországot is. A Szovjetunió mindent elkövet a tekintetben egy igazságos, az egyik fél biz- ionságának se-" ártó megállapodás elérése érdeikében. A Szovjetunió amellett van, hogy a lehető legalacsonyabb szinten maradjon fenn a jelenlegi erőegyensúly, és senkinek nem engedi meg a fennálló paritás felborítását. A Szovjet fél ismét rámutatott az ún. „nulla“-vál- tozat irreális voltára, melyet Washington szorgalmaz, ennek megvalósítása egyet Jelentene a Szovjetunió egyoldalú leszerelésével. Az Egyesült Államok hasonló, a másik fél szempontjából elfogadhatatlan szándékos javaslataival akarja zsákutcába juttatni a genfi tárgyalásokat, s ezzel párhuzamosan biztosítani kívánja az új amerikai rakéták nyugat-európai telepítését. Gromiko annak a reményének adott hangot, hogy az NSZK minden lehetőséget kihasználva hozzájárul a Genfben folyó szovjet-amerikai tárgyalásoik sikerének elősegítéséhez. Ezzel kapcsolatban arra figyelmeztette a bonni kancellárt, hogy a tárgyalások sikere érdekében fel kell hagyni mindennemű nyomással, és nem szabad semmiféle végleges Időpontot kitűzni, ameddig a tárgyalásoknak be kellene fejeződniük. Latin-Amerika kérdéseivel először foglaikuzott kizárólagos napirendi pontként az el nem kötelezett országok koordinációs irodája. A managual külügyminiszteri tanácskozás egyebek között megállapította, hogy Közép- és Dél-Amerlka államai súlyos gazdasági nehézségekkel küzdenek, lakosságuknak az egyhatoda a létminimum szintjén ál, s még az elmúlt esztendő Is a „negatív gazdasági növekedés“ éve volt számunkra; átlagosan nyolcvanszázalékos inflációval kellett megküzdeniük. A térség egészének összes külföldi állam- adóssága elérte a három- százmílllárd dollárt. Számos latln-amerlkal országnak súlyos károkat okozott a fejlett tőkés országok gazdasági nyomása, különfé' ; megtorló és megszorító intézkedései. A koordinációs iroda managual nyilatkozata az el nem kötelezettek teljes szolidaritásáról biztosítja a la- tln-anaerikal országokat. Megállapította a dokumentum, hogy a polltlikal helyzet Közép-Amerikában konfliktusok kirobbanásával fenyeget. Felszólítják az el nem kötelezettek az Egyesült Államokat, hogy vessen véget beavatkozásának a világ e részén, és fogadja el a békéhez, a párbeszédhez vezető javaslatokat. A tanácskozás nyilatkozata elítéli a nlcaragual forradalmi folyamat alúásására Irányuló törekvéseket. A résztvevők támogatjáik Argentínát a Falkland-szigetek vlsz- szaszerzésére irányuló törekvéseiben, és felszólították Londont, hogy újítsa fel tárgyalásait Buenos Airesz- szel. A térség gazdasági gondjaival összefüggésben az el nem kötelezettek úgy vélekednek, hogy a megoldás végett még határozottabb harcot kell folytatni a gazdasági kapcsolatok új nemzetközi rendjéért. V
