Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-21 / 25. szám
M 9 KULCSÁR TIBOR ROVATA KESZI VILMOS: MENEKÜLÉS 'Szinte észrevétlenül osont ki a házból. Még este elbúcsúzott a szüleitől. Megbeszéltek mindent. Azért akarta így, mert el szerette volna kerülni a reggeli siránkozást. Nem mintha attól félt volna, hogy visszatartják, de nem szerette a jeleneteket. Nem volt benne biztos, hogy a szülei felébredtek-e. Mindenesetre nem szólt utána senki. Elindult a sötét utcán a vasútállomás felé. Nem találkozott senkivel az úton. Ennek örült Is, mert nem lett volna beszélgetni való kedve senkivel. Korán ért ki az állomásra. Majdnem fél óra volt még a vonat Indulásáig. Megváltotta a jegyét, és félrehúzódott egy sötétebb sarokba. Lassan megtelt a váróterem. Gyorsabban telt el az idő, mint gondolta. Amikor a vonat csikorogva megállt, már ott sorakozott a vágány mellett. Gyorsan felugrott az egyik kocsiba, mintha attól tartott volna, hogy valaki visszahúzza és nem engedi. A vonat nem időzött sokat. Hallotta a sípszót, aztán érezte, ahogy a szerelvény meglódul. Sikerült helyet találnia egy félhomályos fülkében. Nagyon örült, hogy nincs a közelben ismerős arc. Kényelmesen elhelyezkedett, és lehunyta a szemét. Már kisiskolás korában érték kudarcok. Nagyon sokszor kiközösítették a többiek. Hogy miért, arra maga sem tud teljes biztonsággal felelni. Sokszor érezte magát kellemetlenül. Talán már ekkor kialakult benne valami bizonytalan, kisebbrendűségi érzés. Csak még kellőképpen nem tudatosította. Nagyon élesen emlékszik nem egy esetre. Hányszor, de hányszor előfordult játék közben, hogy soha senki nem rántotta őt ki a körből. Amikor körben táncoltak, volt olyan Is, aki kétszer-háromszor Is bekerült a körbe, míg ő egyszer sem. Lassan tudomásul vette, hogy ö más, mint a többiek. Kevesebb. Iskolásével alatt nem történt meg egy alkalommal sem, hogy kijelölték volna valamilyen versenyre vagy vetélkedőre. Pedig nem tanult rosszul. Titokban hányszor remélte, hogy őt Is elküldik egy szavalóversenyre vagy olimpiára. De ez egyszer sem valósult me,g. Amikor nagylány lett, egyre többször vizsgálgatta magát a tükörben. Eleinte azzal vigasztalta magát, hogy eléggé elfogadható arca van. Mindenesetre legalább érdekes. Később önmaga előtt Is elismerte, hogy nem szép. Sőt, később rádöbbent, hogy határozottan csúnya. Talán ez volna az oka mindennek? Vagy az öltözéke? Mindig szeretett volna szebb ruhákban járni, de ez lehetetlen volt. Öten voltak testvérek. Mindig tisztán és tisztességesen jártak, de sohasem divatosan vagy drága ruhákban. Hányszor kellett felvennie a nővére viselt blúzát, elhordozott szoknyáját! Ilyenkor mindig rosszul érezte magát. Szüleit nagyon szerette. Apja beteges volt, amióta csak emlékszik, nem járt el otthonról. Édesanyja tartotta el az egész családot. Amikor elvégezte az alapiskolát, ő is a szövetkezetbe került, oda, ahol az anyja Is dolgozott. Eleinte jól érezte itt magát. Keresetéből Itt-ott egy divatos ruhát is vehetett magának. S voltak itt barátnői is. Egy alkalommal a mulatságon újra rádöbbent önmagára. Ahogy beléptek a terembe, bepárásodott a szemüvege. Levette és törülgetni kezdte, közben vaksin pislogott ide-oda. Aztán leültek egy asztalhoz. A zenekar zajosan rázendített, s jöttek a fiúk, mindenkit elvittek táncolni, csak ő maradt egyedül az asztalnál, pedig a legszebb ruháját vette fel. A tánc végeztével a barátnők úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna, de ö már nem tudott figyelni vidám csevegésükre. Arra gondolt, mi lesz, ha a következő körben sem kérik fel. Sejtelme beigazolódott. Amikor egyedül maradt, felállt, és szinte menekült haza. Még most is ég az arca a szégyentől, ha visszaemlékszik arra a bálra. Lassan a barátnők is elmaradtak mellőle. Férjhez mentek, vagy csak úgy elpárologtak. Igaz, 6 sem tett semmit azért, hogy megmaradjanak. Magába zárkózott, nem járt sehova, az évek pedig könyörtelenül múltak. A munkahelyén Is egyre gyakrabban került a csipkelődés középpontjába. A rokonság és a család finom célzásait is megértette. Véglegesen elhatározta azt, ami már régen foglalkoztatta: Itthagyja a falut. Nehezen szánta rá magát, hogy megmondja a szüleinek. Aztán az egyik este előhozakodott vele. Nem is volt az ügyből akkora botrány, mint amilyenre számított. Apja nem sokat szólt. Az anyja annál jobban mondta a magáét. Végül azért beleegyeztek. Vagy inkább megállapodtak. Lehet, hogy nem is nagyon sajnálják majd, ha elmegy? Ki tudja? Már régen megszűnt a meghitt, bizalmas viszony közte és szülei között. Vagy talán soha nem is létezett? Nem nagyon értek rá, hogy a gyerekek lelkivilágával törődjenek. Egy kissé szorongva gondolt arra, hogy most itthagyja a falut. Nem azért, mintha nehezére esne megválni tőle. Félt az ismeretlentől. Bár sokat hallott a főváros zajos és érdekes életéről, az ottani munkalehetőségekről. S arról is, hogy ott senki sem törődik még a szomszédjával sem. Nem Ismerik egymást az emberek. Senkit nem szólnak meg, nem pletykálnak, nem váljkálnak egymás magánügyeiben: öt ez a közömbösség vonzotta leginkább. De azért kétségek is gyötörték. Gondolataiból az utasok készülődése zökkentette ki. Kitekintett az ablakon. Már látszottak a nagyváros emeletes épületei. 0 Is felvette a kabátját, és kezébe fogta a táskát. Amikor a vonat megállt, elkeveredett utasok között. Lassan lépkedett az ajtó felé. Leszállt, lement az aluljáróba. A váróteremben bábeli nyelvzavar fogadta. Megállt a terem közepén, maga mellé tette a táskáját. Zavartan forgatta a fejét. Tanácstalanul nézett a bizonytalan, de mégis új reményekkel teli jövőbe. Lassan, tétován felemelte a táskáját, és elindult a kijárat felé. HAMERLiK ZSOLT: VÁLASZTANI NEHÉZ Az Özem megszokott méla komorságával és egyhangú szürkeségével fogadott minket. A kalapácskopácsolást és a vastömbök fülsiketítő csörgését már lassan megszoktuk. Lassan ballagtunk az öltöző felé, miközben ú]ra meg újra visszatértek gondolataim a tegnapi nap eseményeihez. Kimérten, szabályos egyhangúsággal róttam a lépcsőket, és gondolataim annyira elkalandoztak, hogy már csak akkor ocsúdtam fel, amikor tudat alatti ösztönösséggel átöltöztem, és újra lefelé indultunk a lépcsőn, hogy osztálytársaimmal együtt elfoglaljuk munkahelyünket. Tegnap a tó partján sétáltunk, kézenfogva mentünk, és boldogok voltunk. Szó nélkül, egymáshoz simulva lépkedtünk mezítláb a forró aszfalton. Cipőnket a kezünkben vittük, és szinte szökdeltünk az aszfalton, mert olyan forró volt. A hallgatáson túl ott lebegett az elképzelés a jövőről. Én szép terveket szőttem, és az életem csak vele tudtam elképzelni. — Hé, várjatoki Hátrafordultunk, szinte egyszerre, s lelassítottuk lépteinket, hogy Péter utolérhessen minket. Fültől fülig húzódótt a szája, és nem véletlenül. Örült, hogy végre megtalált. Már jó ideje reménytelenül keresett. — Jössz ma diszkóra? — kérdezte. — Hát, nem tudom. Nem beszéltem még meg otthon a családdal. De ha nem lesz ellene kifogásuk, akkor mehetünk. Titkon a jobbomon álló lányra pillantottam. Lesütött szeme tiltakozást és szomorúságot fejezett ki. Szótlanul engedte el a kezem, é^ látszott rajta, hogy uralkodni akar az Őszeiméin. — Beszéljétek meg a dolgaitokat. Én addig leülök a padra, és ott megvárlak. De siess, mert nemsokára megy a buszom. Ezzel odébbállt, és a pádon ülve az előtte levő kisebb köveket rugdosta a meztelen lábával. — Nem tetszik neki az ügy — mondtam Péternek. — Talán inkább otthon maradok. Igaz is, ma még zenekari próbánk is van. Nem, ma nem. Majd legközelebb. — Hát hozd el őt is — pattant ki Páter fejéből a szikra. — Tudod jól, hogy nem lehet. Nincs neki mivel hazamennie. Mondom, majd legközelebb. Ha majd nyáron ő is Jöhet, Jó? — Oké, engeszteld ki a kislányt, és zenélj jól. Szia — és elrobogott. — Szial És ne haragudj. Szólj a többieknek is, hogy én ma nem megyeki Már nem nagyon hallhatta, mert messze volt, és én is inkább csak magamnak mormoltam a szavakat. Felvettem a cipőt, és a pádhoz mentem. — Gyere, megyünk a buszra — mondtam a pádon ülőnek, de se válasz, se reakció. Csak a cipőjét húzta szótlanul. — Angyallányi Hozzád szóltami Gyere, megyünkl Lassan emelkedett fel a pádról, szótlanul, kedvetlenül vetette ét a vállán a táskáját és jött. Kedvetlensége elvette az én kedvemet is. — Most haragszol rám? — Nézd, ha két ember együtt jár, nem, szokás az, hogy az egyik a másik nélkül elmegy diszkóra, bálba vagy valahova. Tu- .dod jól, hogy nekem falun nincs erre lehetőségem. De még ha volna is hova járnom, nem mennék el nélküled. Csak úgy röpködtek a vádak, és pattogtak a szavak. Ogy beszélt, mintha meg akarna verni. Aztán váltott. — Szeretlek. Gyengéd, csengő és bocsánatkérő volt a hangja, de egyben még parancsoló is. Elhittem neki, pedig szomorúan és nem mindennapi hangsúllyal mondta. — Nem megyek diszkóra. Felcsillant a szeme, de amikor megmondtam neki, hogy a zenekari próba miatt, újra kedvetlenség és szomorúság ült az arcára. Nem volt ínyére a zenekar. Sok időt elrabolt tőlem, és ezáltal elrabolt tőle engem is. Azonkívül, ezt is be kell vallanom, semmi jövője sem volt a zenekarnak. A buszmegállóig csak mentünk és hallgattunk. A buszt már messziről láttuk, a- hogy közeledik. Mielőtt felszállt volna, lenyomott nekem egy puszit, és csak ennyit mondott: — Válassz: vagy a diszkók, az éjszakába nyúló bulik és a gitár, vagy pedig énl Szia! — Szervusz — mondtam egy kissé meglepetten, és földbe gyökerezett a lábam. A nyitott ablakon keresztül még visszaszólt: — Gondolkozz el rajtal Nincs sok időd. Ez az utolsó munkanapunk, aztán jön a vakáció, az igazi szabad élet. Az üzem méla komorságát felváltja a patak csobogása, az egyhangú szürkeséget a vidám csevegés. Ma már mindenki erre gondolt. Igaz, nemcsak ma, hanem már jó egynéhány hete. — Elkísérsz a buszig? — kérdezte tőlem a munkaidő végeztével, amikor megvárt az üzem előtt. — Igen. De ma Igazán nem vagyok jó kedvemben, és nincs is sok időm. Melyik busszal mégy? — Ha akarod, akkor Igazán nem kell magad törnöd azzal, hogy engem a buszhoz kísérsz. — Dehogynem. — De ha nehezedre esik, akkor nem kell. — Ne ezen lamentálj, hanem gyere. Mondtam, hogy nincs sok időm, de annyi azért még akad, hogy klkísérjelek. Ugye, kérdeztem, hogy melyik busszal szándékozol hazautazni? — Igen kérdezted. A hármassal. Kibírod háromig? — Valahogy csak kibírom. No, gyere. Az, hogy nincs Időm, a számára eleve csak azt jelenthette, hogy ma is zenekari próbánk van, és mégiscsak a gitárt választottam és nem őt. Elrejtette érzelmeit, mint mindig, ha valami fájt. Nem mutatott semmit, amiből valami jóra vagy rosszra következtethettem volna. Igaz, hogy nem kellett sokat találgatnom, mert nyilvánvaló volt, hogy mérges és szomorú. — Szial — fordult vissza az autóbusz ajtajából, és ezt úgy mondta, hogy az az utolsó „szia“ Igazán „szia“ legyen. Kék szeme könnyesen csillogott a napfényben. Az autóbusz még nem Indult. Az ablak- | ból megkérdezte: — Hová mégy? Zenekari próbára? — Igen. Lemondóan, egy elfojtott sóhajjal nézett rám. A város, a megálló, az emberek velem együtt elmosódtak a szeme előtt. Aztán mégiscsak sóhajtott egyet, alig hallhatóan, s ha nem is szólt, nem is kérdezett semmit, éreztem a kérdését: miért. Én neked nem érek meg annyit? — Zenekari próbára megyek — mondtam. — Ma feltétlenül el kell mennem. Meg akarom mondani a fiúknak, hogy nézzenek valami új gitáros után, mert én nem megyek többet próbára. Fájdalmas éveim: Mindkét írása ígéretes próbálkozás. Az Otthoni magány című az érettebb, egészen jól sikerült a főhős jellemzése. Másik írásában a két szerelmes szakításának problémája ebben a formában kissé erőltetett, lélektanilag nem hiteles. Javasoljuk, hogy az írás befejező részéi dolgozza át. Nyelvi szempotnból mindkét elbeszélésében elég sok a pontatlanság, felületesség. Gyakori az ami, amely vonatkozó névmás helytelen használata. Első írását alkalomadtán közöljük. Várjuk újabb jelentkezését. Csodagyerek: Beküldött írásai közül elbeszélései a sikerültebbek. Bár verseiben is található egy-egy szép sor, kevesebb bennük az önálló látásmód, az egyéni hangvétel. A Búcsú az iskolától pl. az Ismert ballagási motívurnok versbe szedése, az Ismert benyomások, életérzések megverselése. A Búcsúlevél részleteiben szép szerelmes vers. Prózai kísérleteiben elsősorban megélt élményeit próbálja hasznosítani. S. Cs.: Versel gyengék, kezdetlegesek. Sokat olvasson, tanuljon, többek között a helyesírást is Jobban sajátítsa el, csak azután „fojamodjon“ újra rovatunkhoz. R. J.: Ojabb verseiben sok a csapongó gondolat, kevés a teremtő, szigorú önfegyelem. Egyes újszerű [vagy újszerűként hatni akaró) szóösszetételei (pl. lélekpuska, vér- forradalom, légkörvászon stb.) az adott szövegkörnyezetben Idegenül, funkclótlanul hatnak. Fokozottabban ügyeljen a nyelvhelyességre is, így pl. az alany és az állítmány egyeztetésére. OVI: Emberi arcok című írása jő megfi- gyelökészséget, a jellemábrázolásra való fogékonyságot árul el, Ha írása valóban megtörtént eseményt ábrázol is, eléggé valószínűtlennek, mesterkéltnek; hat. Küldjön újabb Irásokatl L. I.: Két évvel ezelőtt vagy ki a hibás című példázata nem időszerű, s nem felel meg lapunk profiljának. Másik írása jobb, alkalomadtán esetleg közlésre kerülhet. H. Ä.: Három verse közül az utolsó tetszett, alkalomadtán közöljük. Küldjön újabbakat! Sí. K.: Élet című verse nagyon szólamszerű, deklaratív megállapításokat tartalmaz, hiányzik belőle az élmény. A másik írás, bármily őszinte érzésekből Is fakad, szintén nem éri el a közölhetőség szintjét. R. C«.: Levél Lindának című versével, sajnos, nem tudjuk „fojólratunk“ hasábjait „ékesíteni és fokozni“, mert nagyon gyenge, kezdetleges próbálkozás. Így a vershez ajánlott illusztrációra vonatkozó javaslatait is egyelőre tartalékoljuk a jövőre. Nyuszi: „Időnként, ha valamilyen behatás ér, úgy érzem, valamit kell csinálnom, hogy levezessem érzelmeimet. Ezt a valamit a versírásban szoktam megtalálni. Az egész általában úgy folyik le, hogy egy este gondolkodom a versen, a második este leírom, a harmadikon javítok rajta, és a negyediken az egészet megsemmisítem. (Lehet, hogy ez az önkritika?) Tudom, van még mit tanulnom a nagy íróktól.“ — Rokonszenves leveléből azért idéztünk, hogy érzékeltessük: sok fiatal próbálkozótól eltérően kellő szigorral, kritikus szemmel képes vizsgálni saját írásait. Levelében megfogalmazott önkritikája beküldött verseire is érvényes. Ettől függetlenül szívesen vesszük, ha idővel prózai írásokkal jelentkezik.
